Az elmúlt hónapokban többször felmerült, hogy a keleti EU-tagállamokat gyorsan be kellene vonni az egységes valutaövezetbe, teljesen vagy részlegesen felmentve őket a korábban meghatározott feltételek teljesítése alól. Van-e ennek az elképzelésnek reális alapja?

Ajánlat

A rossz pénz nem fér meg a jó pénzzelAntal Dániel az euróbevezetésről

Hullanak a patkószögekVigvári András a gazdaságpolitikai kánonról

OK.hu

Hamis ábránd, hogy a gazdasági válság közepén - vagy elején - az euró azonnali bevezetése, a csatlakozási feltételek lazítása, vagy az egyoldalú pénzcsere megvédené a keleti EU-tagállamokat a devizaárfolyam leértékelődésében megjelenő problémáktól. Téves feltételezés az is, hogy az erőltetett keleti euróbevezetés a nyugati tagállamok érdekében állna, mert ezáltal magukra nézve is enyhíthetnék a válság hatásait.

Az euróbevezetés feltételrendszerét már a kezdetektől számos kritika érte, amelyeknek egy jelentős része a nemzeti önzésre épül. Az egységes valutaövezet fő célkitűzése az inflációs kockázat visszaszorítása, s ennek elengedhetetlen feltétele a költségvetés hosszú távú finanszírozhatóságának biztosítása. Ez azt is jelenti, hogy a jó években felhalmozott költségvetési forrás teremt lehetőséget a rossz gazdasági évek kiadásbővítésére vagy adócsökkentésére. Csakhogy a könnyebb megoldásra hajlamos gazdaságpolitikusok bárhol a világon - és hatványozottan Magyarországon - hajlamosak figyelmen kívül hagyni az infláció és az államháztartási egyensúlytalanság közép és hosszú távú veszélyeit. Magyarország 2008 végéig egyetlen feltételt sem tudott teljesíteni. Vajon miből gondolják nemzetközi közgazdászok, újságírók, hogy az az országcsoport, amelynek tagjai eddig többé-kevésbé betartották a költségvetési fegyelem és az árstabilitás célkitűzését, precedenst teremtve beengednek egy országot, amely csak rontja az átlagos teljesítményt és növeli az euró-zóna kockázatát? 2005-ben, hosszú viták után megtörtént a szabályok elfogadható mértékű módosítása. Nem valószínű, hogy egy év alatt el lehet érni új módosítást.

Az is nehezen elképzelhető, hogy az ERM-2 nevű rögzített árfolyamrendszerben eltöltendő kötelező minimális idő rövidüljön. A kötelező két évből a második ugyanis technikailag szükséges, hiszen egy év után megvizsgálják a feltételek (költségvetés, államadósság, infláció, kamat, árfolyamrögzítés) teljesülését, majd a vizsgálat utáni év január 1-étől lehet bevezetni az eurót. Az ERM-tagság éppen arra szolgál, hogy egy csatlakozás előtt álló ország bebizonyítsa: valutájának értéke stabil az euróhoz képest. Az euró bevezetése árfolyam-technikailag ugyanis két dolgot jelent: egyrészt visszavonhatatlanul rögzül a nemzeti valuta értéke a többi tagállam korábbi valutájának értékéhez, másrészt pedig olyan jellegű váltás történik, mint amikor a régi egymilliós bankjegyet kiváltja az új százas bankjegy (lásd: 2005-ös román pénzcsere régi lejről új lejre). Az árfolyamrögzítés stabilitásának ellenőrzéséhez pedig szükséges az első év.

Az egyoldalú pénzcsere - az "eurósítás", amikor a magyar jegybank lecserélné a forintot euróra - sem komolyan végiggondolt javaslat. Általában felmerül, hogy vajon jelenleg milyen árfolyamon érné meg visszavonhatatlanul rögzíteni a forint/euró árfolyamot. Az elmúlt hónapokban 290-315 közötti tartományban mozgott az árfolyam. Ha ezen belül rögzítenénk, a jelenlegi euróhiteleseknek nem lenne esélyük a következő tíz-húsz évben, hogy törlesztőrészletük - illetve tőketartozásuk - a jövedelmükhöz képest automatikusan visszazsugorodjék, hiszen a leértékelődött árfolyamú átváltás a munkabérek vásárlóerejét is leértékelné. Márpedig a következő egy évben nem a béremelés, hanem a műszak- és munkaidő csökkentése lesz a legfontosabb kérdés.

Válsághelyzetben a gyenge átváltási árfolyam az exporton sem segítene. A forint szeptember óta 25 százalékos árfolyam-leértékelődést szenvedett el, mégis számos gyár csökkenti a termelését, leáll átmenetileg, vagy végleg bezár, mert a világpiaci kereslet kétszámjegyű visszaesést mutat. A bérek értékcsökkenésével ellentétben viszont az árak euróban jelentősen növekednének, hiszen a leértékelt forintátváltás alacsony eurós árait kompenzálniuk kellene az értékesítőknek. Ez természetesen még inkább leértékelné a bérek vásárlóértékét, ami tovább rontaná az életszínvonalat. Az alulértékelt árfolyamon történő átváltás inflációs hatása irreálissá tenné a jelenlegi, 3 százalékos inflációs célkitűzést is.

Az átváltáshoz tehát erős árfolyam kellene (240-270 forint/euró közötti). De a jelenlegi válsághelyzetben az erős árfolyam sem érdeke a magyar gazdaságnak. A Magyar Nemzeti Bank inflációs célja gyenge forint mellett is teljesül, mert az importált termékek abszolút árcsökkenése kompenzálja a forint vásárlóerejének romlását. Egy erős árfolyam csak jelentős import-árcsökkenést eredményezne, ami a hazai termékek árcsökkenését is kikényszerítené. A termelés csökkenésekor azonban az árcsökkenés csak tovább leállásokra ösztönözné a vállalatokat, így kialakulna egy olyan spirál, ami még nagyobb gazdasági zsugorodást eredményezne.

Az euró bevezetésével kapcsolatos önámítás teljesen fölösleges. Egyetlen helyes megoldás létezik: ezt az érintett országok közül jelenleg egyedül Lengyelország követi, amely kitűzte a 2012-es euró-bevezetést, és gazdaságpolitikájában mindent ennek rendel alá. Magyarország ugyan nem lenne képes 2010 végéig teljesíteni a feltételeket ahhoz, hogy 2012. január 1-én lecserélje a forintot, de egy néhány évvel hosszabb konvergencia-pálya még mindig reális nálunk is. Álmodozás helyett erre kellene összpontosítani erőfeszítéseinket.