Nem sokkal Európa dicsőséges politikai és gazdasági újraegyesítése után az unió a válságcsúcson keleti és nyugati blokkra szakadt. Van-e esély az unió egységének megteremtésére? Ha van, vajon milyen szerepet játszhat benne Magyarország?

Ajánlat

Nyissuk ki a kaput!Antal Dániel az eurózónáról

Fiskális alkoholizmus és furcsa kompromisszumokAntal Dániel a Költségvetési Tanácsról

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel a magyar gazdaság helyéről a világban

OK.hu

A világgazdasági válság, úgy tűnik, hogy az évtized leggyengébben teljesítő gazdasági térségében, az Európai Unióban szedi a legnagyobb áldozatokat. Nem sokkal Európa dicsőséges politikai és gazdasági újraegyesítése után az unió a válságcsúcson keleti és nyugati blokkra szakadt. A Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök által elővezetett keleti igények egyikét sem támogatta a nyugati többség. A Kelet-Európának kért gazdasági segély és az euróbevezetés megkönnyítése helyett - német vezénylettel - a francia autóipar megmentéséről határoztak.

A közép-európai országok 1991 és 2004 közötti küzdelme az EU-tagság elnyeréséért, majd a csatlakozás, Európa gazdasági és politikai újraegyesítését jelentette. Az EU-tagság ugyanúgy a béke, a szabadság és a prosperitás ígéretét jelentette az egykori vasfüggöny keleti oldalán élőknek, mint ötven évvel korábban a nyugati fronton szemben álló németeknek és franciáknak. A tagságért folytatott küzdelemben a keleti tagállamok történelmi léptékű felzárkózási programot indítottak: gazdaságukat gyökeresen átalakították, törvénykönyveiket az acquis communiatire szellemében újraírták és katonai, majd politikai szövetséget kötöttek a Nyugattal. Ezzel együtt nem váltak nyugati országokká - Szlovénia és Szlovákia kivételével egyikük sem volt képes a felzárkózási ("konvergencia-") folyamat végére jutni és belépni a Gazdasági és Monetáris Unióba, vagyis az eurózónába.

A Nyugatnak és a Keletnek is van részigazsága a mostani vitában: a keletiek részben a saját felelőtlenségüket okolhatják azért, hogy a kelleténél is nagyobb bajba kerültek, és érthető, hogy a nyugatiak nem akarják elvinni ezt a balhét. A Kelet ugyanakkor joggal hivatkozhat Litvánia sikertelen euróbevezetési kísérletére: arra, hogy egy valós gazdasági felzárkózási folyamatban lévő nemzetgazdaság számára irracionális az érett piacgazdaságokra szabott előírásokat alkalmazni. A maastrichti kritériumok és az eurót megelőző ERM-2 mechanizmusai egy átalakuló és felzárkózó gazdaság számára szinte teljesíthetetlenek - és sok tekintetben irracionálisnak is tűnik ennek elvárása. Aztán ott van a "nagyobb hozam, nagyobb kockázat" közgazdasági közhelye is. A vita azonban terméketlen: attól függetlenül, hogy a nyugati és a keleti tagok mennyire hibásak a jelenlegi helyzet kialakulásában, az Unió valóságos gazdasági és politikai egységgé vált, és valóban együtt sír és együtt nevet a világ előtt. Az egységes európai piac mögötti egységes valutazóna hiánya, az egységes kötvénypiac hiánya, az európai bankrendszer várható nehézségei egész Európára fognak visszaütni a reálgazdasági válságban, ha hagyják a kelet-európai vállalatokat elvérezni a pénzügyi krízisben. Annak a pénzügyi kockázatnak, amit az eurózónából kimaradó felzárkózás nyugati, banki finanszírozása jelentett, a haszonélvezői is a nyugati bankok voltak, és a keleti tagállamok euróban jegyzett hiteleinek esetleges csődje is a nyugati gazdaságokban teheti a legnagyobb kárt. A keleti tagállamok dezintegrációjával a nyugat-európai nagyvállalatok a leggyorsabban növekvő piacaikat veszíthetik el.

Ugyan Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor kivételesen ugyanarról, a Keletet és Nyugatot elválasztó új vasfüggönyről beszél, a magyar miniszterelnök mögött ugyanúgy meghasonlott ház áll, mint amilyen megosztott a keleti blokk. Miközben Ausztriát és Németországot a világgazdasági válság idején nagykoalíció vezeti, az MSZP és a Fidesz lényegében egyetlen ponton sem képes megegyezni a gazdasági válság kezelésében, s egyelőre mindkét párt elhatárolódik a munkaadók és az Akadémia Reformszövetségének programjától is. Donald Tusk lengyel miniszterelnök helyesen vette észre, hogy a visegrádi és balti országoknak, illetve Romániának és Bulgáriának egyesült erővel kell fellépnie a válság-csúcson, és ezért, a visegrádi csoportra hivatkozva, regionális minicsúcsra hívta meg potenciális szövetségeseinket és sorstársainkat. Sajnos az eurót sikeresen bevezető Szlovákia inkább önmagát igyekezett megkülönböztetni, Észtország pedig a viszonylag jó pénzügyi helyzetével és a keleti blokk elleni szavazatával igyekezett jópontokat szerezni. A német kancellárnő a keleti ellenzék megosztottságára lecsapva kimondta, hogy a keleti tagoknak kért segélyre azért nincsen szükség, mert ezek az államok maguk is nagyon eltérő gazdasági helyzetben vannak.

A legnagyobb amerikai föderalista, Abraham Lincoln 1858-ban, elnökjelöltté választási beszédében Máté evangéliumára utalva az Egyesült Államokat évtizedek óta megosztó észak-déli konfliktusról így beszélt: "Nem állhat meg az a ház, amely önmagával meghasonlik. Nem hiszem, hogy a mostani kormányzás örökké félig rabszolgapárti és félig szabad maradhat. Nem hiszem, hogy az unió fel fog bomlani - nem hiszem, hogy a ház össze fog omlani. Azt várom, hogy a meghasonlottságnak legyen vége." A springfieldi beszéd prófétikusnak bizonyult, de a megosztottságnak a százötven év után is fájó pokoli polgárháború árán vetettek véget. Nem hiszem, hogy az EU-t valóban fenyegeti a szétesés veszélye, de a sikertelen EU-válságcsúcs rövid távon semmi jóval nem kecsegtet. Az unió ugyanis minimális politikai rugalmassággal, csökkenő versenyképességgel és minden világgazdasági régiónál kisebb lendülettel fordult bele a világgazdasági recesszióba, a nyugati-keleti megosztottság pedig mélyíteni fogja a gazdasági és a kialakulóban lévő politikai válságot is.

Magyarországnak ebben a helyzetben deklarálnia kell, hogy 2011-es uniós elnökségének célja az EU gazdasági alapelveinek átalakítása lesz. Saját érdekünk, hogy együttműködjünk a többi keleti tagállammal egy új európai alku kialakításában, amibe a velünk szimbiózisban élő, az EU-csúcson mellettünk álló Ausztriát és Svédországot, majd érintettség szerint haladva a többi nyugati tagállamot is be kell vonni. Ez aligha sikerülhet, ha a két magyarországi nagypárt nem fogad el közös programot a gazdasági válság kezelésére, illetve Magyarország elnökségi programjára nézve. Ahogy a keleti tagállamoknak sem érdemes kiállniuk a csoportból, úgy a magyarok sem mondhatnak szövetségeseiknek, hitelezőiknek, befektetőiknek homlokegyenest ellentétes dolgokat. A makacs világgazdasági válság valószínűleg régiónkat fogja a legdurvábban érinteni, és a világháború óta nem látott gazdasági visszaesés vár ránk.  Ha regionális szinten a visegrádi kezdeményezés vagy itthon a jelenlegi nagypártok nem bizonyulnak megfelelő integráló erőnek, akkor újakat kell keresnünk helyettük.