A "legelső romániai sör", ahogy a temesváriak komlónedűjét reklámozzák, olyan korszakban született, amikor a Bánát fővárosában minden volt, csak román sajátosság nem. Mennyi köze van a valósághoz, ahogy a romániai kreatívok az általuk bombázottak történelmét látják?

Ajánlat

Mennyei MagyarországKelemen Attila Erdély és a nemzeti azonosságtudat kapcsolatáról

Elmúltak a szép napokKatona Éva a reklámok és a gazdasági világválság kapcsolatáról

Ajánlat

Mi a bukaresti tangó?A Quart.hu cikke a román sikerekről a nemzetközi világzenei piacon

OK.hu

Amikor Fukuyama 1989-ben bejelentette a történelem végét, fogalma sem volt, mennyire felületes. Körülbelül annyira, mint abban a viccben, amelyik az akkor még élő Ceausescuról szólt, s amelyikben Hőn Szeretett Elnökünk a Fennvalóval való találkozásról tér vissza, egy olyan csúcsról, amelyen a fejlett országok elnökei is részt vettek, és az Apokalipszis hírét hozza: "Elvtársak, jön a világvége. De ne nyugtalankodjanak! Üljenek nyugodtan, hiszen ötven évvel el vagyunk maradva..." Ugyanígy állunk az amerikai tudós halálos hírével is: Fukuyama az európai kontinens mintegy felét szem elől tévesztette, azt, amelyiknek a történelmi órája jócskán késett: olyan valóságról beszélt, amely a világnak ebben a részében nem létezik. Mi több, azt sem tudta, hogy még a létező valóság sincs leírva vagy ha mégis, inkább átírták. Propaganda rulez!

Valami hasonlót üzennek az utóbbi idő román médiájában közvetített reklámklipek is. Pontosabban az a mód, ahogyan a romániai kreatívok látják azok történelmét, akiket bombáznak. A romániai reklámiparban, akárcsak mindazon országokéban, amelyek lerázták a kommunista igát, egy könnyű, nyugati világból származó divat terjed: a nosztalgikus hangulatú reklám. Ez persze szakmai értelemben emberi és indokolt. Azokról a médiatermékekről van szó, amelyek a régebbi termékek auráján lovagolnak (és itt nem a borfajtákra célzok) és amelyek egy olyan húrt érintenek meg a fogyasztóban, amelyikre mindannyian érzékenyek vagyunk: az ifjúkori emlékek húrját. Mint annak a két nyolcvanas öregúrnak a beszélgetésében, akik a bolsevizmus jótéteményeit siratták: "Milyen jó volt akkoriban, Ványám, mindketten tizenhét évesek voltunk..." A potenciális romániai fogyasztó ezáltal a Nagy Testvér engedélyezte apró élvezetekről ábrándozik. Olyan brandek hordozzák ezt a pavlovi reflexet kiváltó üzenetet, amelyek románok millióinak gyerekkorát határozták meg. Túró Rudi, Dunakavics, Rubik kocka, mackósajt - ha ezeket mondom, bizonyára megértik, mire gondolok. Román fordításuk ez lenne: Bucegi sör, Dacia személygépkocsi, Rom csoki, Eugenia csokival töltött keksz, Borszéki vagy Bibarcfalvi ásványvíz, Timisoreana sör. Ez csak néhány azok közül a márkák közül, amelyek a hagyományban utaznak. Én azonban csak az utóbbi háromról beszélek, illetve a tények fölötti elsiklásuk mértékéről.

"A legelső romániai sör", ahogy a temesváriak komlónedűjét reklámozzák, olyan korszakban született, amikor a Bánát fővárosában minden volt, csak román sajátosság nem. Azt sem hiszem, hogy a kapuson kívül - ha létezett egyáltalán ez a munkaköri leírás a gyár 1718-as szervezési lapján - volt még egy román származású alkalmazott. Ám ha a temesváriak legalább az évszázad nagyjainak (az osztrákoknak) a románokkal való kapcsolatára utalnak, a borszékiek és a bibarcfalviak tetőtől talpig következetesek.

Az egykori borvízről szóló klipek a 19. század második felének fenyőillatú világába vetnek, anélkül, hogy bármilyen módon utalnának arra, abban az időben egyik helység sem tartozott Romániához. A két cégér hagyománya 1856-ban (Borszék), illetve 1871-ben (Bibarcfalva) kezdődik, amikor is a román lakosság statisztikailag, de még inkább a gazdasági erőt tekintve teljesen jelentéktelen volt. Az akkori statisztikák szerint 1880-ban Bibarcfalván 720 lakóra egyetlen román származású állampolgár jutott. S hát Borszéken sem volt tele a padlás románnal. A borszékiek lózungja még némi olajat is önt a hargitai fogyasztó tüzére: "Száz évvel ezelőtt Európa legjobbjának díját kapta! Semmi sem változott azóta!" És még csodálkozunk, hogy a székelyek nem érzik magukat formában.