Az Osztrák-Magyar Monarchiából indult 1873-as gazdasági világválság sok tekintetben hasonló volt ahhoz, amit napjainkban átélünk. Mit tanulhatunk hát a gazdaságtörténetből?

Ajánlat

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel a magyar versenyképességről

Mentőcsomag újságoknakNádori Péter a napilapok válságáról és az állami beavatkozásról

Ryan közlegény megmentése, hitelbőlMartinkó József az építőipar válságáról

OK.hu

Amikor a magyar miniszterelnök a Financial Timest olvassa, és a lap hasábjaiból jut arra a következtetésre, hogy "cudar idők jönnek", olyankor mi, akik ezeket az időket már javában éljük, jobban tesszük, ha a téli estéken a történelemkönyveket is lapozgatjuk, ha az előttünk álló cudar időket akarjuk kifürkészni.

Magyarország ugyanis nem először él át a mostanihoz hasonló "depresszióval" fenyegető gazdasági világválságot, hiszen a két legutóbbi "nagyot" is működő kapitalizmusként vészelte át. Habár az 1929-33-as, és az 1873-as krízis sok tekintetben nem hasonlítható a mostanihoz, hiszen más az ország gazdasági-politikai helyzete, nemzetközi környezete, mások a kihívások és az alapkérdések is, egyvalami viszont a természetéből adódóan alig, vagy csak nagyon lassan változik. Ha akarnánk, sem történne 100-150 év alatt gyökeres fordulat az ország kultúrájában, a közéleti-politikai gondolkodási mintáiban. A történelemkönyvekből tehát leginkább arra lehet következtetni, hogy mi lesz a válság után, vagyis, hogy ebből a kultúrából mire futja baj esetén, mennyire lesz eredményes a problémamegoldás, a válságkezelés, milyen esélye van annak, hogy fellendülés követi a krízist. A Financial Timesból legfeljebb azt lehet kitalálni, hogy addig mi lesz. A jelenlegi válságot az elemzők inkább hasonlítják az 1873-ashoz, mint az 1929-33-ashoz, ezért jobban tesszük, ha mi is a 19. századba tekintünk vissza.

Az 1873-as válság a bécsi tőzsdekrach miatt, az Osztrák-Magyar Monarchiából indult, ahol - mint a téma amerikai kutatója írja - a kiegyezés után, Poroszországhoz és Franciaországhoz hasonlóan, az uralkodóház a jelzáloghitel-piac ösztönzésébe fogott. A cél mindenhol az iparosodás elősegítése volt, de a hitel-boom eszköz lett Bécs, Párizs és Berlin fényes fejlesztésére is. Mindenki építkezett, a bankokból ömlött a pénz, a könnyű hitelek miatt a telek- és ingatlanárak az egekbe szöktek, a további áremelkedésre spekulálva pedig az újabb és újabb jelzáloggal fedezett kölcsönökből felfújódott az ingatlanbuborék. (Ismerős.) A "gründolási lázban" - ahogyan Berend T. Iván könyvében leírja - a hazai jelzálogkölcsön-állomány a nyolcszorosára emelkedett néhány év alatt, s rengeteg hitelintézet alakult kizárólag spekulációs céllal. Az alapítási láz az iparra is átterjedt: míg 1867 előtt alig néhány részvénytársaság működött Magyarországon 1867 és 1873 között 170 létesült. A gazdasági fundamentumok azonban ingatagok voltak, hiszen közben beütött a korabeli globalizáció. A rohamosan fejlődő, olcsó, új földön, alacsony költséggel gazdálkodó, gépesített amerikai mezőgazdaság veszélyes konkurenciát hozott, letörte a gabona, a takarmány, következésképpen a hús árait is a világpiacon. Magyarországon 1873-ig sokan úgy gondolták, hogy a kiegyezés után a tartós, háborítatlan gazdasági növekedés korszaka köszönt be. 1873 májusában aztán összeomlott a bécsi és pesti tőzsde.

"Megpattant a kölcsönös bizalomból sarjadzó hiteleknek túlfeszített húrja" - írta költői szépséggel a korról 1941-ben Eckhart Ferenc A magyar közgazdaság 100 éve című munkájában. A hitelintézetek kénytelenek voltak megszorítani a kölcsönöket, mert sorozatban buktak be az adósok a kontinensen. A pénzügyi válság miatt teljes bizalmatlanság alakult ki a bankok között, ami Nagy-Britanniára és Amerikára is átterjedt. A hitelpiac összeomlott, a hitelezés költségei az egekbe szöktek. "1875-ben 85 bank közül csak 35-nél volt a kamat és a díj 10 százalékon alul. Voltak olyanok, amelyek 13-16 százalékot számítottak fel az adósoknak" - írja Eckhart, és itt reálkamatokról van szó.

"Aligha gondolt a magyar gazdasági életnek bármely tényezője is arra, hogy a beköszöntő válság oly hosszantartó lesz és oly mélyreható következményekkel fog járni" - olvashatjuk, de a sanyarú kor hét szűk esztendőn át tartott. A mezőgazdaságban kiteljesedett a gabonaválság miatti visszaesés, leálltak a vasúti fejlesztések, hosszú évekig pangás következett az ezeket támogató iparágakban, de megtorpantak a fővárosi építőipari beruházások is, hiszen - mint szintén Eckhart írja - "a válságot [...] az állampénzügyek katasztrofális helyzete mélyítette el és nyújtotta meg. Az ifjú magyar állam [...] több feladatot vállalt magára, mint azt józan megfontolással tehette volna. [...] Az állam csak folytonos hitelműveletekkel tudott segíteni magán, de ezek feltételei egyre súlyosabbak lettek. [...] Most először tűnt ki az új magyar alkotmányos korszakban, hogy az állam pénzügyei és a közgazdasági élet mily szoros összefüggésben vannak egymással." Csak egy adat: a kiadások 1868 és 1873 között 70 százalékkal növekedtek, a bevételek csak 18 százalékkal (Katus László: Az államháztartás válsága és konszolidációja - Magyar gazdaságtörténeti szöveggyűjtemény 18-19. század). A párhuzamok sora a végtelenségig folytatható lenne, ami azonban a mai helyzetben a legérdekesebb, az az, hogy az igencsak elhúzódó válság után az 1880-as években tartós fellendülés következett. De vajon miért?

Ismét nyúljunk vissza Eckharthoz! "A vérmes remények, a szédelgő alapítások és a gondnélküli bizalom kora után, [...] az ezzel járó kijózanodás és az erőgyűjtés korszaka" jött el. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1875-ös helyzetleírása szerint "a korábbi évek szédelgésének egyik következménye abban áll, hogy a lakosság nem kis része teljesen elvesztette hajlamát a kitartó munka általi szerzésre és a becsületes törekvést, amely megfeszített tevékenységgel iparkodik jóléthez jutni. A szédelgési korszak behatásai alatt álló ezen elemek sehogy sem voltak képesek a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni." Mai szemmel lassan ugyan, de megtörtént a tudati változás: a szédelgés, a pangás és az erőgyűjtés korszaka után az 1880-as évek újra a kitartó munka, a vállalkozó kedv jegyében teltek, ennek jeleit Budapesten mindenhol láthatjuk.

Ráadásul a politikai osztály - mint Schlett István a Közgazdasági Szemlében 2007-ben, mai tanulságokat hordozó tanulmányában leírta - ha kínszenvedések és a pártstruktúra átalakulása árán is, de eljutott a valós kérdések feltételéhez, a cselekvőképességhez és a hathatós politikai döntések meghozatalához. Nemcsak elhárították a pénzügyi összeomlást, de vissza is vezették az országot az 1867-ben megkezdett programhoz, az európai centrumhoz való felzárkózáshoz.

(Az Eckhart-műre Orbán Krisztián hívta fel a figyelmemet, az általa gyűjtött idézetekért köszönet.)