Tudásalapú társadalom, hozzáadott érték, innováció - húsz éve egyfolytában hangoztatott jelszavak. Miért nem lett ezekből sem semmi Magyarországon, s hogyan lehetne valami mégis?

Ajánlat

Hullanak a patkószögekVigvári András írása arról, hogy jó irányba viszi-e az országot a reformgazdaságtan

OK.hu

A rendszerváltás óta visszatérő téma, hogy Magyarországot elsősorban a nagy hozzáadott értéket megkívánó, magas tudásra épülő gazdasági tevékenységekkel lehetne felvirágoztatni. Nem nagy felfedezés, ha körbenézünk a világban, bizony azt látjuk, hogy ott van  jólét, ahol mikrocsipet gyártanak, ahol csak kőbaltát, ott kevésbé. Rendszeresen születnek erről szép dolgozatok, de a vége mindig csak az, hogy a magyar Nobel-díjasok emlékét idézgetjük - annak ellenére, hogy nagy többségük nem itthon alkotott.

Világválság lévén különösen aktuális volna valami jó megtérülést ígérő ügybe fektetni energiáinkat. Tegyük most fel, hogy Magyarország képes lesz olyan költségvetési pályára állni, hogy nem költ többet a finanszírozhatónál - ez korántsem triviális, de mégis feltételezzük, ha ugyanis ez sem sikerül, minden további fejtegetés okafogyottá válik. Tehát: hogyan lehetne Magyarországot naggyá tenni valamilyen magas hozzáadott értéket képviselő, sok világújdonsággal szolgáló ágazatban?

Először is. Ismerjük végre fel, hogy mennyire hihetetlenül mélyen vagyunk. Tudásalapú gazdaság nincs tudás nélkül, ebben pedig igen rosszul állunk, minden szinten. Az általános és középiskolai diákok nem tanulnak meg rendesen írni, olvasni, számolni, eligazodni a világban. Aki mégis, és egyetemre kerül, az sem jár jobban. A felsőoktatási intézmények jelentős része nem valódi egyetem, nem tudásbázis, hanem politikai alkuk következményeképp talpon maradt, elavult ismereteket nyújtó szakképző iskola. Alig van olyan tudományos háttérintézet ma Magyarországon, amelyik megbízható, naprakész, színvonalas alapkutatási hátteret, elméleti ismereteket nyújthatna a fiataloknak vagy épp a gazdasági szférának.

Innovációs téren sem állunk fényesen, egyáltalán nem állunk sehogy sem, fogalmunk sincs róla, mi az az innováció. Legtöbben azt gondolják, hogy az valahogy úgy működik, hogy rettentő sokáig öljük a pénzt mindenfélébe, ami csak eszünkbe jut, és aztán csodálkozunk, hogy nem veszi meg senki. Nos, nem. Az innováció sokkal inkább azt jelenti, hogy tudjuk, körülbelül milyen terméket venne meg a vásárló, és ezt próbáljuk meg előállítani, úgy, hogy közben nem pazarolunk, hanem felhasználjuk a meglévő tudást és technológiát.

A nálunk megtelepedett multinacionális cégek sem a csúcsfejlesztéseket hozzák ide - általában éppen a fenti hiányosságok következtében. Meg azért, mert nem találnak az innovációs folyamatot a gyakorlatban végigvezető munkaerőt, megfelelő minőséget és megbízhatóságot nyújtó alvállalkozót és általában, a magas hozzáadott értéket képviselő termékek fejlesztéséhez szükséges hozzáállást.

Találnak viszont évtizedekkel ezelőtt szocializálódott eliteket, melyek tagjai állítják, hogy nekünk van ám egy speciális magyar tudásunk, amit a gonosz világ alulértékel, és az előrejutás útja az, ha ezt elismertetjük mindenki mással is. Ez nyilván nem fog sikerülni, meg hát a speciális magyar tudással előállított terméket a speciális magyar szolgáltatási kultúrához szokott vevőkön kívül mások nem nagyon veszik meg.

Az innovációhoz tőke is kell, azzal pedig a hazai vállalkozói szféra nem áll jól. Létfontosságú volna, hogy megindulhasson a legális tőkefelhalmozás, hogy összegyűljön az értelmes befektetésekre elegendő pénz.

Hogyan lehet mindebből kitörni? Először szelektálni kell, kiválogatni és megerősíteni a minőségi tudást felhalmozó háttérintézményeket. Másodszor pedig meg kell tanulni, hogyan lesz a tudásból termék, attól, aki tudja. Ez egyrészt úgy érhető el, hogy idehozzuk az ilyen cégeket, kerül, amibe kerül, másrészt úgy, hogy elküldjük hozzájuk tanulni azt, akit csak lehet és érdekeltté tesszük őket abban, hogy vissza is jöjjenek.

Hasznos, nagyon hasznos az egyetemeken egy-egy külföldi félév beiktatása is, de még sokkal hasznosabb lenne a pályakezdőknek egy hosszabb szakmai gyakorlat olyan helyen, ahol az adott szakterület "best practice" fortélyai megtanulhatók (ma még annyira nem vagyunk ezekkel tisztában, hogy megfelelő kifejezésünk sincs rá). Nem egy-két Erasmus-ösztöndíjas diák kell, hanem szakemberek tömege, akik ismerik és alkalmazzák a ma elérhető legjobb tudást, és vannak annyian, hogy nem lehet őket a szokásos szövegekkel leépíteni.

Ez az egyetlen esély, és hogy némi optimizmusra is adjak okot, erről legalább tudjuk, hogy működhet. Honnan? Hát egyszer már bevált. Volt egy időszak a magyar ipar történetében, amikor versenyképes, exportpiacra is eladható, a kor színvonalának megfelelő termékeket tudtunk gyártani, gépeket és villamosgépeket leginkább. Akkor sem előztük meg a világ legnagyobb ipari hatalmait, de mind szakmai, mind gazdasági szintben legalább közeledni igyekeztünk hozzájuk, nem homokba dugott fejjel vártuk a szánkba repülő sült galambot (képzavar, de ma tényleg ez történik, még az ingyen adódó lehetőségek elől is elzárkózunk).

Az a történet úgy kezdődött, hogy egy bajor kisvárosban született, Németországban tanult, Mechwart András nevű, huszonöt éves mérnök belépett Ganz Ábrahám öntödéjéhez. Tíz év múlva már vezérigazgató volt. Ő hozta létre a gyár villamosipari részlegét is, és ő szerződtette a Magyarországon végzett, de nemzetközi gyakorlattal rendelkező fiatal Kandó Kálmánt is. A többit meg talán nem kell elmesélni.

A kérdés csak az, ki lesz az új Mechwart András. Meg az, hogy hagyják-e dolgozni.