Magyarország 2004-ben nem csak az Európai Unió, hanem feltételesen a Gazdasági és Monetáris Unió, a gazdag eurózóna tagságát is elnyerte. Egyelőre azonban nincs eurónk, a zóna határa pedig elválasztja egymástól a régi és új tagokat, ami felesleges belső energiákat von el a gazdasági válságkezeléstől. Mi a teendő Magyarország soros európai elnökségéig?

Ajánlat

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel a versenyképességről, illetve az arról való gondolkodásról

Fiskális alkoholizmus és furcsa kompromisszumokAntal Dániel a Költségvetési Tanácsról

OK.hu

Az eurózóna játékszabályainak teljesítését eddig tévedésből lehetőségnek és nem kötelességnek értelmeztük. Az, hogy Szlovákiával és Szlovéniával szemben még mindig nincsen eurónk, a lakosság és nagy importhányaddal dolgozó vállalkozók jelentős részét küldte padlóra 2008-2009-ben. A most pusztító pénzügyi válságot és a vele együtt mélyülő reálgazdasági recessziót csak az unióval együttműködve és a tagok jogaival és felelősségeivel élve küzdhetjük le néhány év alatt.

Magyarország több közép-európai országhoz hasonlóan felemásan kapcsolódott be az Európai Unió gazdasági terébe. Saját, kicsi és relatíve szegény hazai piacunkról akadálymentesen kijutottunk az EU egységes piacára, amivel a világ egyik legnagyobb arányban exportáló és importáló országa lettünk, amely bruttó nemzeti jövedelmének 70 százalékára rúgó összegű exportbevételre tesz szert, hattized részben az Európai Unióból. Termelőszféránk gazdaságtörténeti léptékkel is bámulatba ejtő módon simult bele az EU gazdasági szövetébe, ahonnan ráadásul jogosultak volnánk maximum a nemzeti jövedelmünk négy százalékáig segélyeket is felvenni, ha képesek volnánk a közös intézményekkel  a saját szabályaik szerint együttműködni. Az EU gazdasági és monetáris szabályait mégis nagyrészt a gazdag szomszédok "úri huncutságaként" hagyjuk figyelmen kívül: nem csak az euró bevezetésének nem tűzünk ki hivatalos dátumot, hosszú éveken át szabotáltuk az egységes európai energia- és vasúti piac megteremtését (és kicsit egyedül maradtunk, amikor nem jött a gáz; a gázártámogatásnak a többszörösét fizetjük annak a MÁV-nak az életben tartásáért, amivel szintén egyedül maradtunk). Nem csak érdekünk, de kötelezettségünk lett volna a felelős költségvetési politika is, de nagy pártjaink konszenzusával alkoholistaként viselkedtünk a klubban. Magyarországot az említett területeken különféle formális, jogi eljárásokkal próbálja jobb belátásra bírni a klub házigazdájaként az Európai Bizottság.

A maastricthi kritériumokat az euró létrehozása előtt egy szokásos európai kompromisszumként agyalták ki annak érdekében, hogy egy tagállam se tudja felelőtlen gazdaságpolitikájával veszélyeztetni az akkor még csak a képzeletben létező euró világpiaci megítélését. Aztán az EU rugalmatlanul és gyanakodva kezelte az új tagokat, amelyek közül többen nem viselkedtek jobban Magyarországnál. A négy mechanikus szabályt először Litvánia esetében nem sikerült alkalmazni: bár az ország mutatói 2006-ban a legtöbb euróövezeti tagénál jobbak voltak, a litván pénzromlás üteme 0,1 százalékkal meghaladta az eurózóna három legjobbjának az átlagát, ezért az új tagállam nem vezethette be az eurót. Litvánia hibája az volt, hogy túl gyorsan zárkózott fel Nyugat-Európához. Egy olyan országban, ahol a gazdasági növekedés többszöröse az EU-átlagénak, természetes, hogy a bérek és az árak is felfelé mennek: a növekedésből a dolgozók, a lakástulajdonosok, a földbirtokosok is részesülni akarnak. A jobb híján kialkudott maastrichti kritériumok azonban a kelet-európai átalakulások mélységével és tempójával nem számoltak. Az eurózóna pénzügyminiszterei nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy a mechanikus szabályokon túlmenően vezetői döntéseket hozzanak, pedig a konjunktúra hullámán senki nem gondolhatta, hogy az EU-gazdaság pár ezrelékét termelő Litvánia ránthatná magával az eurót a mélybe.

Mára alaposan átrendeződött a világ gazdasági és pénzügyi térképe. Az EU eközben nem egységes, az eurózóna határa lényegében elválasztja egymástól a régi és az új tagokat, ami felesleges belső energiákat von el a gazdasági válságkezeléstől. Mindkét oldalnak érdeke ennek a szembenállásnak a feloldása. Az EU tett is bizonyos gesztusokat. Némi habozás után, amikor kis híján a kulcs-NATO-tag Izlandot az orosz kormány húzta volna ki a bajból, kezet nyújtott az EU-tagságtól eddig elforduló szigetországnak, és gyors tagságot és eurót ígért a globális pénzügyi válság első áldozatának. Gazdaságilag nem nagy vállalás, de stratégiailag merész húzás. Az EU már 2008 októberében felismerte, hogy önmagának is nagyobb kárt okoz, ha nem áll az IMF és a Világbank mellé, és nem segít elkerülni hazánk fizetésképtelenségét - ezzel elismerte, bár nem lett volna kötelessége, hogy a maastricthi szabályok nem tarthatják az eurózónán kívül az EU közös problémáit. Ma már Nyugat-Európában is sokan mondják, hogy a közép-európai féloldalas gazdasági integráció túl jól sikerült: az eurózónán kívüli magyar, cseh, lengyel, balti gyárak, szolgáltatók mélyen integrálódtak az európai termelési láncba és a pénzügyi rendszerbe. Ezeknek az országoknak a csődje nyugati bankokat, autógyárakat és ki tudja hány vállalatot dönthet romba, ezzel az EU nyugati és keleti felén is tovább növelve a válságot, a munkanélküliséget, a kilátástalanságot.

Most a mi oldalunkon pattog a labda. Közép-Európának és Magyarországnak különösen be kell bizonyítania, hogy képes felelős gazdaságpolitikát folytatni és eleget kíván tenni annak a kötelezettségének, hogy a forintot felváltsa az euróval. Több korábbi szakértői próbálkozás után ezúttal az Országos Érdekegyeztető Tanács munkaadói oldala és a Magyar Tudományos Akadémia neves közgazdászokkal Reformszövetségbe tömörülve készített egy olyan gazdaságpolitikai programot, amely kitér ezekre a kérdésekre, és megnevezi azt az időpontot is, amikor hajlandók vagyunk bevezetni az eurót. Ha a két kispárt után az MSZP vagy a Fidesz elfogadja ezt a programot, vagy a két nagypárt ezzel egyenértékű új programot tesz az asztalra, akkor be lehet állni abba az egyre népesebb kórusba, amely azt követeli: Közép-Európát új feltételekkel, de azonnal megnevezett időpontban, belátható időn belül engedjék be az eurózónába, és az IMF jövő márciusban lejáró hitelkeretét követően is segítsenek bennünket a gazdagabb tagok megóvni a fizetésképtelenség egyre fenyegetőbb rémétől.

Az euró bevezetése nagy és ma megoldhatatlan pénzügyi kockázatoktól mentesítené az egyébként is megroppant európai gazdaságot. Nem csak arról van szó, hogy az árak összehasonlíthatók volnának Európa-szerte, vagy hogy a nagyban játszó spekulánsok nem tudnának az olyan pár millió ember által használt kis valutákkal játszani, mint a dán, a cseh vagy az izlandi korona és a magyar forint. Európában az áruk és a tőke szabadon mozognak, az emberek máshol fogyasztanak, termelnek, takarítanak meg és adósodnak el. Amikor ezt a gazdasági rendszert zavar éri, akkor a valutahatárok valódi akadállyá válnak, ahogy ezt ma magyarok millió érzik: amikor hitelt kellett felvenniük, csak euró volt felesleges, most a forint olcsó, és szinte elérhetetlen áron tudnak csak törlesztésre való valutához jutni. Az euró bevezetése (és az EU inflációs, kamat- és adósságszintjéhez közelítő, úgynevezett "nominális konvergencia" folyamat) egyszerre szükséges feltétele és elengedhetetlen segítője egy olyan reálgazdasági felzárkózási programnak - a kis- és középvállalkozások versenyképesebbé tételétől az energia-, postai és vasúti monopóliumok felszámolásán át az ésszerű közpénzköltési szabályokig -, ami nem csak a magyar háztartásokat, de az egész nemzetgazdaságot néhány év alatt kihúzhatná az elmúlt évtized zsákutcájából.

Sokan mondják azt, hogy a maastrichti kritériumok felett végleg eljárt az idő, és azok immár jogilag is megkérdőjelezhetővé válnak. A három legalacsonyabb inflációjú ország mint viszonyítási alap ma már az európai gazdaság számára káros deflációt írna elő. Ahhoz, hogy az eurózóna képes legyen a vele szorosan integrálódott országokkal kibővülni, legyen szó a nálunk gazdagabb és a világgazdaságba sikeresebben integrálódott Izlandról, Dániáról vagy Svédországról vagy a hozzánk többé-kevésbé hasonló cipőben járó balti és közép-európai államokról, egy aktív és hiteles gazdaságdiplomáciával kialkudott új szabályrendszerre van szükség. Az érintett országok közül legközelebb Magyarország  lesz a soros elnök.  Ha addig sikerül a két nagypárt által elfogadott, az EU számára is vonzó reformprogrammal elindulni az EU felé, a kontinens gazdasági újraegyesítésének a diadala lehet a miénk, amivel visszanyerhetjük az 1989 után elvesztett éllovas szerepünket. Magyarország célja ekkor az lehetne, hogy bevigye Közép-Európát az eurózónába.