Március 15-e ma is a legnépszerűbb nemzeti ünnepünk. De vajon megbecsüljük-e a forradalmat? Hogyan segíthet az emléknap, hogy megtudjuk: mi közünk még egymáshoz?

Ajánlat

A lángoszlop mint bizsuAblonczy Balázs írása Wass Albert életművéről és a politikai állásfoglalásról

MásnapNádori Péter írása a Népfelkelésről, Pozsgay Imréről és a társadalmi másnaposságról

OK.hu

Nemzeti ünnepeink közül március 15. talán még mindig a legélénkebben él a köztudatban. Manapság ugyan a legnépszerűbb ünnepünk minden kétséget kizáróan a halottak napja, s ez sokat elmond mirólunk, de az államiak közül augusztus 20. a legtöbbeknek azt jelenti, hogy bezár a strand, október 23. pedig a "balhé" jegyében zajlik. Egyrészt a magyar társadalom egy része nem fogadta el az ötvenhatos forradalom átminősülését a rendszerváltozás után, másrészt az évek óta tartó, az ünnepeken zajló utcai zavargások az eddig sem csekély mértékű kényelmességet növelik. Március 15. talán valamelyest más.

Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy régen történt. Meg az, hogy 1848 szerethető forradalom. Fiatalemberek csinálták: a kissé krakéler Petőfi, a jóképű Vasvári meg a tejfölösszájú, de korán kopaszodó Jókai. S ők egyértelmű jelképeket teremtettek: a kokárdát, a szavalatot a Nemzeti Múzeum lépcsein, a sajtó lefoglalását, a menetet a Várba és a félbeszakított színházi előadást. Mindent, amink ma van és még nem vesztettük el, 1848 és a reformkor teremtette meg: nemzeti lobogónkat, nemzeti színjátszást, himnuszunkat, múzeumot és megnyert csaták sokaságát. A rá való emlékezést ráadásul sokáig tiltották (a neoabszolutizmus korában vagy a kádárizmus évtizedei alatt), illetve más dátumokkal igyekeztek helyettesíteni: sokáig versenyben volt április 11. mint az áprilisi törvények uralkodói szentesítésének napja, és hát volt időszak, amikor a forradalmi ifjúsági napok (márc. 15., márc. 21., ápr. 4.) adtak, khm, keretet az ifjúság forradalmi küzdelmeinek. Hivatalos ünnep csak 1927-ben lett belőle, amikorra nagyjából az utolsó kávébarna attilás öreg honvéd is meghalt.

Az egyértelmű jelképeken túl (a nemzet születésnapja), március 15. egy sor polgári szabadságnak is szülőalkalma: ettől fogva van sajtó- és gyülekezési szabadság, modern magyar államigazgatás, hadsereg és jogegyenlőség. S mivel vannak jó íróink, tábornokaink és lánglelkű politikusaink - közbevetőleg: miért ily sok lutheránus? Ezek az élet nagy kérdései -, nemcsak csuda jól szerveztük meg a forradalmunkat, hanem egy jó darabig meg is tudtuk védeni: nem lett belőle olyan nevetséges haddelhadd, mint Bécsben, szomorújáték, mint Frankfurtban vagy gyors vereség, mint Itáliában. Mennydörgött az ágyú és csattogott a kard, Szenttamástól Branyiszkón át a Nyerges-tetőig. S aztán jött a vereség, de abban is mennyi nagyság volt! A dzsidája végét a kengyelbe akasztó két lovassal, férfias zokogásokkal a világosi Bohus-kastélyban, komoran ellenálló Klapkával, halálban egyesülő mitikus számú honvédtábornokkal (szegény-szegény Kazinczy Lajos, Lenkey János, Ormai Norbert), Orsovánál elásott koronával: abban a másfél évben annyi minden történt velünk, hogy szerencsésebb nemzetek abból évszázadokig élnek.

Úgyhogy félre a zavart tipródással: ez a mi ünnepünk.

Forradalmaikat jobban megbecsülő országokban régen tűzoltóbállá, piknikezéssé vagy tízévesek őrjöngését kiváltó díszszemlékké lett a nemzeti ünnep. Mi valahogy nehezen szakadunk el a mindenkori újat mondástól: Petőfi hol Európát akart, hol NATO-t, hol regionalizmust, mostanában meg, gondolom, eurót. Pedig hát tényleg csak annyi kellene, hogy feltegyük azt a nyamvadt kokárdát (nem, kösz, most nem kell az ürügy arra, hogy "én régen felvettem, de a politikusok elvették a kedvem", meg "évek óta nem találom"), megfogjuk a gyerek/unokaöcs/bátyó kezét és elmenjünk valami csendes helyre: rohangálni a Kissvábhegyre, Kovács J. honvéd mellé, fel a Várba, ágyúkon lovagolni a Tóth Árpád sétányon, el Monokra a Kossuth-szülőházhoz: vagy csak belelapozzunk Illyés Petőfi-jébe, esetleg csak megnézzük az ilyentájt mindig kötelezően leadott Kőszívű ember fiait (csodálatos film, igen jó akciójelenetekkel), és elmerengjünk azon, hogy leszünk-e mi valaha olyan snájdig úriemberek, mint Mécs Károly. Netán felnézünk a Hadtörténeti Múzeum sarkánál lobogó trikolórra, a csaknem mindenhol fellelhető Kossuth/Petőfi utca táblájára. Vagy csak dzsesszt hallgatunk, ásunk a kertben, szőnyeget porolunk, de egy pillanatra megállva igyekszünk egy pillanatra másra gondolni. Nem a nyűgökre, nem a kifogásainkra, nem arra, hogy mit nem akarunk csinálni. Hanem arra, hogy mivégre is vagyunk itt, mi közünk még egymáshoz. A válasz persze könnyedén lehet az, hogy semmi, ittlétünk pusztán a véletlen műve, és semmivel nincs több közünk egymáshoz, mint egy szerepjáték-klub tagjainak. És ez nagyon száraz, racionális válasz, beleillik a modernség zógenannt trendjeibe, amely minden transzcendenst igyekszik kihagyni megfontolásaiból, mondván, hogy amit nem látunk, az nincs. Mégis és mindazonáltal: pusztán egyéni szándékok összességéből (már ha van összesség) lehet-e közösségi tett? Nem búvik-e meg valahol mindnyájunkban igény arra, hogy részesei legyünk valamiféle közös emlékezetnek, közös tervnek?  Nem volna talán könnyebb úgy?

Persze ha nem, nem. Kár lenne erőltetni: Petőfi sem lehetett követ Szabadszálláson.