Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beismerte, hogy a pártok csalnak a kampánypénzekkel, és az üzleti életben ismert barterügyletekhez hasonlította finanszírozási trükkjeiket. Vajon megállja-e a helyét ez a párhuzam? És mit árul el a magyar állapotokról, hogy a miniszterelnöknek egyáltalán eszébe jutott?

A bűn beismerése nem teszi meg nem történtté a bűnt. Főleg, ha úgy ismerik be, hogy nem is ismerik be.

A hamis kompromisszumok országában a gazdasági válságról szóló vita keretében mondta ki a miniszterelnök több száz bűntársa - a magyar országgyűlés - előtt azt, ami évek óta épp csak ki nem szúrja a szemünket: a politikai kampányokat törvényellenes módszerekkel finanszírozzák, a pártok sokkal többet költenek el a jogszabályban megengedettnél és az általuk bevallottnál. Mivel az országgyűlési képviselőkön kívül ez az információ feltehetően már mindenkihez eljutott az utóbbi években, ne is magán a tényen álmélkodjunk, hanem tekintsük meg együtt, hogyan magyarázta Gyurcsány Ferenc ezt a szívszaggatóan hipokrita jelenséget az [origo] riporterének:

Nem biztos, hogy ez volt a cél, de ez a néhány mondat pár dolgot tisztába tett. Megtudtuk ugyanis, hogy a miniszterelnök szerint a kampányokat barterből finanszírozzák a pártok. Ami jó, hiszen a barter legitim és széles körben elterjedt, törvényes üzleti megoldás. Fő jellemzője, hogy a felek a szükségletek kettős egybeesése esetén kölcsönös áruszállítással vagy szolgáltatásokkal, azok értékét egyeztetve teljesítenek, pénzmozgás kettőjük között nincs, az értékek kiegyenlítik egymást. Nekem van olyan, ami neked kell, és neked van valamid, amire nekem van szükségem. Az üzleti életben ezzel nincs semmi baj, a kampányfinanszírozás esetében azonban nagyon is van.

Hiszen hogyan nézhet ki egy ilyen barterügylet a politikai pártok és partnereik kapcsolatában? Az egyik félnek van nyomdája, rendezvényterme vagy egyszerűen csak pénze, amellyel megvásárol valamit, amire a másiknak szüksége van, eddig tiszta. De mi állhat a másik oldalon? A pártoknak, a politikai szereplőknek ugyanis definíció szerint nem állhat a rendelkezésükre cserealap, azaz nincs semmiféle olyan árujuk vagy szolgáltatásuk, amellyel törvényesen teljesíthetnének bármilyen ellenszolgáltatást. A pártoknak és a képviselőknek ugyanis kizárólag felhatalmazásuk, döntési jogkörük, befolyásuk van (illetve kampányok idején az is csak lesz), amit viszont elvben nem használhatnak fel semmilyen szolgáltatás ellentételezésére. Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen barterügyletben egy párt vagy egy képviselőjelölt mégiscsak a leendő befolyását és döntési jogkörét viszi be az üzletbe: megígéri, hogy az események szerencsés alakulását (azaz az országgyűlési, városi vagy bármilyen választási győzelmet) követően valamilyen előnyhöz juttatja partnerét - megnyeret vele néhány közbeszerzést, kinevezi nagykövetnek, alacsonyabb áfakörbe sorolja, kihúzza azt a fájó paragrafust abból a rendeletből. Ez a modell elég világosan törvénysértés, s a fizikai erőszak tárgykörébe tartozó eseteket leszámítva nehéz is a demokrácia ennél durvább megcsúfolását elképzelni.

A törvényes cserealap hiánya azonban csak az egyik jelentős különbség az üzleti életben, illetve a pártfinanszírozásban folytatott barter között. A miniszterelnök úgy fogalmaz: "Ezek a szívességek nem jelennek meg a pártok könyveiben, nem bevételek." Nem csodálom, hiszen miután az ellentételezés eszköze csak törvénytelen lehet, jobb az ilyesmit nem feltüntetni. Mivel azonban a miniszterelnök megpróbált minket is belebratyizni ebbe a sötét ügyletbe amikor azt mondta: "...úgy hívják ezt a médiában, hogy barterügyletek. Önöknél van ilyen minden bizonnyal...", az [origo] főszerkesztőjeként kötelességemnek érzem elmondani: Ilyen nincs nálunk, sem minden bizonnyal, sem anélkül.

Vannak nálunk is barterügyletek, azaz olyan üzleti megállapodások, amelyek keretében szolgáltatásért szolgáltatással fizetünk, s ez valóban nem ritka a médiában és a piac más területein sem. Van azonban néhány apró különbség az üzleti és a pártbarterek között: nekünk van legitim cserealapunk, ezek az ügyletek megjelennek a könyveinkben, és befizetjük utánuk az áfát - utóbbiak ugyanis a barterügyletekhez fűződő jogszabályi előírások. Mint olyan gyakran, a kampányfinanszírozás esetében is az egyik bűn csinálja a másikat, így jön a pártfinanszírozási törvények elleplezésére a befolyással való üzérkedés, utóbbiéra a számviteli fegyelem megsértése.

Gyurcsány azt mondta, az ezek szerint folytatólagosan és tömegesen elkövetett jogszabálysértések oka az, hogy a pártok nem merik beismerni: "ennyiből nem tudnak gazdálkodni". Ami kísértetiesen ugyanaz az érvelés, amelyet nagyszámú, kényszerűségből vagy mohóságból adót csaló honfitársunk szokott használni: mindannyian hallottuk már, hogy "ha minden közterhet befizetnék, becsukhatnám a boltot". Ezzel az érveléssel nem az a baj, hogy ne lehetne igaz, hanem az, hogy magyarázat ugyan lehet, mentség viszont nem. Különösen nem lehet mentség a közhatalmat gyakorlók esetében, akik egyébként hatóságokkal üldöztetik azokat a polgárokat, akik szintén azért nem tartják be a jogszabályokat, mert úgy vélik, nem tudnak annyiból gazdálkodni, amennyi legálisan van nekik. Ők is - ahogyan most a miniszterelnök - az önfelmentés köntösében ismerik be a lopást. Mert ez lopás, ráadásul közpénzből: bár látszólag senki nem fizet senkinek, a szolgáltatások, amelyeket a politikai szereplők juttatnak támogatóiknak, mind pénzbe kerülnek. A levajazott közbeszerzés, a testreszabott jogszabály, az alkalmatlan nagykövet sokkal többe kerül nekünk, mint egy-egy kampány kerülne. Ezért van értelme Majtényi László korábbi érvelésének, amelyben azt állította, hogy a látszat ellenére olcsóbb lenne a tízszeresére emelni a pártok állami támogatását. Ellopni a pénzt a legdrágább megoldás, hiszen az elleplezések láncolatában annyi szereplőnek kell juttatni egy-egy kis részt, hogy a végén sokkal nagyobb lesz a kár.

Az [origo] néhány más médiummal együtt néhány nappal ezelőtt csatlakozott a Transparency International és a Freedom House kezdeményezéséhez, amelynek célja a sajtószakma összefogása a kampányfinanszírozási törvénytelenségek leleplezésére. Nem természetes, hogy egyébként versengő médiumok együtt dolgozzanak, de úgy ítéltük meg, hogy mivel ez olyan terület, ahol a pártok is összefognak, nekünk is egyesítenünk kell erőinket. Akkor még nem gondoltuk, hogy hamarosan a miniszterelnök és az országgyűlés lesz az egyik első információforrásunk.