Amerikában a harmincas években felismerték, hogy a fehérgalléros bűnözés visszaszorításához nem bírói bőrbe bújt pszichológusokra van szükség, hanem szigorúbb és hatékonyabb igazságszolgáltatásra. Mi a helyzet 2009-ben, és hol tartanak odaát?

Ajánlat

Pénzes bőröndök, hajléktalanok és menedzserekMong Attila a Siemens nagy lebukásáról és a vádalkuról

Jelentés KadhafinakMong Attila a magyar korrupció világranglistán elért helyezéséről

OK.hu

"Lehet, hogy elkövettem hibákat, de jó szándékú voltam, rosszul mértem fel a helyzetet, de nem voltam becstelen" - ugye, ismerős mondatok? Nem, nem Vellai Györgyi, Princz Gábor vagy Rejtő E. Tibor nyilatkozta ezt, hanem Samuel Insull, egy csődbe jutott, egymillió befektetőt megkárosító iparmágnás 1934-ben Amerikában. A milliárdost, akinek élete mintául szolgált Orson Welles számára az Aranypolgár főhősének megformálásához, kalandos és hosszas perben sem tudta elítélni a bíróság. Hiába sejtette mindenki, hogy tetteiben volt egy jó adag szándékosság, 200 tanú meghallgatása, 2500 dokumentum átvizsgálása s négy hétig tartó folyamatos tárgyalás sem volt elegendő Insull elítéléséhez. Döntő volt a szakértők véleménye, akik dicsérték a cégcsoport könyvelésének rendezettségét, és sokat számított az is, hogy a fővádlott záróbeszédében érzékletesen ecsetelte küzdelmes karrierjét (melynek során egyszerű személyi titkárából az egyik legnagyobb amerikai cég vezetőjévé vált). Érvelése szerint a körülmények, a rossz tanácsadók és a válság áldozata lett, nem láthatta előre a problémákat.

Ha az elmúlt napok, hónapok és évek eseményeit nézzük, akkor az embernek az lehet az érzése, hogy Magyarország kis túlzással valahol ott tart, ahol az 1930-as évek Amerikája. Legalábbis, ami azt illeti, hogy mennyire képes az igazságszolgáltatás megragadni a szerteágazó gazdasági bűnesetek lényegét, mennyire képes kitartó és alapos munkával, viszonylag gyorsan megtalálni a felelősöket és példás büntetéssel elrettenteni másokat attól, hogy rossz útra tévedjenek.

A többek között sikkasztással vádolt Vellai Györgyi és Vajda László, a Globex két egykori vezetőjének számláján összesen körülbelül 6 milliárd forintos kár szerepelt, a Legfelsőbb Bíróság azonban szabadlábra helyezte őket, ügyüket visszautalta a másodfokon egy szigorú ítélettel "odapörkölő" bíróság elé, mondván: vizsgálja meg az egészet újra. A Postabankba 153 milliárd forintot pumpált az állam, Princz Gábort, a pénzintézet korábbi első emberét azonban hiába vádolta meg az ügyészség 36,1 milliárd forintos vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel - tehát tudatossággal - első fokon felmentették, másodfokon pedig alig 3,6 millió forintos pénzbüntetéssel megúszta, igaz, a bűnösségét a gondatlanságot feltételező hanyag kezelés vétségében megállapították. Most azért küzd az LB előtt, hogy felmentsék, az egymással is vitatkozó ítéletek alapján jó eséllyel. És akkor még nem is beszéltünk Rejtő E. Tiborról, a K&H Bank ex-vezérigazgatójáról, aki azzal érvelt az elsőfokú bíróság előtt tavaly augusztusban, hogy hisz az igazság mindent legyőző erejében, "veritas omnia vincit", nem írt alá semmit, nem felelős semmiért.

Természetesen nem sarkallnánk arra az igazságszolgáltatást, hogy régi reflex szerint feltétlenül azokat citálja bíróság elé, akik ellen a legnagyobb a népharag, a bíróságok pedig mindenképpen a vádhatóság által prezentált vádlottakban találják meg a bűnösöket. Nagyon is egyetértünk azzal, hogy mentsék fel azokat, akikre nem sikerül minden kétséget kizáróan rábizonyítani a bűnösséget, és az ítéleteket is a bizonyított tettek súlyához képest a törvények alapján szabják ki. Inkább fusson száz bűnös, mint hogy egyetlen ártatlan ember bűnhődjék.

Az azonban kicsit problémásnak tűnik, hogy éppen azokban az ügyekben, amelyekben rendre rengeteg pénzt tűnt el, ráadásul sokszor a közélet és a politika közreműködésével, mintha nem sikerülne megtalálni a felelősöket. Az ügyek csak húzódnak, a rendőrség az ügyészségre, az ügyészség a rendőrségre mutogat, a bíróság pedig mindegyikre vissza, azok pedig, akik pozíciójuknál fogva valóban gyanúsan közel voltak a kifogásolt döntésekhez, nyugodtan hivatkozhatnak jóhiszeműségükre, információhiányukra. Egyedül az öklüket rázó befektetőknek és adófizetőknek nem adatik meg, hogy csak egy kicsit is rosszhiszeműek lehessenek.

"Ők valójában a rendszerváltozás utáni gazdasági viszonyok, a kezdetleges szabályozás áldozatai" - hallhattuk például a Globex-ügyben az első fokon eljáró és igencsak enyhe ítéletet hozó bírótól. A Postabank-ügyben a gyenge vádirat volt a mentség, amely valóban vicces módszerrel a bank elhibázott üzletpolitikáját tette a vád tárgyává, és kamatdöntésekből próbálta levezetni a szándékosságot, a K&H esetében pedig arra hivatkozott a bíró, hogy nem volt közvetlen bizonyíték Rejtő szerepére. Voltak ugyan tanúk arra nézve, hogy Vellaiék kapzsisága és gátlástalansága nem ismert határt, hiába sírtak károsult öregek a tárgyalásokon a hátsó sorokban, a szigorú büntetés helyett most a megismételt másodfokú eljárásban joggal remélhetnek enyhe elbánást és kerülhetik el a börtönt. Hiába tűnt nyilvánvalónak kívülről, hogy Princzéknek látniuk kellett a közelgő vészt, amit nem csupán gondatlanságból nem kerültek el, hanem döntéseikkel tevőlegesen hozzájárultak a vagyonvesztéshez, az igazságszolgáltatás rendszere - a nyomozás és az ítélkezés során - maximális jóhiszeműsget tanúsított. A K&H vezére pedig azért úszhatta meg egyelőre, mert bűnösségére nem volt közvetlen bizonyíték, hiába akadtak tanúk a bankon belülről és kívülről is annak alátámasztására, hogy a vezérigazgató mindenről tudott, sőt valójában ő irányította a "Rejtő kutyájának" is csúfolt Kulcsárt.

Fogadjuk el, hogy ezekben az esetekben valóban nem a valódi bűnösök voltak az alanyai a hosszú évekig tartó eljárásoknak, ilyen előfordul, bármennyire is említettek felé mutatott a népi bűnüldözői ösztön. Annak azonban nem lenne szabad előfordulnia, hogy a legjelentősebb ilyen esetekben gyakorlatilag rendre az az eljárások hanem is jogi értelemben vett eredménye, de üzenete, hogy nincs felelős. Rendben, hogy nem ők azok, de akkor ki? Vannak országok, amelyekben kicsit máshogyan ülnek fel a lóra, és az eljárás során (az első nyomozó rendőrtől az igazságügyi könyvszakértőn keresztül a bíróig) különös súlyt helyeznek arra, hogy szétválasszák a valóságos eseményeket attól a narratívától, amelyet a vádlottak önigazolásképpen előadnak.

Amerikában például az Insull-ügy után felismerték, hogy a fehérgalléros bűnözés visszaszorításához nem bírói bőrbe bújt pszichológusokra van szükség, hanem szigorúbb törvénykezésre és hatékonyabb igazságszolgáltatásra. A New Deal az értékpapír-kereskedelmet, a pénzügyi szférát is érintő jogszabályok megalkotását hozta, létrejött a félelmetes hatalmú tőzsdefelügyelet, a SEC, szakemberekkel, pénzzel megerősítették a rendőrséget és az ügyészségeket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására a 2000-es években már nem volt kérdéses, hogy az Enron vezetői évtizedekre rács mögé lehetett dugni (feltéve, ha, mint az első ember, Kenneth Lay, nem menekül szívinfarktusba). Ugyanígy a Worldcom vezére, Bernie Ebbers sem érvelhetett azzal, hogy nem írt alá semmit, és még e-mailt se használt, az esküdtek nem tartották életszerűnek, hogy az a vezető, aki a kávéfilterek vásárlását is ellenőrizte, ne tudott volna a könyvelési csalásról.

Az Enron-ügy további változásokat hozott az amerikai kormányzat vállalati csalásokkal szembeni fellépésében. Bush elnök kezdeményezésére a szövetségi vádhatóságként is működő Igazságügyi Minisztériumon belül 2002 júliusában létrehozták a "Corporate Fraud Task Force" nevű egységet, vagyis a vállalati csalásokra specializálódó csoportot, amely 2002 és 2007 között 1236 ügyben ért el eredményt. Tevékenységének köszönhetően 214 első számú vezetőt (vezérigazgatót vagy elnököt), 53 pénzügyi vezetőt (CFO), 23 vállalati jogászt és 129 alelnököt ítéltek el, és több milliárd dollárt szereztek vissza a károsultaknak.  Az Enron- és a többi nagy nyilvánosságot kapott könyvelési csalássorozatot felvető ügy az Adelphiától a Tycóig alapvető változásokat hozott az amerikai cégkultúrában és a törvénykezésben is. A Sarbanes-Oxley törvény 2002-es elfogadása pedig az amerikai, illetve az USA-ban értékpapírt kibocsátó, tőzsdén jegyzett bármely vállalat működésére - szélesebb értelemben tehát a világ számos pontján működő társaságra - és a könyvvizsgálók működésére is kihatott azzal, hogy új, szigorúbb vállalatirányítási és könyvvizsgálói felelősségi szabályokat vezetett be.

A hatóságok és az igazságszolgáltatás bonyolult rendszerét az USA-ban is gyakran bírálat éri, főleg mert a csalásokat nem mindig sikerül megelőzni (lásd a Madoff-botrányt), és az elsíbolt pénzt többnyire nem vagy csak alig képesek visszaszerezni. De néhány ügyet következetesen végigvisznek és lám: a katarzis nem marad el.