A pénzelmélet tizenhatodik századi tétele szerint a rossz pénz kiszorítja a jót a gazdaságból. Egy szabad gazdaságban azonban az emberek olyan pénzt kezdenek használni, ami jól működik. Meddig működhet egy piacgazdaság két párhuzamos pénzrendszerrel?

Greshem klasszikus törvénye akkor működik, ha az uralkodó kényszeríteni tudja az embereket, hogy a rossz pénzt használják. A rossz pénzt az emberek költik, amilyen gyorsan tudják, mielőtt az állam tovább rontja az értékét, a jót, mondjuk az aranyat, a dollárt vagy az eurót pedig felhalmozzák. A pénzrontáson tetemes inflációs adó - régi kifejezéssel, a kamara haszna - keletkezik azzal, hogy az államtól a rossz pénzt is mindenkinek el kell fogadnia.

A kilencvenes években a szabad árrendszert nem alkalmazó egykori kommunista tervgazdaságok összeomlása bebizonyította, hogy állami kényszer nélkül a törvényszerűség megfordul. A jó pénz ugyanis nem csak értékőrző, hanem általánosan elfogadott csere- és fizetőeszköz, hozama hosszú távon kiszámítható, mások is abban számolnak, és mindent lehet érte kapni: autót, lakást, hitelt, élelmiszert. Egy szabad gazdaságban az emberek olyan pénzt kezdenek használni, ami jól működik. Mondjuk a dollárt vagy az eurót.

Közép-Európában és a Balkánon az elmúlt évtizedben kialakult egy kettős pénzrendszer: a vállalatok a közös piacon euróban szerződtek, a lakossággal együtt eurót voltak képesek kölcsön venni. Egyes szolgáltatásokért, például az euróhitelből épített irodák bérletéért, de akár az autóhitelekért is lényegében csak euróban lehet(ett) fizetni. Montenegró és Koszovó, illetve bizonyos mértékben Bosznia-Hercegovina és Észtország (meg persze Andorra, Monaco, és az egykori, nem független francia gyarmatok) lényegében egyoldalúan vezették be az eurót, anélkül, hogy az eurót kibocsátó Európai Központi Bank vezetésében helyet kaptak volna. Így is megérte.

Az euró sok szkeptikus jóslattal ellentétben erős pénzként élte meg a tizedik születésnapját, és saját kibocsátói és őrei várakozásain felül teljesített: az eurózónán kívül is elterjed fizetőeszköz, értékmérő és értékőrző, azaz pénz lett belőle. Ez sok tekintetben az EU sikere: az új tagállamok a vártnál mértékben és gyorsabban integrálódtak a nyugat-európai gazdaságba (Magyarország például évi 14 billió forint exportjövedelemhez jut az EU egységes piacán, ami a bruttó nemzeti jövedelmünk mintegy 56 százaléka). Az új tagok jóval nagyobb mennyiségben kezdtek árut és szolgáltatásokat exportálni nyugatra, mint azt bárki is várta volna; a nyugat-európaiak pedig a megtakarított euróik jóval nagyobb hányadát fektették be vagy adták kölcsön keleten. A reál- és a pénzügyi piacok is nagyon gyorsan összeolvadtak, csak éppen az új tagok Szlovénia, Szlovákia, illetve Ciprus és Málta kivételével továbbra sem felelnek meg az euróbevezetés feltételeinek. Az euró váratlanul erősen betöltötte a kilencvenes években sokak szkepszise által kísért küldetését: segítette az európai Egységes Piac kialakulását az egységesebbé váló fizetési és árrendszerrel, és javította az európai pénzügyi piacok likviditását és integrációját.

Különös módon az euró szülei és gyámjai, az eurózóna pénzügyminiszterei sem készültek fel az euró váratlan sikerére. Az euró bevezetését nem a piaci folyamat következményének, hanem a jól viselkedő országok érdemének tekintik. Az úgynevezett maastrichti kritériumok mögött ugyanis egy olyan régi elgondolás áll, hogy az euró pénzbeli minőségét a felelősen gazdálkodó EU-tagok közös jegybankjuk, az EKB felelős gazdaság- és monetáris politikája (EMU), nem az euró mint pénz értéke garantálja. Az EMU szabályainak azonban a legtöbb 2004-ben csatlakozott EU-tag, és a 2007-ben csatlakozott Románia és Bulgária sem felelt meg. (Ami bennünket illet, mi nem is nagyon tekintettük prioritásnak a felelős gazdaságpolitikát és az euró bevezetését - hivatalosan még dátumot sem tűztünk ennek a tagállami kötelezettségnek a teljesítésére).

Az EMU szigorú határain túl, az EU és tagjelöltjei között az euró sikere miatt kialakult egy árnyék-eurózóna. A maastrichti, felelős költségvetési politikát nem alkalmazó új tagoknál mind a vállalatok, mind a lakosság úgy kezdte el használni az eurót, hogy ebben a keleti beszállítók nyugati vásárlói, illetve a keleti hitelfelvevők nyugati hitelezői a legnagyobb mértékben érdekeltek voltak. A konjunktúra és a bőséges euróforrások idején minkét fél jól járt: a nyugatiaknak nem kellett árfolyamkockázattal számolniuk, és nagyobb hozamra helyezhették ki megtakarításaikat keletre. A keletiek rossz pénz helyett jó pénzben kapták meg munkájuk, befektetetéseik ellenértékét és a hiteleiket. A globális pénzügyi válság és a vele járó gazdasági recesszió idején azonban pénzhiány alakult ki, a keletiek nem tudnak euróban fizetni, amivel a nyugati hitelezőiket is nehéz helyzetbe hozzák. A nyugati bankok magukkal ránthatják a Kelet vállalatait és lakáshiteleit, a keletiek pedig a nyugati bankokat, és ezzel sok nyugati eladósodott vállalatnál is kihúzhatják a dugót. Az EU hiába megosztott ház, együtt sír és együtt nevet.

Egy működő piacgazdaságban azonban két pénzrendszer nem élhet meg egymás mellett párhuzamosan, különösen akkor nem, ha a két pénz árfolyama az euró-forint árfolyamhoz hasonlóan nem rögzített. A két pénz eltorzítja az árrendszer működését - nem lehet azonnal érteni, hogy miből kell többet és kevesebbet a piacra vinni. A két árrendszer teljesen fölösleges adminisztratív költségeket és spekulációs kényszert visz a gazdaságba: vajon forintban vagy euróban kapok olcsóbban almát, autót vagy hitelt? Ami még rosszabb, egy olyan gazdaságban, ahol az eurót használják nagy mértékben, a nemzeti valutával folytatott monetáris politika hatástalan: hiába változtatja a Magyar Nemzeti Bank a forint mennyiségét vagy rövid távon irányadó kamatát, ha az adósoknak euróhiteleik és megtakarításaik vannak. Sem a Nyugatnak, sem a Keletnek nincsen annyi ideje, amíg képesek leszünk a jelenlegi euróbevezetési szabályokat alkalmazni; a maastrichti feltételek ugyanis a létükkel taszítják el az új tagokat az euróövezetből. Ahogy Európában elváltak egymástól a jó és a rossz pénzek, és a rosszakra nincsen vevő: az árfolyamuk folyamatosan zuhan, és senki nem hajlandó a rossz pénzekben hitelt adni. Ez az olyan rossz pénzeknek, mint a forint, a zloty, a lej vagy a cseh korona az értékét, vagyis a az inverz kamatlábat folyamatosan lefelé löki, az euróbevezetésnek pedig pontosan az a feltétele, hogy az új tagok kamatlábszintje érje el az eurózónáét.

Az egyik lehetőség, hogy megváltoztatjuk a maastrichti kritériumokat, vagy eltekintenek azok alkalmazásától, és beveszik az új tagokat az eurózónába tagnak - ami szavazati jogot jelent az euró kibocsátásáért és kamatárért felelős Európai Központi Bankban. Az erre vonatkozó magyar javaslat nem váltott ki frenetikus sikert a legutóbbi EU-válságcsúcson. A másik lehetőség, amit az IMF szellőztetett meg, hogy létrehozzák az eurózóna másodosztályát: a maastricthi feltételeket nem teljesítő tagok bevezethetik az eurót, de nem kapnak szavazati jogot az euróra nézve addig, amíg nem teljesítik a felelős gazdálkodására vonatkozó kritériumokat. Ez a javaslat véleményem szerint könnyebben elfogadható azoknak, akik áldozatokat hoztak az euró létrehozataláért. Lehet, hogy politikusaink büszkeségét sértené a másodosztályú eurótagság, de a nemzet büszkeséget aligha: az euró lopakodó bevezetésében ugyanis szinte minden család és vállalat benne volt már évek óta.