A miniszterelnök ma előterjesztett terveiben látszólag számos elem visszaköszön az évek óta, az utóbbi időben pedig egyre növekvő intenzitással hangoztatott piaci és szakértői javaslatok közül. Mit értett meg a kormány ezekből és miért nem elég ez a felzárkózáshoz?

Ajánlat

A nyilvánosság nélküli vitaWeyer Balázs a trükkös médiatörvényről és a társadalmi vita hiányáról.

Fiskális alkoholizmus és furcsa kompromisszumokAntal Dániel a Költségvetési Tanácsról

OK.hu

Úgy tűnik, hogy nem teljesen hiábavalóak az önkéntes alapon folytatott szakértői viták, mert a hosszú időn át sokáig ismételgetett javaslatokból legalább is emlékképek olykor visszaköszönhetnek akár még kormány-előterjesztésekben is. Persze a politikai hajlamos önkényesen válogatni a szakmai alapon előterjesztett javaslatokból, így a veszély mindig fennáll, hogy a tanácsokból végül csak a könnyen megvalósíthatóak állják ki az idő és a kormányzati döntéshozatal próbáját.

Nehéz lenne elvitatni, hogy az adórendszernek a kormány, illetve a miniszterelnök által javasolt átalakítása azt az irányt követi, ami a gazdaság élénkítéséhez, a foglalkoztatás és a munkakínálat növeléséhez vagy legalább is csökkenésének megfékezéséhez szükséges. Mostanság aztán végképp nem lenne szerencsés továbbra is az aktivitást, a munkavállalást büntetni és azokat jutalmazni, akik kedvezmények, támogatások vagy akár jogszabályi kiskapuk kihasználásával igyekeznek megélhetésüket megteremteni. A fogyasztásra eső adók növelése és a munkabérre eső adóterhelés csökkentése pedig valójában éppen az aktív, legálisan adózó munkavállalók és munkáltatóik részére csoportosítja át a javakat az inaktívak irányából, hiszen fogyasztása arányában mindenkit több forgalmi adó terhel majd, de aki a fogyasztását legálisan adózott jövedelemből fedezi, akár még jobban is járhat. Reméljük nem kell csalódnunk majd a közgazdaságtan aktuálisan elfogadott paradigmáiban és ez az intézkedéscsomag előbb vagy utóbb egyre többeket ösztönöz majd az aktív és legális munkavégzésre.

Illúzió azonban abban reménykedni, hogy képesek lehetünk úgy dinamizálni a gazdaságunkat és versenyképességben beérni akár a visegrádi csoport többi országát, hogy közben nem csökkentjük az adócentralizációt, azaz valójában ugyanannyi pénzt vonunk ki a gazdaságból adók formájában, csak éppen más elosztásban. Az adóterhelés struktúrájában végzett módosítások javíthatják ugyan a potenciális növekedést, de a költségvetés ezermilliárdos nagyságrendű kiadási többlete elkerülhetetlenül nyomot hagy a gazdaságon.

Az előterjesztett javaslatok a foglalkoztatás feltételeit és adóterhelését igyekeznek lényegesen javítani és a hazai viszonyokhoz képest ezt meg is teszik. Az átlagbér jövedelemsávjában a foglalkoztatás összes költségének és az arra eső összes költségvetési befizetésnek az arányában mért, jelenleg mintegy 54,4 százalékos úgynevezett adóék akár 5-7 százalékkal is csökkenhet. Így jelentősen javulhat eddig meglehetősen szégyenteljes besorolásunk, hiszen nemzetközi összehasonlításban ebben a tekintetben jelenleg a világ második legdrágább országának számítunk, magunk mögé utasítva nálunk sokkal fejlettebb és vaskosabb gazdasági teljesítményű országokat is. Így sem leszünk képesek behozni azonban lemaradásunkat a többi visegrádi országhoz képest, ahol ugyanez az ún. adóék 12-16 százalékkal alacsonyabb a hazainál, így a foglalkoztatás és a munkavállalás aránytalanul olcsóbb. Látható tehát, hogy pusztán forgalmi adók emeléséből nem finanszírozható annak a versenyhátránynak a legyűrése, amelyet az elmúlt években sikerült felhalmozni régiós versenytársainkhoz képest. Bármennyire is támogatandó a szabályozási irány, erőteljesebb kiadáscsökkentés, az államigazgatás intézményrendszerének és a jóléti juttatásoknak a mértékben és időben is hatékonyabb újraszervezése nélkül nem sok esélyünk marad a felzárkózásra.

A vállalkozók jövedelmének adóterhelése tekintetében a javaslat pedig talán még ingoványosabb talajra tévedt. A különadó megszüntetése ugyanis akár kisebb költségvetési bevételkiesést okozhat, mint a társasági adóalapban elérhető kedvezmények kivezetéséből és az adókulcs 19 százalékra emeléséből származó bevétel-övekedés, tehát mindezek eredményeként a vállalkozói jövedelemadó terhelés nem hogy nem csökkenne, hanem akár emelkedhet is, ami kevéssé értelmezhető a versenyképesség javítása irányában tett lépésnek. Mindebből nem is igazán az adókulcs emelése, hanem a kedvezmények megszüntetése a vitatható. Amikor ugyanis a gazdaság számára szűkösen biztosítható források szétosztásáról kell dönteni, akkor különösen ügyelni kell arra, hogy azok jól célzottan, jó helyre jussanak. Ugyanez történik az adóalap és az adókedvezmények rendszerének ki- vagy átalakításakor. Ha kivezetjük a társasági adóztatás rendszeréből a fejlesztést, a szellemi termékek előállítását vagy éppen a jelenlegi forráshiányos környezetben a csoportfinanszírozást támogató kedvezményeket, akkor azoktól veszünk el, akik fejlesztenek, akik szellemi termékeket hasznosítanak, beruháznak vagy hatékonyan igyekeznek megoldani a finanszírozásukat, és azoknak adjuk oda, akik mindezt nem teszik és ki tudja, hogy az így rendelkezésükre bocsátott forrásokat nemzetgazdasági szempontból ésszerű célokra fogják-e felhasználni. Míg ugyanis a foglalkoztatás vonatkozásában érdemes lehet általánosságban támogatni a munkáltatókat és éppen, hogy fel kell számolni a tevékenységet végző személyek közti mindennemű megkülönböztetést, addig a vállalkozások adóterhelésében annál inkább célszerű általános hatékonysági, iparági és tevékenységi preferenciákat érvényesíteni.

Mindezzel együtt abban talán bízhatunk, hogy az önkéntes szakértői véleménynyilvánítás mégis csak több pusztába kiáltott szónál és ha abból már eddig volt, ami megértésre talált, akkor csak türelem és kitartás kérdése, hogy idővel növekedjen ezek aránya.