Bármi lesz is a holokausztot tagadó brit püspök körül kialakult válság politikai megoldása, a Vatikán megítélésén ejtett kár egyelőre felbecsülhetetlen, és nem csak a zsidó-keresztény párbeszéd miatt. XVI. Benedeknek nem ez volt az első elkerülhető öngólja. A modern pápaság mindenekelőtt politikai hivatal. Alkalmas-e erre a posztra a német pápa?

Ajánlat

Randevú Minerva baglyávalNádori Péter Barack Obamáról és a törékeny szövetségről

OK.hu

Nem véletlen, hogy főleg Németországban kavart nagy port a X. Szent Piusz Testvériség (FSSPX) négy püspökének a katolikus egyház kebelébe való visszafogadása után kirobbant botrány. Mint ismeretes, már néhány nappal a vatikáni döntés előtt ismertté vált Richard Williamson egy svéd tévés stábnak adott interjúja, melyben tagadja a holokausztot, a gázkamrák létezését, valamint csavarosan kitérő választ ad arra a kérdésre, hogy antiszemita-e. (Érdemes egyébként megnézni, tanulságos.) Németországban e vitát egyszerre több helyi sajátosság hevíti fel: egyrészt a náci múlt és az ebből kifolyólag még sokáig (vagy inkább: örökre) vegyes érzelmekkel teli német-zsidó kapcsolatok, másrészt a katolicizmussal mint olyannal szemben évszázadok óta létező fenntartások. És mindennek középpontjában egy német pápa. Minden valószínűség szerint az utolsó, aki még saját szemével látta a nemzetiszocializmus borzalmait.

Joseph Ratzinger pápasága sosem váltott ki nagy hazafias büszkeséget hazájában. Ebben össze sem hasonlítható lengyel elődjével. Sőt, már hosszú évekkel pápasága előtt Németországban sokakban egyenesen félelmet keltett a személye, számukra az inkvizícióra emlékeztető egyházi reakció megtestesítője volt. Nem csoda, hogy mikor II. János Pál utódlása esedékessé vált, hazájában nem kevesen nyíltan drukkoltak azért, hogy ne Ratzinger kerüljön a Vatkán élére.

Ennek ellenére az első jelek bízalomgerjesztőek voltak. Nem csak azért, mert szerény mosolya és törékeny hangja pillanatokon belül elnyerte a tévénéző tömegek szimpátiáját, ami már csak azért is említésre méltó, mert korábban csak nagyon kevesen tudták volna egyáltalán képről beazonosítani a nyilvánosságtól mindig is húzódozó Ratzingert. Hanem azért is, mert nem győzte hangsúlyozni a többi vallással folyó párbeszéd folytatásának szükségességét. És ez nem lényegtelen, mert ez esetben II. János Pál hagyatékának egyik legfontosabb eleméről van szó.

Benedek alkatánál fogva az a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy stílusa alapvetően más lesz, mint az összehasonlíthatatlanul karizmatikusabb János Pálé. Sokan gondolták úgy a katolikus egyházon kívül is, hogy ez nem válik majd kárára, és hogy Benedek - mint egyházának vitathatatlanul egyik legnagyobb tudású teológusa - csendesebben fog majd ugyan politizálni, de szavait megfontoltan mérlegelve, bölcs hozzászólásokkal gazdagítja majd a világ legégetőbb problémáiról folytatott diskurzust. Ebből a reményből a pontifikátus negyedik évére szinte semmi sem maradt - a pápa nem csak hogy ki sem mozdul elefántcsonttornyából, de üzenetei gyakran kifejezetten konfúzak. Egyik kommunikációs katasztrófa követi a másikat, egyre hosszabb a sértettek vagy sértődöttek listája. A mostani ügy előtt magára sikerült már haragítania a protestáns egyházakat, a muszlimokat, a melegeket és a dél-amerikai őslakókat is, és ez nem kis teljesítmény.

A mostani ügy azért veri ki a biztosítékot, mert a zsidók és a katolikus egyház között fennálló viszony kényes és törékeny. Nagyon nagy szerepet játszanak az évszázadok folyamán felgyülemlett bántalmak, az előítéletek és a kölcsönös bizalmatlanság. A holokauszt ténye a katolikus egyházon belül is borzalmas erővel tudatosította, hogy ez így nem mehet tovább. A II. vatikáni zsinat, amely alaposan kiszellőztette és új alapokra helyezte az egyházat, ebben a kérdésben is tiszta vizet öntött a pohárba, és felmentette a zsidóságot az eleve teljességgel értelmetlen és ostoba "istengyilkosság" vádja alól. II. János Pál ennél is tovább ment - nemcsak, hogy bocsánatot kért a zsidóktól a történelem folyamán ellenük elkövetett bűnökért, de "idősebb testvérnek" titulálta őket. Ezeknek a gesztusoknak az ereje felbecsülhetetlen volt, és ami a legfontontosabb: II. János Pál szájából az engesztelő szavak hitelesnek és őszintének hangzottak.

Benedek esetében is abszurd az antiszemitizmus vádja. Teológiájának nagy része a zsidósággal közös vallási alapokra épül, pápaként is számos gesztust tett a ma élő zsidók felé, több alkalommal határozottan és élesen elitélte az antiszemitizmust. Ez az álláspont nála is hiteles, egyébként éppen azért, mert német és a háborús generáció tagja. Mégsem a mostani az első alkalom, hogy irritációt váltott ki a zsidó-keresztény párbeszédet szorgalmazók körében: 2007-ben a Vatikán egy, a hatvanas évek óta nem használt latin liturgiai szöveg visszaállítása miatt kényszerült magyarázkodásra, ami annak ellenére, hogy csak elenyészően kevés hívő használja, nem ébreszt éppen szerencsés asszociációkat ("Imádkozzunk a zsidókért is. A mi Urunk, Istenünk világosítsa meg szívüket, hogy ismerjék fel Jézus Krisztust, minden ember Üdvözítőjét").
 
Egyenként talán Benedek mindegyik félreérthető kijelentését ki lehetne valahogy magyarázni, sajnálatos bakiként felmutatni. A mostani válságot is be lehet úgy állítani, hogy az egy szerencsétlen, majdhogynem amatőr módon elfuserált döntéshozatali folyamat eredménye. A pápa legszívesebben a külvilágtól nem zavartatva, tudós ember módjára próbál élni, míg elhanyagolja a Vatikánon belüli kommunikációt, ami ennek következtében látványosan rosszul is működik. Most is van bűnbak Dario Castrillo Hoyos kolumbiai bíboros személyében, aki - mint szivárogtatják - erőltetett menetben átnyomta a pápán a renegát püspökök visszafogadását, tudván, hogy Richard Williamson politikai nézeteiből baj lehet.

Összességében azonban a hatás végzetes. Az FSSPX nem egy ártatlan folklórcsoport, amely csak úgy heccből latinul szeret misézni, hanem éppen azért alakult 1970-ben, hogy visszaállítsa a II. vatikáni zsinat előtti állapotokat, e lépés minden következményével együtt. A nekik tett gesztus azt húzza alá, hogy a pápának mindenáron az egyház egysége a legfontosabb prioritás, még akkor is, ha esetenként csak pár százezer hívő érintett. Az egyház egységéért kifejtett buzgalom talán érthető is lenne, de ha tevékenységét nyomon követjük, látható, hogy Benedek szinte kizárólag a tradicionalista vonalat protezsálja.

Az önmagában persze nem meglepő vagy elitélendő, hogy Benedek mélyen konzervatív. II. János Pál is elsősorban az egyház külkapcsolataiban hozott vakmerő újdonságokat, befelé viszont igencsak megszigorította a fegyelmet. Nem csoda - nem akart Gorbacsovvá válni. A katolikus egyház mint globális intézmény kordában tartása szinte emberfeletti feladat, és természeténél fogva vezetői évszázados távlatokban gondolkoznak. Mégis szembeötlő: a jelenlegi pápa dogmatikus. Rengeteg időt és energiát fordít apró, a hívő és nem hívő nagyközönség számára egyaránt irreleváns teológiai részletekre.

XVI. Benedek legnagyobb hibája az, hogy teljesen alkalmatlan politikusnak. Holott a modern pápaság mindenekelőtt politikai hivatal. Sokszor nem is napokon, hanem órákon belül kell reagálni új fejleményekre, míg egy-két meggondolatlan, szűk körben elhangzott szó emberek tömegeit idegenítheti el hosszú időre.

A mostani ügy is hamarosan el fog persze csitulni, bizonyosan találnak majd valami elegáns - vagy görcsös - megoldást, és még a zsidó-keresztény párbeszéd is folytatódni fog. Mégis: a rossz szájíz még sokáig megmarad. Nem is annyira csak a zsidóknál, akiknek köreiben ugyan biztos nem nő a bizalom az ilyen esetek után, hanem a világi katolikusok millióinál is, akiknek újra és újra rá kell döbbenniük arra, hogy aki most Rómában ül, az nem az ő szövetségesük. Az összetört cserepeket alighanem már csak a következő pápa fogja tudni összesöpörni.