A parlamenti képviselők szokatlan egységben támogatták az elképzelést: bővíteni kell az atomerőművet Pakson. Vajon miért felejtettek el arról beszélni, hogy az ehhez szükséges hatmilliárd eurót kinek kell majd állnia? 

Forrás: AFP

Ajánlat

Rosszkor, rossz helyenTallián Miklós írása a Magyarország atomerőmű-kapacitását megkétszerező döntésről

OK.hu

Az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottsága szokatlan egységben támogatta Molnár Csaba energetikáért felelős miniszter előterjesztését a paksi atomerőmű területén létesítendő új blokk(ok), vagyis erőművek elvi parlamenti engedélyezéséért, amelyet a jegyzőkönyv szokásos internetes közlése előtt a parlament már meg is szavazott. Az alig másfél oldalas szöveg gazdasági indoklást lényegében nem tartalmaz, pusztán arról ír egy mondatot, hogy "az atomerőműben termelt villamos energia ára kiszámítható, stabil, fajlagosan igen alacsony". Az előterjesztésből nem derül ki, hogy egy vagy két blokk építéséről beszélünk - az erre vonatkozó miniszterelnöki beszéd a jelenlegi nukleáris kapacitás megduplázásáról szólt - sőt, azt sem tudjuk, hogy ki és milyen pénzből építené meg ezeket. A miniszteri expozé alapján az építés költségét 6 milliárd euróra taksálhatjuk, iparági elemzők inkább 8 milliárdot mondanak, vagyis a jelenlegi árfolyamon mintegy 1,8-2,4 billió forintról beszélünk. A parlamenti döntés után szinte biztosan atomerőmű fog épülni Pakson - a kérdés, hogy mi lesz a billiókkal.

Magyarország gazdasági versenyképessége és a lakosság jóléte szempontjából létfontosságú, hogy olcsó villamosenergia álljon szünetmentesen a rendelkezésünkre. A magyar gazdaság minden eurónyi megtermelt GDP-hez 13 százalékkal több energiát használ fel az európai átlagnál, és másfélszer többet a nálunk jóval versenyképesebb német vagy osztrák gazdaságnál. Magyarországon az ipari fogyasztók számára az energia európai összehasonlításban inkább drága, mint olcsó: néhány nyugat-európai gyár esetében az alacsonyabb energiaárak kompenzálják a magyarnál lényegesen magasabb béreket. A jelenlegi, magas energiaárak rontják az esélyeinket az európai munkahelyek megőrzéséért folyó versenyben.

Az Indexen jelent meg a Force Motrice tanácsadó cég tanulmánya (az általam ismert egyetlen, egyszerű, de képletes) becslés a beruházás finanszírozásáról. Az egyébként meglehetősen optimista feltételezésekkel élő tanulmány a finanszírozási terheket is figyelembe véve 18-19 forintra becsüli az új atomerőműben a finanszírozás (kamat- és osztalékfizetés) terhét is figyelembe vevő árát.  Vajon ez az ár jónak számít a magyar gazdaság számára, és mennyi anyagi áldozatra lesz ahhoz szükség, hogy megvalósuljon? Ilyen költségek mellett a lakossági és az ipari fogyasztók mekkora ütemű áremelkedésre számíthatnak, és mikortól? Ezekre a kérdésekre ki kell választ kapnunk a biankó parlamenti felhatalmazás alapján eljáró kormányzati szervektől.

Az elvi döntést követő politikai vitában három összefüggő kérdést kell tisztázni: kié lesz az erőmű, ki fizeti az építését és miből.  A bizottsági vitában a Fidesz képviselője kizárta a magántulajdont, a többi párt képviselői ebben a kérdésben nem foglaltak állást. Az állami tulajdon esetén a kérdés nagyon egyszerű: a jelenleg az IMF-Világbank-EU készenléti hitelből finanszírozott országnak ki adna kölcsön 6 milliárd eurót 12 éves futamidőre erőműépítésre, és mennyiért?  A kérdés ma még költői: a Magyar Állam 2008. október óta euróban egyáltalán nem, forintban legfeljebb néhány hónapra kap a hitelezőitől kölcsönt. Az állami atomerőműépítés egyharmadával nővelné meg a külföldi adósságállományunkat, és vélhetőleg még feljebb nyomná a most 12 százalékos referencia-kamatokat, illetve nem kizárt, hogy a forintot tovább gyengítené. Ha az állami tulajdonú MVM-csoport építené meg az atomerőművet, az alig változtatna a képleten: az államnak le kellene mondania a most kapott osztalékbevételeiről, és a tizes években további drasztikus áramáremelést kellene végrehajtani ahhoz, hogy a tíz éves beruházásnak legalább egy részét az állami vállalat tudja kifizetni.

A másik lehetőség, hogy amennyiben valóban nyereséges üzlet az atomerőmű-építés, akkor ezt kizárólag magánbefektetőkre bízzuk. Az atomerőmű beruházási költsége önmagában az elmúlt tizenegy év összes külföldi befektetésének 13 százalékára rúg - ha valaki elszánná magát egy ekkora léptékű, egyedi magyarországi beruházásra, az ország fizetési mérlegét még akkor is javítaná, ha az összegből jelentős részben orosz, francia, japán vagy amerikai technológiát importálnánk. A magánbefektetői finanszírozás a tízes években nem hatna jelentősen a forint árfolyamára és a kamatlábra, sőt, a villamosenergia árára sem, a húszas évektől viszont annál nagyobb drágulást eredményezne. A magánbefektetők ugyanis mindig nagyobb hozamot várnak el, mint a magyar állam hitelezői, mivel további kockázatokat viselnek: például azt, hogy az állam nem engedi haszonnal értékesíteni a terméküket (ahogy tíz éve a gázzal történt) vagy felrúgja a beruházás szerződéses kereteit (ahogy az autópálya-építésekkel történt). A magánbefektetőknek a 11 éves építési és a 40-60 éves üzemeltetési időszakra kellene megbízniuk abban a magyar államban, amely az elmúlt hetven évben például békekölcsönöket is jegyeztetett hiszékeny emberekkel.  Ha 15 százalékos forintban (és nem euróban!) bizonytalanul elérhető befektetői hozamelvárással számolunk, akkor minden befektetett forintra a majdani erőműnek hatvan éven át hetven fillér nyereséget kéne termelnie - évente. Másképpen lefordítva: ha a beruházás költségei évente egyenlő mértékben merülnek fel, a befektetőnek olyan sokat kell várnia a hozamára, hogy olyan sokat kell várnia a pénzére, hogy minden befektetett milliárd után az üzemidő alatt évente 3 és fél milliárd forint bevétellel kellene kompenzálni. Arra pedig még így sincsen biztosíték, hogy az adófizetőknek nem kell majd közbeavatkozniuk: üzemzavar vagy pénzügyi csőd esetén egy atomerőművet ugyanúgy nem lehet az ország közepén hagyni, mint ahogy baj esetén bankot, autógyárat is kénytelen lehet átvenni az állam. Az állam és a befektető által kikényszerített államosítás esélye végig kockázatot fog jelenteni a jövő adófizetőinek zsebére.

Akár állami-, akár magánberuházásról gondolkodunk, a pontos számításokat a jelenlegi pénzügyi válság idején nem tudunk végezni az atomerőmű megtérüléséről, ezért nagy felelőtlenség volna, ha a mostani elvi döntést valaki biankóra azonnal milliárdokba kerülő tettekre szeretné váltani. Miután elvileg nyitva áll a nukleáris opció,  a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt le kell folytatni azt a vitát, hogy a magyar ipar és a mezőgazdaság milyen energiaárak mellett képes munkahelyeket teremteni; a magyar lakosság milyen energiatakarékosságra és áramszámlára áll készen; a magyar állam prioritásai között hol áll az olimpia-rendezés, az autópálya- és metróépítés vagy az atomerőmű-létesítés, és milyen technológiai, skálázási alternatívák, és ehhez milyen állami és magánforrások állnak rendelkezésre. Végül pedig a mostani, elvi döntés alapján évtizedekre kiható nemzet- és gazdaságstratégiai döntést kell hozni Magyarország leggazdaságosabb és legbiztonságosabb energiaellátási módjairól. Ennek az ideje azonban csak akkor jön el, ha a kérdéseinkre választ kaptunk, és újra lesznek olyan hazai vagy külföldi befektetők, akik hajlandók Magyarországot legalább tízéves futamidőre finanszírozni.