Az itthon egyre súlyosabb pénzügyi-gazdasági válság minden érintettje - a kormány, a parlamenti képviselők, a bankok, az ügyfelek - másokat hibáztat az összeomlásért. Mi lenne, ha mindannyian magunkba néznénk?

Ajánlat

Meghasonlott házAntal Dániel az EU, Magyarország és a világgazdasági válság kapcsolatáról

A megfontolás tárgyaOszkó Péter Gyurcsány új reformterveiről

OK.hu

Múlt szerdán egy nőt láttam sírni a bankban. Pont mögötte ültem a sorban az ügyintézőre várva, tehát akarva-akaratlanul is szinte mindent hallhattam. Fiatal volt, jól öltözött, a táskájából egy notebook kandikált ki, kicsit mintha a reklámokból lépett volna elő. És keservesen zokogott egy hatalmas táblázat fölött. "Dehát ez 800 ezerrel több!" - mondta a megszeppent alkalmazottnak, aki azt sem tudta hirtelen, hogy pasi legyen és vigasztaljon, vagy ügyintéző, akinek a nő végülis csak egy sorszám. Egy jenhitel vagy egy svájcifrank-kölcsön adatai lehettek a táblázatban, amiről most derülhetett ki, hogy a vészes forintgyengülés miatt a törlesztőrészlet és a forintban számolt hitelösszeg is hirtelen sokkal magasabb, mint amire az ügyfél számított. "Már napok óta nem alszom emiatt" - hüppögött tovább a nő, majd felpattant és kirohant a bankfiókból. A Duna kicsit messze onnan, de volt egy ilyen lendület is abban a futásban. Az ügyintéző közben egy gazdátlan kabáttal és táskával zavartan pislogott körbe.

Egy gyönyörűen és gondtalanul indult kapcsolat - emlékszünk, nyuszómuszó? - drámai végét láttuk itt, és, ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, mindenki a másikra mutogat, a másikat hibáztatja. A kormány a Gazdasági Versenyhivatallal közösen a pénzintézeteket nyüstöli, lázasan törvényt módosít, harcot indít az egyoldalú szerződésmódosítások ellen, megerősítené a pénzügyi felügyelet. A pártpolitikusok tüntetnek és felelősségre vonnak. A bankvezérek azzal érvelnek, hogy a kormány és a jegybank közös bűne, a csapnivaló fiskális és monetáris politika hibája, hogy lakosság és vállalatok devizában adósodtak el. A rossz gazdaságpolitika miatt egekbe szökő forintkamat mellett a devizahiteleknek nem volt alternatívája. Balsors akit régen tép, megint egy magyar sorsszerűség - ezúttal devizahitelek formájában. A sor végén pedig ott vannak a sírdogáló ügyfelek, akik elárasztják panaszaikkal a bankokat, a hatóságokat. A nemzeti frusztrációt az is fokozza, hogy az egész csapatot - bankárokat, politikusokat, ügyfeleket - leostobázza a világ, pénzügyi analfabétáknak titulál bennünket a Financial Times.

Ahelyett azonban, hogy jól - és persze nagyon sok igazsággal - visszapörkölnénk a bennünket fikázó Nyugatnak, nem ártana, ha a dolgokat önmagukban néznénk. Bírálhatjuk persze jogosan az eszeveszetten eladósodó amerikaiakat vagy briteket, de nézzünk egy pillanatra magunkba is, mindenki a maga helyén. A politikának először is azokat az adatokat kellene önkritikusan végigtekintenie, amelyek már évek óta és a válságtól teljesen függetlenül mutatták, hogy valami végzetesen megbomlott. A magyar gazdaság külső finanszírozási igénye 1996-ban még csak a GDP 3 százaléka körül volt, mára ez 10 százalékra ugrott - és az adósság jelentős része devizában van. A normális esetben megtakarító lakosság nálunk az eladósodásban jár az élen, csakúgy, mint az állam, a vállalatoknak pedig nincs forrásuk beruházni. Volt olyan időszak, 2004 környékén, amikor a vállalatok nettó megtakarítóként léptek föl. És akkor még nem volt válság.

Ha már itt tartunk, a bankároknak először is az évszázad téves helyzetértékelésének okain kellene elgondolkozni: emlékszünk még a cunamira, aminek szerintük csak az "oldalszele" ér majd el bennünket. Kiben bízzunk pénzügyi kockázataink megítélésben, ha nem azokban, akiket magas fizetéssel és bónuszokkal párnáznak ki a tulajdonosaik és az ügyfelek, hogy aztán bonyolult matematikai modelleiken keresztül fürkésszék a jövőt, árazzák be a kockázatokat? Éveken keresztül állították, hogy a különböző pénzügyi innovációk (lásd értékpapírosítás) segítségével eltüntetik, elporlasztják a kockázatokat, létezhet tehát egyszerre magas hozam és alacsony kockázat. Most meg azt halljuk tőlük, hogy egy évszázadonként egyszer beütő krachot csak nem jósolhatnak meg előre, azzal nem lehet számolni. Miért is nem? A természetgyógyász-sarlatánom, akit évente egyszer vicces helyzetértékelés végett fizetek, már három évvel ezelőtt megjósolta a katasztrófát, "a materializmus végét". Most akkor kullogjak vissza hozzá megszégyenülten?

Lehet persze különösen hibáztatni a magyar bankvezetőket azért a cinizmusért, amivel a jen- és svájcifrank-kölcsönöket zúdították azoknak a nyakába, akiknek bizonyíthatóan (lásd Várhegyi Éva előadását) fogalmuk sem volt a különböző pénzügyi instrumentumok kockázatairól, sőt, többnyire azt sem tudták, hogy ezek devizaalapú kölcsönök. Csak az alacsony havi részletet látták, a bankok  pedig - mint az egyik reklámban láthattuk - valóban befogták a fülüket, és azt sugallták, nem kíváncsiak az ügyfelek jövedelmi helyzetére, kockázatviselő képességére (miközben persze nyilvánvalóan vizsgálták azt). De nem lenne igazságos a pénzügyi kultúra minden gyengeségét is az ő rovásukra írni, miközben ami ezen a téren legalább történik Magyarországon, az éppen a pénzügyi szektor (jegybank, Bankszövetség, kereskedelmi bankok) kezdeményezésére történik - egyébként jól felfogott üzleti érdekeikből. Sokkal inkább a kormányzat felelőssége, hogy még mindig el lehet végezni egy középiskolát úgy az országban, hogy a pénzügyekről nem, vagy csak nagyon érintőlegesen esik szó. A pénzügyi kulturálatlanság oka és része a média is: csak nyomokban lelhető fel a pénzügyi szolgáltatók érdekeitől független, személyes pénzügyekről közérthetően és hasznosan szóló tájékoztatás.

Végül az önvizsgálatban ne feledkezzünk meg magunkról, állampolgárokról, ügyfelekről sem. Magunkról, akik cinkosan és boldogan, igenis részt vettünk ebben a nagy játékban. Jó kezdet lehet, hogy a hitelből vett lakásunk egyik sarkába  hordjuk mindazt (plazmatévét, GPS-t, új autó kulcsát stb.), aminek a terheit nyögjük. Szemezzünk egy ideig ezzel a kupaccal és tegyük fel a kérdést: boldogok lennénk-e ezek nélkül is? "Mikor engedhetjük már meg végre magunknak, hogy úgy éljünk, ahogyan élünk?" - mondta egyszer állítólag a háború előtt Karinthy Frigyes. A bankfiókból kirohanó hölgynek és nekünk mindannyiunknak azon kellene elgondolkodnunk, vajon jó-e az, hogy ezt a (mondjuk egy német polgár számára minden bizonnyal felháborító) mondatot mi valahogyan halálosan viccesnek találjuk. Lehet-e egy nemzet lyukas zsebbel életművész?