A nemzetközi segítségnek köszönhetően a magyar költségvetés egyelőre elkerülte az összeomlást. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha még nagyobb a baj?

Ajánlat

Meghasonlott házAntal Dániel írása az EU-ról, Magyarországról és a világgazdasági válságról

Fiskális alkoholizmus, fura kompromisszumokAntal Dániel írása a Költségvetési Tanácsról

Gazdag vagy szegény nemzet-e a magyar?Antal Dániel a magyar gazdaság helyéről a világban

OK.hu

Az évek óta folyamatosan hiányt termelő államháztartás halogatott reformjának eredményeként mára az éves GDP 70 százalékát kitevő mértékű bruttó államadósság-állomány halmozódott fel Magyarországon. Olyan kényelmes nemzetközi körülmények között, amelyek lehetővé tették, hogy - viszonylag magas kamatok mellett ugyan, de - folyamatosan finanszírozható legyen a túlköltekezés. Amint azonban a pénzügyi és gazdasági világválság mélyülésével egyre nagyobb pánikba estek a pénzügyi piacok, az első dolguk volt felülvizsgálni a magas eladósodottságú államok - köztük sajnos hazánk - további hitelezését.

A regionális és globális pénzügyi és politikai szervezetek (IMF, EBRD, EU) az államcsőd nemzetközi pánikhatásainak elkerülése érdekében úgy tűnik, hajlandóak kimenteni a felelőtlen vezetésű országokat (Izland, Magyarország, Ukrajna). Az eladósodás folyamata azonban ettől nem áll meg, a nemzetközi szervezetek az eddigi rossz gazdaságpolitika kockázatát ugyanis nem vállalták át.

A rossz vezetés árát a magyar gazdaság szereplői fizetik meg. A jelenleg egyre inkább növekvő és pár éven belül akár a GDP 80 százalékára növekvő államadósságot csak úgy lehet majd finanszírozni, ha az adókat a jövőben tovább emelik. Mint eddig kiderült, a gazdaságpolitikai döntéshozók számára a jelentős kiadáscsökkentés  népszerűségi (azaz: választási) félelmeik miatt kényelmetlen és elfogadhatatlan. A növekvő adósság azonban nem csak az adósságszolgálat költségét növeli meg, de mint tanúi lehetünk, az adósság-visszafizetésre vonatkozó halványuló remények miatt az országkockázat is romlik, amit vagy a jegybanki alapkamat, illetve a háztartási és vállalati hitelek kockázatát fedező kamatok emelésével, vagy csökkenő devizapiaci forintkereslet formájában kell megszenvednünk.

Gyakorlatilag mindkettő máris jelen van a magyar gazdaságban. Egyrészről a piaci kamatok, az állampapír-hozamok, a háztartási hitelek kamata - függetlenül attól, hogy milyen devizán alapul - növekszik, másrészt a forint folyamatosan leértékelődik más devizákkal szemben.

Mindeközben az a furcsa helyzet kezd körvonalazódni, hogy ha nem is a pénzügyi piacok, de a nemzetközi szervezetek, illetve a stabilabb államok bővítik a hitelkínálatot a súlyosan eladósodott országok felé. Félnek ugyanis attól, hogy egyes országok államcsődje tovább rombolná a viszonylag stabil nemzetgazdaságokat, hiszen tőkemenekítési pánikot indíthatna el regionális méretekben.  Ha októberben az IMF és az EU nem ajánl fel összesen 25,1 milliárd dollár készenléti hitelt (ez a magyar GDP hozzávetőleg 15-20 százaléka, attól függően, hogy milyen euró-árfolyammal számolunk), akkor mára vagy túl volna az államháztartás a rövidtávú konszolidáción, vagy a forintpiac a 400 forintos eurón. Ez persze óriási veszteséggel járt volna sokak számára. Az egyik esetben azonnali, tömeges elbocsátásokat kellett volna a közszférában végrehajtani és visszatartották volna a szociális juttatásokat. A másikban a forintgyengülés elértéktelenítette volna a megtakarításokat, s közben szinte minden eladósodott háztartás fizetésképtelenné vált volna, ami az amerikaihoz hasonló bankcsőd-hullámot indított volna - azzal a különbséggel, hogy Magyarországon nincsenek elegendő források egy bankmentő csomagra.

Februárban az EU vezető politikusai, az amerikai elnök és az IMF újabb pénzügyi támogatásokat lebegtettek meg homályosan. Ez pedig - a rövidtávú válságkezelés szempontjából szerencsére, a hosszú távú fenntarthatóság szempontjából viszont sajnos - fenntartja a könnyebb ellenállás felé való elmozdulás lehetőségét a költségvetési és intézményi kiigazítással szemben.

Az államadósságot illetően különösen kedvezőtlen, hogy 40 százalékban külföldi devizában kibocsátott kötvényről vagy hitelről van szó, míg a magyar államháztartás bevételei szinte kizárólag forintban keletkeznek. A leértékelődő forint a devizás adósságfinanszírozás költségét is növeli, miközben bő fél évvel ezelőtt még megvolt annak a lehetősége, hogy erős forint mellett, a vártnál több milliárd forinttal magasabb adóbevétel többletéből, idő előtt visszavásárolják a devizás kötvényeket, illetve előtörlesszék a devizás hiteleket.

Paradox módon a forint gyengülése arra ösztönzi a döntéshozókat, hogy hívják le az újabban felkínált devizás hitellehetőségeket, hiszen forintra váltva most ez az jóval többet ér, így nagyobb kiadások finanszírozhatók ezekből a hitelekből mint fél évvel ezelőtt. Az árfolyam gyengülése így csak erősíti a beavatkozás halogatásának taktikáját.

A költségvetési kiigazítással foglakozó szakirodalom egyik alapvető megfigyelése, hogy egy-egy válság csak rövid ideig képes fegyelmezni a döntéshozókat, mert annak múltával egyre kevésbé értékelik a választók a megszorító sürgés-forgást. Mint láttuk, a nemzetközi pénzügyi segítség a költségvetés számára tompítja a válság hatását, így segítve az államcsőd elkerülését. Ezután a döntéshozók számára már nem annyira sürgető a változtatás, hiszen ki tudják fizetni a nyugdíjakat, a közalkalmazotti béreket és az egyéb juttatásokat. A jelenlegi megszorítási döntések a rövidtávú tűzoltás jegyeit viselik magukon. Bérbefagyasztás, dologi kiadások csökkentése: semmi garancia nincs arra, hogy ezek a tételek egy év múltával nem fogják ismét veszélyeztetni a költségvetési és a külső egyensúlyt.

A részmegoldásoknak lehet persze örülni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy 2001 és 2007 között az egymást követő kormányok szinte csak szerkezeti hibákat halmoztak a magyar költségvetés rendszerében mind a gazdasági ciklusoktól független kiadási tételek növelésével, mind a fogyasztásra ösztönző és a termelés versenyképességét rontó adóváltoztatásokkal, mind a szociális rendszer halogatott átalakításával. Akár folytatódik a válság, akár alábbhagy, kérdés, hogy lesz-e önkormányzati reform, kezdenek-e valamit a köztisztviselői karban továbbra is létező kapacitásfelesleggel létszám- vagy bércsökkentés formájában és megszűnik-e végleg az automatikus osztogatásra igényt tartó - és azt megtagadni gyáva - mentalitás?

Sokat tapasztalt pénzügyi szakemberek szerint emberöltőnként van egy-egy akkora pénzügyi válság, mint a mostani. Magyarország a kedvezőtlen helyzetből kovácsolhatna előnyt, ha a válság tényét arra használnák a politikusok, hogy az államháztartás átalakításának szükségességét magyaráznák vele. Így Magyarország olyan fejlődési pályára lenne állítható, amelyen képes lenne kihasználni a világpiaci fellendülések időszakát, s válságok idején is pénzügyi mozgástérrel rendelkezne ahhoz, hogy a költségvetési kiadások növelésével ellensúlyozza a magánszektor keresletének visszaesését. Ahogyan egyébként majdnem minden más közép-európai állam kezeli a jelenlegi válságot.