A genetikai vizsgálatok és beavatkozások széleskörű elterjedésének küszöbére értünk. Hogyan változtak etikai nézeteink a biotechnológia fejlődésével? Mire számíthatunk a jövőben?

Ajánlat

Isznak, szívnak, cigiznek. Majd kinövik?Viczián Zsófia a magyar középiskolások mentálhigiénés képzéséről

Ajánlat

Fagyasztott babák és embriószelekcióAz [origo] cikke a mesterséges megtermékenyítés frontvonalairól

OK.hu

Angliában megszületett az első olyan csecsemő, akinél a mellrák későbbi kialakulásának kockázatát beültetés előtti genetikai vizsgálattal - szaknyelven preimplantációs genetikai diagnózissal (PGD) - csökkentették.

Egy nőnek élete során körülbelül 13 százalékos esélye van arra, hogy mellrákja legyen; azoknál azonban, akik a BRCA1 gén bizonyos mutációit hordozzák, ez az esély 50-85 százalékra nőhet. Ebben az esetben a férj családjának minden nőtagja érintett volt, ezért a házaspár úgy döntött, hogy mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott embriók közül választanak olyat, ami nem hordozza a kérdéses gént. A 11 létrehozott embrió között 5 ilyen volt; ebből kettőt ültettek be, és az egyik sikeresen beágyazódott.

A hírben az a különös, hogy nincs benne semmi különös: az elmúlt években még mérföldkőnek titulált eredmények egyre mindennapibbá válnak. A genetikai vizsgálatok és beavatkozások széleskörű elterjedésének küszöbére értünk. Érdemes számba venni, hogy etikai nézeteink hogyan változtak a biotechnológia fejlődésével, s hogy mire számíthatunk a jövőben.

Ma már alig emlékszünk, hogy néhány évtizede mekkora viták övezték az IVF-kezelést, azaz a mesterséges megtermékenyítést. Az érvek persze nem ismeretlenek: az ellenzők a hagyományos családmodell felbomlásától tartottak, kifogásolták, hogy az ember "istent játszik", illetve amellett érveltek, hogy az embriók, köztük a be nem ültetett embriók is, a már megszületett emberekhez hasonló méltósággal rendelkeznek.

Nos, a mesterséges megtermékenyítés nem bomlasztotta fel a család intézményét; az így született gyermekekből nem lettek szörnyek; az embrió emberi méltóságára építő érv pedig visszafelé sült el. Ahogy az IVF-kezelés egyre több meddő párnak biztosította a gyermekáldást, társadalmi elfogadottsága egyre nőtt. Egyre többen kérdőjelezték meg, hogy egy néhány napos embrió az övékhez hasonló emberi méltósággal rendelkezne vagy érdekei ugyanannyit nyomnának a latban. Az "életvédők" számára hovatovább kínos, hogy nézetükből az IVF-kezelés betiltása következne.

A preimplantációs genetikai diagnózissal kapcsolatos viták eddig viszonylag szelídek voltak - legalábbis a bioetikában megszokottakhoz képest. Az eljárást ugyanis eleinte olyan örökletes betegségek kiküszöbölésére alkalmazták, amelyek rövid, szenvedéssel teli élethez vezetnek, illetve a kognitív képességek leépülésével járnak (mint a Duchenne-kór, a Tay-Sachs vagy a törékeny X szindróma). Kevesen vitatnák, hogy a szülőknek jogában áll az orvostudomány segítségét igénybe venni az ilyen betegségek elkerülése végett. Vannak, akik - némileg talán paradox módon - amellett érvelnek, hogy az ilyen örökletes betegségeket hordozó embrióknak sem áll érdekükben, hogy megszülessenek.

Más a helyzet a nem-terápiás célzatú genetikai tesztek alkalmazásával. Sokan azt gondolják, hogy terápiás és nem-terápiás célzatú embriószelekció közötti különbség éles etikai határvonal. A valóságban azonban már a BRCA1 esetben is elmosódik a határ, hiszen az embriószelekciót a betegségre való hajlam elkerülésére alkalmazták. Mit gondoljunk a PGD-ről, ha majd az időskori Alzheimer-kór elkerülésére vagy a várható élettartamunkat meghatározó gének szelektálására használjuk? Innen már csak néhány lépés utódaink génjeinek manipulálása intelligenciájuk, fizikai állóképességük vagy zenei tehetségük növelésére.

A kérdés persze az, hogy mi rossz lenne ebben. Kinek ártunk azzal, ha gyermekeink egészségesebbek, hosszabb életet élnek, intelligensebbek vagy tehetségesebbek? Nekik biztosan nem: az ő életük nem lesz rosszabb ettől. Az ellenzők figyelme ezen a ponton az egyénről a társadalomra fordul: a "szép új világban" a társadalmi egyenlőtlenségek biológiai egyenlőtlenségekké válnak. A társadalom natúr- és génmanipulált szuperemberek két elkülönült csoportjára, a világ pedig natúr- és szuperországokra bomlik.

Két zavaró elem is van ebben a vízióban. Egyrészt az ellenérveket kiokoskodók mintha elfelejtenék, hogy mekkora szerepe van a társadalmi környezetnek és a neveltetésnek az egyén tulajdonságainak kialakulásában. Még a legintelligensebb gyerekből sem lesz Einstein megfelelő oktatás, szorgalom, no és persze jó adag szerencse nélkül. (Ugyanakkor a génmódosítás élharcosai hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy az olyan komplex tulajdonságokra, mint az intelligencia, sok gén hatással van. Nincs biztosíték arra, hogy ezek finomhangolása nem jár szörnyű mellékhatásokkal.)

Másrészt az egyenlőség nem mindig vonzó erkölcsi cél. Hiszen egyenlősíthetünk úgy is, hogy a jobb helyzetben levők előnyét megszüntetjük. A hátrányban levők helyzete nem javult, az előnyösebb helyzetben levőknek viszont rosszabb lett. Kinek jó ez? Senkinek. Ha a társadalmi - vagy akár biológiai - egyenlőtlenségen enyhíteni akarunk, nem lenne célszerűbb a hátrányban levők helyzetén javítani? Ha egyesek hozzáférnek olyan orvosi technológiákhoz, melyek utódaikat egészségesebbekké, hosszabb életűvé - vagy akár intelligensebbé - teszik, nem azon kellene-e dolgoznunk inkább, hogy mindenkinek megadasson ez a lehetőség?

Az emberek közötti társadalmi és biológiai egyenlőtlenségek már ma is hatalmasak. A fejlett országokban élők előnye az egészségügyi ellátás, a várható élettartam vagy a gyógyszerekhez való hozzáférés tekintetében számottevő. Erkölcsi szempontból hatalmas előrelépés lenne, ha figyelmünket ezekre a problémákra fordítanánk - ugyanis a most még gyermekcipőben járó technológiák legfőbb veszélye éppen az, hogy ezeket még súlyosabbá teszik. Ha a ma valós egyenlőtlenségein enyhítünk, kevesebbet kell aggódnunk a jövő vélt egyenlőtlenségei miatt.