A Bajnai-kormány programja szerint etikai kódexnek kellene készülnie tanárok számára; a szakszervezet máris tiltakozott az elképzelés ellen. De mi lenne az az eszköz, ami érdemben csökkenthetné a diákok iskolai kiszolgáltatottságát?

Ajánlat

Melyik tárgyakat utáltad a legjobban a középiskolában?Jakabics Gáspár a természetudomány oktatásásnak hazai helyzetéről

Isznak, szívnak, cigiznekViczián Zsófia a mentálhigiénés tanterv teljesíthetőségéről

OK.hu

Érdekes részlet húzódik meg a Bajnai-kormány programjaként is szolgáló Válságkezelés és bizalomerősítés című dokumentum végén. A korrupcióellenes intézkedések között ez szerepel: "Országgyűlési határozatot kezdeményezünk a közszférában érvényesítendő etikai kódexek alapelveiről. Ez szabályozná az ajándék elfogadásának rendjét éppen úgy, mint az ügyfelekkel való kapcsolattartást. Az alapelvek nyomán kell majd kialakítani a köztisztviselők, a bírák, a pedagógusok és mások etikai kódexeit."

Ne foglalkozzunk azzal, hogy az utóbbi években egyre ritkulnak a tanároknak adott ajándékok, s a pedagógusnap is kikerült a fontosabb ünnepek közül. Azzal se törődjünk, hogy valóban ez-e a legnagyobb a baja a magyar közoktatásnak és vajon valóban a tanárok-e a korrupció fő résztvevői. Attól, hogy rossz kontextusban vetik fel, még lehet értelmes az etikai kódex ötlete.

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete viszont feháborodott, és kiadott egy közleményt. Ebben a kormány kárhoztatásán ("a kormány folytatja bűnbakképző tevékenységét") túl csak a tanárok kiválóságának emlegetése ("a magyarországi közoktatást már régen nem a kormány, hanem a pedagógus és nem pedagógus dolgozók hivatásszeretete és morális tartása tartja életben") olvasható. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a valóságban milyen a tanárok morális tartása és valóban szükségtelen lenne-e valamiféle etikai szabályozás (nem mintha egy számonkérhetetlen kódex valódi szabályozás lehetne).

A ma egyébként teljesen mindennaposnak tekinthető tantermi politizálás helyett nézzünk egy sokkal egyértelműbb esetet: a tanár és diákja közötti szexuális kapcsolatot. A jelenlegi törvények szerint a 14 évesnél idősebb személlyel létesített szexuális kapcsolat nem büntetendő, függetlenül attól, hogy egyébként milyen viszonyban állnak egymással a felek.

Ha fény derül egy ilyen iskolai kapcsolatra, természetesen fegyelmi vétségnek tekinthető, és a lebukott tanár el is távolítható az iskolából - de ez ritkán történik meg. Egy iskola sem szereti a botrányt, és nem akarja meghurcoltatásnak kitenni az érintett diákot sem. Jó esetben közös megegyezéssel távozik a tanár, rossz esetben a diákot csapják el. Semmi nem akadályozza meg azonban a tanárt abban, hogy egy másik iskolában keressen állást, és ha új igazgatója nem érdeklődik utána (márpedig nem szokott), akkor tiszta lappal kezdheti újra a barátkozást a fiatalokkal. Az esetek látenciája nagyon nagy, csak töredékük az, amiből ügy lesz, így fogalmunk sem lehet, hogy egy évben hány diákkal kezd viszonyt tanára. De az biztos, hogy nem marginális kérdésről van szó.

Ki az a szülő, aki örömmel látná 15 éves gyerekét valamelyik tanára oldalán? És a szexuális kapcsolat csak egy módja annak, ahogyan egy tanár tartós és súlyos kárt okozhat a diákjának. A tanár-diák viszony ugyanis nem egyenlő felek között jön létre, a diák sok szempontból kiszolgáltatott a tanárának.

Vannak más olyan szakmák is, amelyekben az ügyfelek (hogy a kormányprogram terminológiájával éljünk) hasonlóan sérülékeny helyzetben vannak. Kiszolgáltatottak vagyunk az orvossal szemben, aki a testünkben tehet kárt, az ügyvédünkkel szemben, aki a társadalom felé képviselhet bennünket, és az építőmérnökkel szemben is, aki megmondja, a fejünkre fog-e dőlni a megépítendő ház. Érdekes módon ebben a három szakmában mind a mai napig nagyon erős a szakma védelme, bizonyos tekintetben a céhes hagyományokat folytatják. Kötelező a kamarai tagság, és ehhez kötött a foglalkozás űzése is: Csak hosszabb, szigorúan ellenőrzött tanulóidő után végezheti csak a munkát valaki, függetlenül attól, hogy megvan-e a kívánt iskolai végzettsége (az ügyvédbojtárok és a rezidensek évekig tanulnak a gyakorlatban). Bár a magyar kamarák nem minden esetben viselkednek szakmavédelmi szervként, és gyakran inkább érdekvédelemmel foglalkoznak (ami a szakszervezetek feladata lenne), mégis jelentenek arra némi biztosítékot, hogy a szakma gyakorlásában olyan etikai elvek is érvényesülhessenek, amelyek szigorúbbak a törvények által megszabottaknál.

Hiába van azonban a gyerek ugyanúgy kiszolgáltatva a tanárnak, mint a beteg az orvosnak, efféle szabályokat hiába keresnénk a tanári pályán. Az egyetemen pár órában hallgathat pedagógiaelméletet és pszichológiát, aki tanár akar lenni. Az egy-két hónapos tanítási gyakorlat csak a szaktárgy tanításáról szól, esély sincs arra, hogy ez alatt az idő alatt olyan helyzetek álljanak elő, amelyek valódi etikai kérdéseket vetnek fel.

Hiába mondjuk, hogy legnagyobb kincsünk a gyermek, úgy tűnik, mégsem olyan fontos, mint a testünk, a jogi helyzetünk, vagy akár csak a házunk, kevésbé vagyunk válogatósak abban, hogy kire bízzuk rá. Egy valódi szakmavédelmet megvalósító pedagóguskamara, kötelező tagsággal és szigorú etikai szabályokkal, biztosíthatná, hogy az arra alkalmatlanok ne működhessenek a tanári pályán. Egy valódi, többéves gyakornoki időszak pedig gondoskodhatna arról, hogy a kezdő tanárok ne tapasztalatok nélkül szembesüljenek a pálya nehézségeivel. Nem biztos, hogy ettől csökkenne a korrupció az országban (bár még az is lehet), de biztosan kevesebbeknek lenne rossz emlék az iskola. És ehhez sem egy semmire se jó kódex, sem a szakszervezetek önfényezése nem visz közelebb.