Ridegen és lényegében elutasítóan viszonyult a szerb köztársasági elnök Sólyom László gondolatához, hogy - magánlátogatás keretén belül - a vajdasági magyarokkal ünnepeljen március 15-én. Az elnöki kabinetiroda lerövidítette volna a látogatás idejét, és, alig leplezett módon, bizonyos fenntartásokat fogalmazott meg a látogatással kapcsolatban. Jogos-e magyar zavarkeltést feltételezni?

Ajánlat

A be nem avatkozásLosoncz Alpár írása a vajdasági autonómiáról és a be nem avatkozás elvéről

OK.hu

Amúgy de jure az alkotmány nem sok szerepkört társít Szerbiában a köztársasági elnökhöz. De ez nem perdöntő tény, valójában a néhai Miloševic köztársasági elnökként hasonlóan kevés szerepkörrel rendelkezett, mégis teljhatalmat gyakorolt. Azaz de facto a jelenlegi szerb elnök hatóköre is sokkalta erőteljesebb, mint azt az alkotmány alapján gondolhatnánk. Nem lényegtelen tehát, hogy a szerb elnök milyen lépésekhez folyamodik.

A meglehetősen enervált Szerbiában a legfontosabb reagálás egy a politikai eseményeket rendszeresen kommentáló nagybecskereki civil szervezethez kötődött (CRCD), amely szemére vetette a köztársasági elnöknek, hogy szükségtelenül diplomáciai incidenst kavart. Ráadásul a hálátlanság hírébe keverte Szerbiát, tekintettel arra, hogy az északi szomszéd kisegítette az országot a gázválság idején, és folyamatosan hathatós támogatást nyújt számára az európai integrációk kapcsán. A véletlen hozta, hogy Szerbia déli részén hosszasan beszélgettem egy fiatal ellenzéki politikussal, aki azt mondta, hogy amennyiben azt az észjárást vonatkoztatjuk a szerb elnökre, amellyel ő élt az említett helyzetben, akkor neki sem lehetne megengedni, hogy, privát látogatás keretén belül, megtekintse a külföldön játszó szerb nemzeti válogatottak mérkőzéseit. Boris Tadic egyébiránt különösen a szerb vizilabda-válogatott mérkőzéseit tiszteli meg jelenlétével, tüzes beszédeivel, győzelemre buzdító erőteljes fellépéseivel.

A legfigyelemreméltóbb állításnak számomra azonban az bizonyult, hogy Sólyom látogatása zavarodottságot kelthet e perdöntő pillanatban, nevezetesen egy olyan helyzetben, amikor a Vajdaság statútumának elfogadása és érvényesítése előtt áll az ország. Nos, ha így állnak a dolgok, akkor a szituáció nem nélkülözi a groteszk komédia bizonyos vonásait. Mert a magyar vonatkozás említése e kontextusban, az esetleges zavarkeltés előlegezése, amely valamilyen "magyar elemre", mindközönségesen Sólyom és a vajdasági magyarok együttlétére utal, kommentárt érdemel.

Történelmi emlékeztető: a Vajdaság mint egyfajta különálló entitás létrejöttén ott volt a szerb nemzeti pecsét. 1848-at írunk ugyanis, az akkori osztrák császár hatalmi taktikájának részeként jön létre a Vajdaság. Megalakulása nem elégítette ki a befolyásos szerb kereskedői és polgárosult rétegek nemzeti aspirációit a Habsburg-birodalomban, és egyébként is tiszavirág-életűnek bizonyult. Ugyanezen réteg az I. világháború után az alakuló jugoszláv királysághoz csatlakoztatta a mai Vajdaság területét. Ahogy tudjuk: e terület rendkívüli etnikai tarkasága ellenére más etnikumokat nem kérdeztek meg az újonnani államformációba való becsatolás kapcsán. Ugyanakkor a vajdasági elit egy része már a kezdettől fogva elégedetlen volt kivívott státusával az új államban, innen adódtak regionális ambíciói és a hatalmi viszonyok újraértékelésére irányuló igényei. Mindenesetre e politikai játékban kisebbségek nem szerepelhettek. A II. világháború után minden a bolsevik valóságszervezés mintáihoz igazodott: ennek része volt az akkori vajdasági autonómia is, amelyben kisebbségi politikusok is tevékeny szerepet játszottak. Hadd jegyezzem meg, hogy a híresztelések ellenére a regionális autonómia képviselői nem birtokolják szükségszerűen a szabadság kelyhét: nemzedékemet, az Új Symposion harmadik generációját éppen az autonomista politikai elitek vonták represszió alá. Majd a múlt század nyolcadik évtizedében a Milosevic-rezsim a nemzeti egységesítés nevében de facto radikálisan megnyirbálta a regionális hatóköröket. A kérdés ismételten napirendre került 2000, azaz a politikai fordulat után, immáron az Európai Unióban igencsak szorgalmazott regionalizáció kontextusában. 

Tehát: adott egy régió amely 26 etnikumával, a mindennapokban fellelhető együttélési módozataival, habituális mintáival sajátos helyet foglal el a régiók sorában, de politikai sorspályáit illetően ott van hagyományában az erőteljes aszimmetria a többség és a kisebbségek között. A vajdasági magyar pártok, érdekartikulációiktól függően, homlokegyenest ellenkező módon viszonyulnak a Vajdaság autonómiájának kérdéséhez: a csupán a lokális hatalomban részt vállaló VMDP szerb belügynek, a szerb hatalmi színtéren alkalmazott elosztás részének minősíti, a makrohatalomban szereplő VMSZ viszont határozottan szorgalmazza a Vajdaság autonómiáját. Utóbbi reprezentánsai ott vannak a hatalmi struktúrában, magyar például a tartományi képviselőház elnöke, aki az utóbbi időben Szerbiát járja, hogy népszerűsítse és elfogadtassa a tartomány statútumát. Aztán ott van a könyörtelen és kérlelhetetlen demográfiai szituáció, a számok túlhatalma: az I. világháború után egyfajta etnikai egyensúly állt fenn a különféle csoportok között, ma még a legnagyobb etnikai kisebbség, a magyar esetén is kevesebb, mint 300 000-es lélekszámot jegyezhetünk. Ráadásul minden kisebbségi csoport (leszámítva a romákat) lélekszáma abszolút és relatív mértékben csökken.

Figyelembe véve az elmondottakat: nem groteszk-e a vajdasági statútum kapcsán magyar vonatkozású zavarkeltést feltételezni?