Göncz Kinga, Magyarország külügyminisztere interjút adott a Dnevnik című újvidéki napilapnak. "A vajdasági magyaroknak nem kell a területi autonómia", ezzel a plakatív címmel látott napvilágot az interjú. Fenntartható-e a be nem avatkozás elve? Számadással tartozik-e az "anyaországnak" a vajdasági magyar kultúra?

Ajánlat

Nagyot koppan, azután elhallgatSipos Géza az ellenzékbe került RMDSZ-ről.

Egy polgár=egy szavazatAntal Dániel a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletéről

OK.hu

Valójában még az sem világlik ki az interjúból, hogy kell-e egyáltalán valamilyen autonómia a  kisebbségi sorban élőknek, minthogy a megfogalmazások olyannyira homályosak, hogy többfajta olvasatot tesznek lehetővé. Másnap szinte az összes szerb napilap kapva kapott az alkalmon, oda-vissza idézgetve az interjúból, megerősítve a forrófejű kisebbségieket lehűtő racionális "anyaországi" politika mintáját. A vajdasági magyar kisebbségi politikusok dühödten reagáltak, az anyaországi okítás megtépázta méltóságukat, nehezményezték, hogy a magyarországi politika olyan dolgokba üti bele az orrát, amellyel kapcsolatban önmegtartóztatást kellene gyakorolnia.

Amúgy a Dnevnik valamikor a Miloševic-rezsim szemefénye volt, amely rendületlenül és hűen közvetítette e rezsim ideológiai beállítottságát, később azonban a politikai fordulat után professzionalizálódott. Ma tisztességes és megbízható napilap hírében áll. Ezért tűnik valószínűtlennek, hogy a magyarázkodó magyar külügyminisztérium okfejtése, miszerint a miniszternek félreértelmezték a szavait, megfelel a valóságnak. Mégsem szeretnék e kérdés boncolgatásába belemerülni, hanem arról szólok, hogy miről érdemes az eset kapcsán gondolkodni.

Először is, nem mellőzhető a tény, hogy milyen talajra hullottak Göncz Kinga szavai. A politikai nyelv sohasem kontextus nélküli, a politikus nyelvhordozásának kivételes nehézsége, hogy szavai akár a szándéktól függetlenül is sajátos, akár ellentétes jelentéseket nyernek. A jelenleg regnáló Demokrata Párt Szerbiában a múlt évben afféle "Európa vagy a halál"-retorikával nyerte a választásokat, később a beszédmód megváltozott, és ma az "Európa és Koszovó"-féle fordulattal ragadható meg legjobban. A retorika nacionalizációjához azonban más fejlemények is hozzájárultak. Az uralkodó párt stratégái ugyanis úgy látták, hogy eljött az idő Szerbia sajátos tartománya, a Vajdaság autonómiájának körvonalazására. E döntés folyománya a vajdasági statútum formába öntése, amely azonban, annak ellenére, hogy a múlt évben már elkészült, még mindig nem nyert érvényt a belgrádi parlamentben.

A statútum egyébiránt nyit a vajdasági autonómia felé, de távol van a regionalizmus azon módozataitól, amelyet Nyugat-Európában lehet tetten érni. Az uralkodó párt nagy lendületet vett a múlt évben, de mai szempontból mérlegelve nem világos, hogy mennyire gondolta komolyan a regionális autonómia érvényesítését, és, hogy milyen mértékben vállalja fel a nemzeti érdekek olyan újraírását, amely konfrontációkkal jár. Mindenesetre a Demokrata Párt ingadozó, bizonytalankodó magatartása okán, valamint különös tekintettel a szerb társadalomban elfoglalt pozicíóira, felelős a létrejött zűrzavarért. Viszont a szerb nemzeti szubsztanciáért aggódóknak ez így is soknak bizonyult, ingerültségük teljes erővel izzik már jó ideje, a szerb egyház is nyilvánosan állást foglalt a tartomány autonómiája ellen. Mindebben találtatik jelentékeny magyar vonatkozás is, mert a bírálók úgy gondolják, hogy a vajdasági kvázi-önállósodás mögött magyar cselszövések is állnak, nevezetesen az a törekvés, hogy Szerbia északi tartománya Magyarországhoz csatolandó. Hogy világos legyek: e fantazmagóriát nem valamilyen útszéli és földhözragadt nacionalisták fontolgatják, hanem, mondjuk, az errefelé felvilágosult nacionalistáknak nevezett csoportok és orgánumok hangoztatják. Nos, anélkül, hogy figyelembe vennénk e kontextus ismertetőjeleit, aligha értenénk meg, hogy a miniszterasszony szóba hozott mondatai miért keltettek olyan óriási érdeklődést, és miért kavartak fel oly nagy port.

Másodszor, a szituáció ismételten arra késztet bennünket, hogy töprengjünk a magyar-magyar viszonylatok mibenlétén. Lehetséges ugyanis, hogy mind a magyarországi, mind a kisebbségi politikusok valamilyen módon önmagukat áltatják. Amikor magyarországi politikusok kisebbségek által lakott vidékekre érkeznek, akkor szertartásosan ismételgetik a be-nem avatkozás elvét, kisebbségi politikusok végül mégis megkísérlik szavukon fogni a magyarországi politikusokat, amikor bírálatban részesítik őket. Csakhogy Magyarország, az "anyaméh" nem lényegtelen pénzügyi eszközöket bocsát a kisebbségi politikusok rendelkezésére, akik elosztási monopóliumokkal bírnak, hatalmuk gyakorlása elképzelhetetlen a magyarországi pénzügyi eszközök áramlása nélkül. Megváltozott a kisebbségi politika Szerbiában: ki tagadná ezt? Csakhogy ami van, ami létrejött, az édeskevés a boldoguláshoz, minden európai színezetű csinnadrattával ellentétben. Hovatovább valószínű, hogy magyarországi segédlet nélkül a vajdasági magyar kultúra megannyi oszlopa is összerogyna. Ezen említett politikai monopóliumok korrekciója ugyanakkor eleddig hiábavalónak bizonyult. A be nem avatkozás elve valójában mítosz, amiben tévesen hisznek a határ innenső és túlsó oldalán egyaránt. Aki valakinek a hatalmához járul hozzá, rendszerint jogot formál arra, hogy valamilyen módon számadásra késztesse. Ráadásul, a magyar politikai eliteknek is vannak gazdasági és politikai érdekfonalaik, amelyek nem feltétlenül egyeznek a kisebbségi elitek érdekeivel, akármennyire is nehéz ezt elfogadni. Göncz Kinga fellépése a maga szembetűnő, eklatáns beavatkozási hajlamával csak arra lehet jó, hogy néhány fontos kérdést újra feltegyünk. Nem a be nem avatkozás, hanem a beavatkozás mértéke értelmezésének nevében. Csakhogy erre még senkinek sincs nyelve.