"Gyurcsány lemondása valódi esélyt jelent-e az ország számára arra, hogy elinduljon gazdasági és társadalmi bajainak megoldása felé? Minek kellene történnie a következő hetekben és hónapokban ahhoz, hogy ha van ilyen esély, akkor azt meg is ragadjuk?" Ezeket a kérdéseket tettük fel a Komment.hu szerzőinek.

Ajánlat

A lemondás nem old meg semmitPallagi Ferenc arról, hogy előrehozott választásokra lenne szükség

Kell egy kis káoszWeyer Balázs a Gyurcsány bejelentése utáni lehetőségekről

Ajánlat

Gyurcsány Ferenc lemondásaAz [origo] minden cikke a témában

OK.hu

Granasztói György

A még aktív miniszterelnök kilátásba helyezett lemondása alkotmányossági problémákat is felvet, mert a konstruktív bizalmatlansági indítvány nem a most előállított helyzet megoldására szolgál. Ennél fontosabb, hogy a bizonytalanság folytatódik, hiszen a helyzetet nem is lehet megoldani a miniszterelnökök cseréjével. A válság programot kíván, annak megfogalmazásáról pedig most egy kudarcot vallott kormányfővel közösen kellene dönteni. Ez súlyos anomália. A mai helyzetnek azonban a bizonytalanság állandósulása mellett további veszélye is van: a programok most, a jelenlegi zűrzavarban afféle technikai megoldások közti lehetséges választásként jelennek meg (például adócsökkentés vagy restrikció, esetleg a kettő kombinálva), miközben a programok mögött kultúráknak, társadalomfelfogásoknak kell állniuk. Ez utóbbiak tisztázatlansága is okozza, hogy nagy a külső és a belső bizalmatlanság. Mindez együtt indokolja, hogy új parlamentre van szükség.

Katona Éva

Sok-sok frusztráló hónap után úgy tűnik, mintha valami történne - kérdés persze, hogy ez megint csak cirkusz, vagy kijön-e valami belőle értelmes dolog. Önmagában Gyurcsány távozása pozitív fejlemény: az elmúlt években idegőrlő volt látni, hogyan rendelődik alá minden fontos gazdasági és politikai kérdés Orbán és Gyurcsány two-men-show-jának. Amíg tart az új kormányfő keresése, addig persze az országot nem vezeti senki, ami igen aggasztó, tekintve, hogy az ország nem kis bajban van, az emberek optimizmusa, országukba vetett hite és egzisztenciális biztonsága egyaránt a mélyponton. Örök optimistaként bízom abban, hogy most végre "megtörik a gonosz varázs", a tapasztalatok birtokában, józan fejjel azonban azt gondolom: marad a tökölés, az ellenségképek felállítása és fenntartása, maradnak a politikai belharcok. Aminek történnie kellene, az a politikai elit észhez térése, és a pártpolitikai érdekek alárendelése az országot érintő legsúlyosabb gazdasági és társadalmi problémáknak. Nem hiszem, hogy ez meg fog történni - hiszen miért is történne meg? Ugyanazok az emberek, ugyanazok az érdekek, ugyanaz a felkészületlen szűklátókörűség. Bár nincs rá esély, Bajnai Gordont nem látom rossz jelöltnek. Bokros túl kemény, el tudom képzelni, hogy "nem látja az embert a számok mögött". Surányi is jó kompromisszumnak tűnik, legalábbis a felhozatalból. Olyan jelöltet nem látok, aki az eddig felmerülteken kívül alkalmas lenne kormányfőnek - legfőképpen azért, mert a nem pártpolitika-közeli szakembereknek eszük ágában sincsen belemártani a kezüket ebbe a ragacsos pocsolyába.

Kerpel-Fronius Ádám

A gazdasági, politikai és társadalmi válság természetesen sokkal mélyebb annál, mint hogy Gyurcsány Ferenc lemondása a miniszterelnökségről gyors és hatásos megoldást kinálna rá. Mivel nemcsak gazdasági, hanem - már elég régóta - mély politikai válság is van (hiányzó parlamenti kormánytöbbség, a kormány drámai népszerűtlensége stb.), a legelegánsabb megoldás az lenne, ha a választópolgárok dönthetnék el, milyen kormány legyen. Stabil kormány most már úgyis csak új választások után lehet. Ha csak 2010-ben, tehát a normális menetrend szerint lennének új választások, akkor addig olyan ember képzelhető csak el a miniszterelnöki székben, akinek már nincsenek komoly politikai ambíciói a jövőre nézve. Ez ellentmondásosan hangzik, de nem az. Normális helyzetben egy demokratikus országban olyan politikusok vágynak a hatalomra, akiknek perspektívájuk van egy minél hosszabb, jobb esetben sikeres kormányzásra, illetve politikai karrierre. Most más a helyzet, főleg azért, mert Gyurcsány Ferencnek esze ágában sincsen elhagyni a politika színterét. Nem fogja  pártelnökként tolerálni, hogy mellette egy új arc, egy ambíciózus politkus profilírozza magát, aki esetleg igényt tartana a 2014-es miniszterelnök-jelöltségre. Maradnak a 65 év körüli pénzügyi-gazdasági szakemberek, akik már nem aggódnak a karrierjük miatt. Ezek közül is olyan kell, aki nem szívbeteg, kicsit hiú, kicsit mazochista is, és van valami aránylag határozott elképzelése arról, hogy a gazdasági válság kihatásait hogyan kezelné. Megoldani ezt a globális válságot Budapestről úgysem lehet. Egy olyan országnak, mint Magyarország, az elkövetkező egy-két évben csak a teljes összeomlás elkerülése lehet a célja. Innen, külföldről nézve egyébként az sem elhanyagolható szempont, hogy bizalomgerjesztő ember képviselje Magyarországot a nemzetközi porondon, leginkább az Európai Unión belül. Maga az EU is nagy kihívások előtt áll, és belső kohéziója szempontjából igen fontos, hogy ne alakuljon ki túl nagy szakadék az új és régi tagországok, kelet és nyugat között. Ebben Magyarországnak komoly szerepe lehetne. Azt a benyomást kell tenni, hogy Magyaroszág, még ha átmeneti kormánnyal is, megbízható partner szeretne lenni, mely nem csak segítségért kiált, hanem aktívan keresi is a kiutat a szakadékból. Sokkal több blamázst már engedhetünk meg magunknak.

Rónai András

Nehéz volna olyan területet mondani, ami jól vagy elfogadhatóan működik ebben az országban; csak két slágertéma: az iskolák kis túlzással mindentől elveszik a diákok kedvét, amiről csak szó esik bennük, a kórházak meg túlzás nélkül elveszik az ember kedvét az élettől. Ahhoz, hogy ezek megváltozzanak, három dologra volna szükség: nagyon jó és elejétől végéig átgondolt tervekre; rengeteg időre; még több pénzre. Ezek közül egyik sincs. A legtöbb, amit ebben a helyzetben egy egy évre kinevezett válságkezelő, akármilyen ("szakértő" vagy nem) kormánytól várhatunk, az az, hogy miközben a legközvetlenebb bajokat elhárítja, nem tesz úgy, mintha ezzel letudtuk volna az ország dolgainak rendberakását; esetleg vitát nyit néhány fontos kérdésben. Elnézve azt, hogy miről és milyen színvonalon szóltak a "közéleti viták" az elmúlt sok évben, nem látok senkit, aki erre képes volna, pedig talán nem tűnik ez soknak. Bokros Lajos például eminensen az az ember, aki képes újabb és újabb hosszú cikkeket írni arról, hogy miért és hogyan oldaná meg a tandíj bevezetése és még egy-két, néhány szóban összefoglalható intézkedés. Na pont nem ilyen emberre volna szükség; viszont mindenki vagy ilyen, vagy még ilyen sem.

Sipos Géza

Gyurcsány Ferenc felajánlotta lemondását - ettől a fordulattól nem lehet azt várni, hogy Magyarország elinduljon gazdasági és társadalmi bajainak megoldása felé. Két okból sem. Az egyik: a bajok egyik kiváltó oka pontosan az, hogy túlságosan személyi elvű a magyarországi politika. A választók jelentős része túl sokat lát bele az ügyesen felépített politikusi imázsokba, tőlük vár el olyan megoldásokat, amelyeket valójában nem lehet felülről generálni. Ha pár százezer szavazó elhatározná, hogy holnaptól nem csal adót, fél éven belül máris jobban néznne ki néhány államháztartási mutató - anélkül, hogy ezt egy, a végrehajtó apparátust irányító politikus kényszerítené vagy udvarolná ki. Ahhoz persze, hogy a választók tömege többé-kevésbé önként cselekedjen egy-két cél érdekében, kellenek közös célok. De ha jobban megkaparjuk, ilyen közös cél utoljára talán az volt Magyarországon, hogy a szovjet hadsereg lépjen már végre le, meg az, hogy legyen többpártrendszerű parlamentáris köztársaság az ország, szabad választásokkal meg egyéb kiegészítőkkel. Nos, ennek  tizenkilenc-húsz éve, s ez az idő pontosan azzal telt, hogy késhegyre és vérre menő viták folytak arról, hogy upszi, itt a szabadság, de mit is kezdünk vele? Mi a jó irány? Nos, ez a parttalan vita a másik oka annak, hogy ez a félig-visszavonulás nem sokat oszt vagy szoroz. Nem amellett érvelek, hogy nem kell vitatkozni, és azon sem sopánkodom, hogy ideológiák mentén "kettészakadt az ország". Csak annyit állítok, hogy a fenti értelemben közös célok elfogadását külső körülmények - nagy szóval: európai szintű vagy világpolitikai trendek - kényszerítenének ki. De ilyen kényszerítő erők nem igazán vannak (az ország még nem a végleges lecsúszást kockáztatja, mint Szlovákia a Meciar-, Románia az Iliescu- vagy Szerbia a Milosevic-korszakban), továbbá számomra úgy tűnik, hogy a Magyarországon élők kevésbé érzékenyek is az ilyen típusú hatásokra, így a jól ismert bajok maradnak. Az egésznek van ugyan egy kis posványszerű illata, de ezt legalább már megszoktuk.

Tallián Miklós

Gyurcsány lemondása olyan esélyt jelent, amit jelen állapotában sem a politikai elit, sem az ország nem tud értékelni, felismerni és kihasználni. Azért nem, mert nem az úgynevezett eliten múlik minden, itt néhánymillió családban el kellene hangoznia egy kisebb őszödi beszédnek. Erről egyelőre szó sincs. Nem lesz változás, ameddig sokak szemében a még nagyobb elkúrás tűnik megoldásnak. Ahhoz, hogy az esélyt mégis megragadjuk, csodának kellene történnie. Értem ezalatt azt, hogy hirtelen mindenki megtanulna összeadni, és rájönne, hogy ha a gazdaság reálértékben 25 százalékkal nőtt, a bérek viszont 30 százalékkal, a nyugdíjak meg 40 százalékkal, az nem büszkeségre ad okot, hanem rémületre. A szóba került személyek közül Bokros Lajost látnám legszívesebben a kormányfői poszton, mert ugyan a kívánatos, kapitalista Magyarországot nem hozná el, de legalább tudja, hogy mennyi kétszer kettő. Egyébként eleve nincs túl sok szakmailag alkalmas és hiteles szereplő, s aki van, az egyszerűen nem vállalná, érthető okokból.

Viczián Zsófia

Gyurcsány lemondása nem valódi esély. Ugyanis nem csupán Gyurcsány személye a nagybetűs OK maga. Nagyon egyszerű volna, ha így volna, hisz akkor most egycsapásra megoldódna minden, és még felelősséget sem kéne vállalnunk semmiért. De nem így van. Gyurcsány lemondása ugyanakkor esély is, mert legalább lemondott mégis, ha jelentős spéttel is. Személye, ha nem is a gazdasági és (főleg) társadalmi problémák egyetlen oka, de az kétségtelen, hogy nagyon sűrített jelképe volt. A miniszterelnök szinte népmesei figurává vált az elmúlt években, "Fletó"-vá, aki szövegel, blogot ír, táncol a spalettás ablak előtt. A hülyegyerek az osztályban, akin mindenki röhög egy kicsit, de azért csak felszedi a legjobb nőket és még az érettségije is meglesz simán. Gyurcsányt nem nagyon zavarta, hogy tisztázatlanságok egész serege veszi körül. Nem tett komoly erőfeszítéseket, hogy (az MSZP-vel együtt) feltárja viszonyát a pártállami múlthoz, KISZ-hez, nem igazán reflektált arra, hogy az Apró-villa kertjében írogatja bejegyzéseit napfényes délutánokon (ahol a telekhatár az egykori Kádár-villáig ér), és azt sem kötötte az emberek orrára, miféle utakon jutott a legszegényebb fiú mesebeli vagyonához. Nem egyértelmű az, hogy ha hazudik és ez kiderül, miért nem vállalja a következményeket, mint ahogy az is talányos, hogy miért éppen most mond le. Gyurcsány személyét a zavarosság, a megokolatlanság és az ügyeskedés szelleme lengi körül - mint ahogy a magyar félmúlt történetét is. Hiányzikk belőle, ahogyan a magyar társadalomból is, az önismeret, a saját történeteinkkel való szembenézés. De talán most, talán jön valaki (de ki? én nem látom a láthatáron), aki egyértelmű, reflktív, bátor, aki szembenézett már a saját helyével és helyzetével. Az ország valódi esélyét is az jelentené, ha kitakarná a húsz éve szőnyeg alá söpört dolgokat és módszeres és konzekvens feldolgozásba kezdene.

Szerzőink az MSZP jelöltjeinek hivatalos bejelentése, illetve Sólyom László köztársasági elnök a tárgyban tett nyilatkozata előtt feleltek kérdéseinkre. Olvasóink véleményét továbbra is várjuk!