Néhány évvel ezelőtt egyértelműnek tűnt, hogy az Egyesült Államok elnökét hosszú ideig a Republikánus Párt adja majd. Mi kellett ahhoz, hogy az ismeretlenségből előkerült Barack Obama és az eltemetett demokraták elsöpörjék a feltételezett trendet? Elképzelhető-e, hogy inkább a Demokrata Párt mostani sikere indít új korszakot?

Illusztráció: Németh Gyula

Ajánlat

Még üres kapura lőhet ObamaPethő András elemzése az új elnök előtt álló kihívásokról

A buta Bush tanulságaRónai András az intézményes ostobaságról

OK.hu

"Minerva baglya csak akkor terjeszti ki szárnyát, amikor leszáll az alkony" - írta 1821-ben G.W.F. Hegel, az ismert német filozófus, amivel arra utalt a maga költői módján, hogy az általa gyakorolt tudomány csak akkor tud helyesen elemezni egy-egy történelmi korszakot, amikor az már elmúlt. Az aforizmát azóta is idézik, nem is csak a filozófiára, hanem mindenféle olyan társadalomtudományra vonatkoztatva, ami valamilyen, a jelenben létező állapot megértését tűzi célul maga elé. Hegel bölcsessége az elmúlt közel kétszáz évben sok tízezerszer beigazolódott, amitől persze nem lesz kevésbé izgalmas a sok próbálkozás, ami az éppen most értelmezésére irányul.

Ilyen izgalmas, a jelent értelmező elemzés volt két brit újságíró, John Micklethwait és Adrian Wooldridge The Right Nation című könyve, amely először nem egészen öt évvel ezelőtt jelent meg. A szerzők tézise az volt, hogy az USA konzervatív ország, sőt, egyre konzervatívabb, aminek köszönhetően a belátható jövőben minden bizonnyal a Republikánus Párt fogja uralni a helyi politikát. (Konzervatívon itt természetesen amerikai értelemben vett konzervatívot kell érteni, ami ugyan egyáltalán nem egzakt fogalom, de körvonalai azért sokkal jobban meghatározhatóak annál, mint amikor a magyar politikai életre vonatkoztatva hangzik el ez a szó.) Az elemzés egybevágott azzal a gyakran idézett elgondolással, amit George W. Bush kampányvezére, Karl Rove 2003-ban a New Yorker újságírójának úgy fogalmazott meg: a republikánusok célja az, hogy legalább egy emberöltőn át többségük legyen a választók között, s ezáltal alapjaiban változzon meg az állam és a polgárok viszonya az országban.

Micklethwait és Wooldridge parádésan elemzett történelmi és demográfiai adatok tömegével dolgozó könyve mintha éppen azért született volna, hogy a pártember Rove szavait a maga kiegyensúlyozott gondolatmenetével alátámassza. S ahogyan Rove sem volt fanatikus - inkább viszonylag kevés gátlással rendelkező pragmatista -, úgy a 2004-es elnökválasztás előtt közvetlenül íródott Right Nation sem elfogult kurzusmű. A végső elemzésben a szerzők amellett érvelnek, hogy Rove projektjének esélye van a sikerre.

2004-ben már folyt az iraki háború, s egy ideig úgy tűnt, a demokrata jelöltnek, John Kerrynek valós esélye van a győzelemre. Bush azonban győzött - elveszítve a keleti és nyugati partot, megnyerve mindent, ami a kettő között van -, s 2000-rel szemben ezúttal úgy, hogy az összes leadott szavazat többségét ő kapta. Az év végén Amerika poltikai térképe úgy nézett ki, ahogyan azt Rove megálmodta és a Right Nation megjósolta: republikánus elnök, republikánus többség a kongresszus mindkét házában, republikánus kormányzó ötvenből 28 államban.

Két év múlva aztán kiderült, hogy ez mégsem trend volt, sokkal inkább egy ciklus fordulópontja: a 2006-os választásokon, egyértelműen az egyre népszerűtlenebb iraki háború következtében, a demokraták voltak sikeresebbek, átvették az irányítást a szenátusban és a képviselőházban is, a kormányzók aránya pedig megfordult. Ettől kezdve egyértelmű volt, hogy 2008-ban a republikánusok elnökjelöltjének főszövege nem lehet az, hogy "Tartsuk a jó irányt". És ennek a ténynek messze ható, hogy úgy mondjam történelmi következményei lettek.

Az "állandó republikánus többség" Karl Rove-i ideálja ugyanis olyan dolgokra épült, amit a második Bush elnök igen erőteljesen képviselt: társadalmi konzervativizmus + a katonai erőre alapozó külpolitika + a republikánus bázis aktivizálása a kellő számú szavazat megszerzése érdekében. 2006-ban egyértelmű lett, hogy a választók többsége mindezt éppen nem díjazza, s ahogy az USA egyre mélyebbre süppedt a mezopotám futóhomokba, úgy vált szükségszerűvé, hogy a 2008-as republikánus jelölt minél távolabb tartsa magát Bushtól. (És a pénzügyi összeomlás még csak ezután következett.)

John McCain - aki nem törzskönyvezett konzervatív és igazán nem Bush-közeli - már rég jelölt volt, amikor a demokrata előválasztásokon Obama és Hillary Clinton még javában ütötte egymást, s ennek akkoriban nagy jelentőséget tulajdonítottak a lapok. Mint kiderült, épp annyira volt fontos, mint az, hogy McCain tapasztalt, Obama pedig nem: semennyire. McCain kampánya viszont háztáji tákolmányként, határozott irány nélkül bukdácsolt előre, míg Obamáék már akkor is a végső győzelmet tervezgették, amikor az országos sajtó még azon ámuldozott, hogy jé, a szinte teljesen fehérek lakta Iowa állam kaukuszain Obamát akarták jelöltjüknek a helyi demokraták.

Az előzetes fogadkozások és remények ellenére az elnöki kampányban rengeteg negatív elem volt - elsősorban a tévés és rádiós reklámokban; személyesen a jelöltek igyekeztek emberi hangot megütni egymással -, McCain ugyanakkor az elnöki kampány első pillanatában megmondta embereinek, hogy tilos Obama és lelki atyja, az Amerika-ellenesként interpretált szónoklatokról hírhedtté vált Jeremiah Wright kapcsolatát támadni. Ha McCain kampányát Rove vezeti, meglehet, ez lett volna a fő csapás iránya.

De korántsem biztos, hogy egy durvább, személyeskedőbb kampány után más lett volna a végeredmény. A Right Nation Rove egyik csodafegyvereként említi, hogy a republikánusok a különféle szociálkonzervatív helyi szervezetek közvetítésével milyen sikeresen mozgósítják saját szavazóikat. 2008-ban már az elképesztő részvétel mellett zajló demokrata előválasztások biztosra ígérték, hogy a csodafegyver besült, miközben az Obama-kampány a huszonegyedik század minden csodálatos fejlesztését (Facebook! Flickr!! Twitter!!!) bevetve mindent kihozott a rajongótáborból szavazatban, önkéntes munkában és pénzben is. A Right Nation szerint a republikánusok két fronton kerültek a demokraták elé: a közkatonák mozgósítása és a gyakorlati gondokra válaszoló gyakorlati ötletek/elképzelések terén. Az ideálpragmatikus Obama gépezete mindkét pályán csúful lekörözte McCaint, aki a klasszikus sufnituning szabályai szerint egy idő után már nem törődött semmivel, csak keresett valamit, ami működik. McCainnek a pénzügyi válság kirobbanásakor bedobott "felfüggesztem a kampányt" szövege azonnal visszafelé sült el, az alelnökjelölt Sarah Palinnek volt két jó hete, de gyorsan közröhej tárgya lett. Obama biztonsági játékot játszott, jól, McCain - kényszerből - dupla-vagy-semmit, rosszul.

Azokról a jelenségekről, amik a Rove által megálmodott, Micklethwait és Wooldridge által elemzett tartós republikánus többséget rövid- és középtávon garantálták volna, kiderült, hogy délibábok. Az amerikai lapok immár az ország tendencia-szerű balra tolódásáról cikkeznek, illetve arról, hogy az úgynevezett Obama-koalíciót (nagyjából: feketék, nők, fiatalok, magasan iskolázottak, alacsonyan iskolázottak, és persze a latinok, akikről a Right Nation minden jel szerint helyesen állapította meg, hogy a Rove-féle terv csak akkor valósulhat meg, ha ők tömegesen átmennek republikánusba; nem mentek) alkotó választói csoport hosszú időre biztosíthatja a demokrata uralmat az országban. A Right Nation hátra kerül a polcon, helyét John Judis és John Teixeira könyve - The Emerging Democratic Majority - foglalja el, ami nagyjából ugyanaz, csak kékben. (És önmagában tanulságos, hogy két évvel korábban jelent meg, mint a másik szerzőpár könyve.)

Obama kiváló szónok, beszédei, könyvei és egész eddigi pályája alapján nyilvánvalóan tehetséges ember. Amerikai elnökként sokkal kevesebb valóságos hatalma lesz, mint amennyit a választási felhajtás, a beiktatás pompája és a hollywoodi filmek ígérnek. Szimbólumnak természetesen kiváló: az USA első afro-amerikai elnöke, ezt nem lehet felülütni - és nem lehet túlbecsülni azt a potenciális felszabadító és békítő erőt, amivel Obama megválasztásának ténye hathat az amerikai társadalomra, de az egész világra is. Elnökként ezerféleképpen elronthatja és lehet, hogy csak egyféleképpen csinálhatja jól. Vagyis ezer ok miatt léphetnek ki választók a koalíciójából, miközben csak egy esetben maradnak benne: ha minden rendbejön. Egyetlen választás eredményéből, bármilyen izgalmasak is az adatok, nem szabad azonnal évtizedekre előre szóló elméleteket gyártani, mert jön Minerva baglya és jól pofánvágja szárnyával az elemzőt, aki fényes nappal spekulál.