A gazdaság világválság okozta sokk után itt az újabb alkalom a rettegésre: az új influenza. Miközben világszerte ismét divatba jött a nyugati civilizáció végső összeomlását jósolni, Magyarországon hajlamosak vagyunk szorongva is arra gondolni, hogy itt úgysem történik soha semmi komoly. De mi van, ha ezúttal tévedünk? 

Ajánlat

Rózsadombi faktumAblonczy Balázs írása az egyik legnépszerűbb rendszerváltás utáni összeesküvés-elméletünkről.

Kína és India jövője a tétDavid frum írása a feltörekvő ázsiai országokat fenyegető amerikai gazdaságpolitikáról.

A buta Bush tanulságaRónai András írása az intézményesített butaságról és a gonosz gépezetről.

OK.hu

"Most már nem hiszem, hogy egyáltalán volna megoldás. Minden szétesőben van. Nemcsak Nagy-Britannia van szarban, hanem az egész világ. Az emberiség végének a kezdetén vagyunk" - mondta a múlt héten Frank Carter, a Gallows nevű angol punkegyüttes rendkívül fiatal énekese a Guardiannak.

Ugyanazon a napon olvastam egy Los Angeles-i újságíró, Neil Strauss új könyvéről. Az idén negyvenéves Strauss remekül szemlélteti, mikor mire fókuszált Amerika: rockzenei újságíróként lett ismert, aztán sikerkönyvet írt a csajozás művészetéről, legújabb műve viszont egészen mással foglalkozik. A könyv a túlélésről szól: mit csináljunk terrortámadás vagy természeti katasztrófa esetén, hogyan élhetünk túl gazdasági összeomlást, éhínséget, járványt vagy éppen fegyveres utcai erőszakot. Az most lényegtelen is, hogy az ilyesmit úgysem könyvből tanulja meg az ember, a kulcs a félelem a veszélyes világtól, no meg attól, hogy hirtelen magunkra maradunk. Ezt bárki meg tudja érteni, akinek életében eddig egy Ikea-bútor összeszerelése jelentette a legfőbb gyakorlati kihívást. Sem Carter apokaliptikus nyilatkozata, sem Strauss paranoid könyve nem számít manapság kivételesnek, sőt, mintha a jövőtől való félelem vált volna manapság az uralkodó világnézetté.

Minden jel arra mutat, hogy ez a 21. század korántsem az a jó buli, mint aminek még jó tíz éve tűnhetett. Utólag hajlamosak vagyunk megszépíteni mindent, de abban speciel biztos vagyok, hogy korábban nem kellett ennyi mindentől félni. Nem azt akarom mondani, hogy húsz-harminc éve nem kellett félni, csak akkor minden sokkal egyszerűbb volt: megnyomja-e valaki a piros gombot, vagy sem. Gyerekként is pontosan fel lehetett fogni az atomháború veszélyét, de akkor még tudtunk bízni abban, hogy csak nem lesznek olyan hülyék, hiszen ők is pontosan tudják, hogy az atomháborúnak nem lehetnek győztesei. Hogy ez tényleg így volt-e, már más kérdés, de a hidegháborút végül is megúsztuk. Érdekes, hogy amitől még a harmadik világháborún kívül lehetett félni, az is nukleáris tárgyú félelem volt, viszont ez be is igazolódott: itt a bizonyíték rá, hogy Csernobil annyira mégsem érhette váratlanul a világot. Ki ne felejtsem, öt percig rettegett a világ az AIDS-től is, de azért ebből sem lett az az új pestis, aminek beharangozták (legalábbis az úgynevezett fejlett világban nem).

Aztán eltűnt az atomháború veszélye és a kilencvenes években igazából nem volt semmi komoly para. Volt egy-két népirtássá fajuló etnikai konfliktus (az egyik itt a szomszédban), meg Szaddám Huszein, de bennünket, magyarországi magyarokat, nem fenyegetett az otthonunkban senki és semmi. Jött viszont az ezredforduló. Már a Y2K-hisztériánál (emlékszik még rá valaki?) kapcsolhattunk volna, hogy miről fog szólni ez az évtized, de csak mostanság kezd összeállni a kép. Tíz év alatt minden megváltozott.

2001. szeptember 11. Ugye, milyen rég volt? Már nyolc és fél éve, hogy újra van miért félni. Mire kicsit fellélegezhettünk volna, már jött is Madrid (2004) és London (2005) és Mumbai (2008), hogy sokáig félve szállhassunk metróra és buszra, meg egyáltalán, rettegve utazzunk bárhova Hegyeshalmon túl.

2005 szeptemberében csapott le New Orleansre a Katrina hurrikán. Ez talán innen nézve nem tűnt annyira ijesztőnek, de Amerika számára ez is majdnem akkora sokk volt, mint szeptember 11. A világ leghatalmasabb és legerősebb állama nem tudta megmenteni a saját polgárait, és aggasztóan hamar bomlott föl a katasztrófa nyomán a törvényes rend. Sok amerikainak a Katrina volt az igazi trauma, még egy nagy pofon a biztonságérzetnek, ami azóta se tért vissza, sőt. (A cikk elején említett Carter és Strauss egyaránt hivatkozik rá, mint fordulópontra.)  A Katrinától csak egy ugrás a klímaváltozás, aminek ma éppen nincs olyan szezonja, de így is rendszeresen jelennek meg a tanulmányok, melyek hol globális felmelegedéssel, hol pedig új jégkorszakkal riogatják az embert.

Ugyancsak 2005-ben (két évvel a SARS vírus után) járatódott csúcsra a madárinfluenza-őrület: ekkor tanulta meg a világ a Tamiflu nevét és ekkor tudtuk meg, hogy vakcina-nagyhatalom vagyunk. Néhány hétig abszolút életszerűnek tűnt, hogy itthon is műtősmaszkban fog járni mindenki, ám aztán a madárinfluenza szép lassan eltűnt a híradásokból, hogy a következő években már kevésbé félelmetesen térjen vissza. De azért senki sem felejtette el, hogy épp ideje lenne egy új világjárványnak.

Ezek a 21. századi félelmek mind azért tűntek különösen rettenetesnek, mert mindegyik magában hordozta annak a veszélyét, hogy gyökeresen megváltozik majd az életünk. Ám egyik para sem volt olyan erős, mint amit a hitelválság váltott ki: ezt a fentiekkel ellentétben egyből éreztük is a saját bőrünkön - és végképp biztossá tette, hogy már tényleg soha semmi nem lesz olyan, mint előtte volt. Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi pár hónapban lett újra divatos megjövendölni a nyugati kultúra vagy akár az egész civilizációnk összeomlását. Senkinek fogalma sincs, mi lesz ennek a vége, nincs más, csak a bizonytalanság.

És most itt az új félelemforrás, amiről szintén nem tud senki semmi biztosat mondani. Lehet, hogy ugyanolyan vaklárma lesz, mint a madárinfluenza volt, de az is lehet, hogy nem. A sertésinfluenza (egy órája még így hívták) lényege egyelőre biztosan az, hogy megint van mitől félni. Nem mintha nem lenne épp elég az, amit eddig felsoroltunk. Főleg, hogy nem is beszéltünk még arról, hogy az atomfegyverek nem hogy nem tűntek el, de lassan csak az nem juthat hozzájuk, aki nem akar. Meg arról, hogy a Nyugat-Európában élő több millió muszlim hogyan fogja fogadni, amikor majd kiderül, hogy a válságot éppen ők szívják meg a legjobban (valószínűleg nem úgy, hogy fogják a cókmókjukat és szomorúan visszarepülnek Marokkóba vagy Törökországba). Vagy éppen azokról az összeesküvés-elméletekről, amelyeknek az a lényegük, hogy érdekes módon pont az orosz érdekszférába tartozó országokban lett instabil a kormányok helyzete, és ezekben is torpant meg a legjobban a gazdaság. De ha hagyjuk a nyomasztó világpolitikát, akkor is előfordulhat, hogy egy sérült lelkivilágú kiskamasz lemészárolja a gyerekeinket az iskolában: pár hónap híján ez a veszély is a 21. század vívmánya.

Ha mindezt számba vesszük, akkor könnyen juthatunk arra az eredményre, hogy itt öt vagy tíz év múlva nem az EVA vagy az EKHO eltörlése lesz a legfőbb problémánk, de még csak nem is az, hogy akkor most van-e programja a Fidesznek vagy nincs. Egyre könnyebb viszont elképzelni, hogy mi is részesei leszünk majd egy olyan beszélgetésnek, amilyet a Nyugaton a helyzet változatlan iskolapadból a lövészárokba küldött főhősei folytattak arról, hogy mennyi haszontalan hülyeséget tanultak az iskolában, bezzeg azt senki nem tanította meg nekik, hogy hogyan kell szélben cigarettára gyújtani.

Mégis nehezen éli bele magát az ember egy ilyen vészforgatókönyvbe, s ennek éppen az az oka, ami miatt békeidőben annyira lehet utálni Magyarországot: ez egy porfészek, ahol soha nem történik semmi. Hogy így szoktuk meg, ilyennek látjuk Magyarországot, az jelentősen tompítja a veszélyérzetünket. Valahogy úgy gondolkodunk, hogy a nemzetközi terroristáknak jobb dolguk is van, mint hogy pont Budapesten robbantsanak piszkos bombát. Meg hogy itt nincs se hurrikán, se földrengés, nincs kilyukadva az ózonlyuk, és még tengerünk sincs, hogy víz alá kerülhessünk, ha majd elolvad az északi-sarki jégsapka. Ha pedig lesz is világjárvány, Mexikó messze van és a WHO úgyis megmondja, mit kell majd csinálnunk (amúgy is sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb, ha mástól várhatjuk a megoldást). Ja, hogy nálunk is vannak etnikai feszültségek? Ezekkel csak akkor fogunk foglalkozni, ha majd végképp a körmünkre égnek, elvégre Borsod majdnem olyan messze van Budapesttől, mint Mexikó. Az tényleg nem lenne jó, mondogatjuk, ha tartósan háromszáz fölé menne az euró, meg nem mehetnénk nyaralni, esetleg elveszítenénk a munkánkat, de olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Nos, most azért benne van a pakliban, hogy nem lesz sehogyan se. Homokba dugni a fejünket sokkal egyszerűbb, belátom, én se szeretek rosszkedvű lenni, de ha kicsit szétnézünk, akkor túl sok okot most nem fogunk találni a jókedvre.