Miért nem fog semmi sem változni a magyar politikafinanszírozásban, és miért fontos mégis mindaz, ami nem változik?

Ajánlat

Attól az még lopásWeyer Balázs az illegális pártfinanszírozásról

Az elmaradt katarzisMong Attila írása a fehérgalléros bűnözés hazai életteréről

OK.hu

Lassan másfél éve nem történik semmi egy konszenzusosnak tűnő, gyakorlatilag szavazásra váró és az ezzel foglalkozó szakértők szerint nagyon is előremutató pártfinanszírozási törvényjavaslattal, amit Puch László jegyez, az MSZP volt pénztárosa.

Ez az írás ezzel az első mondattal be is fejeződhet! - kiálthatnak fel a szkeptikusok, hiszen a magyar valóságot ismerők számára a történet itt véget is ér. Egy magyar egyperces, ami kifejezi a helyzet abszurditását, egyben nyilvánvalóvá teszi, hogy ahol egy volt pártpénztáros mondja meg, hogy merre az előre, ott a tiszta közélet csak álom. Az egészből nem lesz semmi a mi életünkben, hiszen ha valamit nem akarunk, álljunk az élére, állítsunk fel bizottságot és így tovább. Más oldalról nézve viszont a helyzet bonyolultabb, és leginkább a félig üres - félig tele pohár hasonlat fejezi ki azt a furcsa kötélhúzást, ami választók és választottak között zajlik. Miközben ugyan látszólag semmi sem változik, nagyon is sok minden más lett az utóbbi években.

A pohár félig valóban üres. A múlt héten a Transparency International és a Nézőpont Intézet által megrendezett nemzetközi konferencián győződhetett meg bárki arról, hogy ez az ügy - kis túlzással - pont annyi embernek fontos, amennyi egy közepes pesti szálló konferenciatermébe befér. Néhány elszánt civil, a témával foglalkozó kutatók, újságírók, és persze a kötelező meghívottak a számvevőktől az uniós nagykövetekig. Utóbbiak persze - lost in translation - nem dekódolják a szavak mögött megbúvó iróniát, a beszéd közben a magyar hozzászólók arcán átsuhanó mosolyt, ami Kelet-Európában mindenki számára pontosan érthetővé teszi, miért nem történik semmi azzal, amit annyi mindenki, annyira, de annyira akar.

Azt csak itt lehet érteni, hogy miként szerepelhet egy törvényjavaslat leírásánál a parlament honlapján az, hogy "sürgősségi tárgyalás" - 2007. november 19-e óta változatlanul. Hogyan magyarázzuk meg a brit nagykövetnek, hogy nálunk egy kormányprogram csak papír, amin lényegében mindegy is, hogy mi szerepel? Hiába van benne rendre (most is, a legutolsó oldalon) a pártfinanszírozás rendbetétele, ez olyan, mint az Internacionálé: el kell énekelni, de nem a mi nótánk. Véres valóságában a világnak ezen a táján csak akkor szokott történni valami, ha már nyakunkra égett a minden, ha itt az orosz, vagy ha a Valutaalap következő részletének ez a feltétele.

Itt egy miniszterelnök nyilvánosan beismerheti, hogy folytatólagosan és tudatosan bűncselekményt követnek el a politikusok (beleértve őt is), mégsem rajzanak ki az elszánt "tiszta kezek": ügyészek, akik bíróság elé citálnának emiatt valakit. Itt a bíróságok és az ügyészség - a K&H-ügytől a Zuschlag-botrányig - valahogyan nem akarják észrevenni, hogy mi zajlik a szemük előtt. Bizonyára felismerik ugyan, hogy ezek az ügyek a törvénytelen politikafinanszírozásról szólnak, de menekülnek a felelősség elől. Nem merik kimondani a nyilvánvalót, és egy lépéssel továbbmenni: felelősségre vonni azokat (pl. a pártok gazdasági igazgatóit, pénztárosait), akik a rendszer törvénytelen működtetéséért felelnek, akik a kishalakat (Kulcsár, Zuschlag) gyakorlatilag felbujtják arra, amit tettek. Ugyanez a menekülés látható az Állami Számvevőszék felől is, amely rendre rányomja a pecsétet a pártok formailag törvényes, gyakorlatilag törvénytelen elszámolására. S persze ne feledkezzünk meg a választópolgárokról sem, akik - ha elkerülhetik az adót és megkapják a rokkantnyugdíjat - szemet hunynak ezen apróság fölött, már régen kivonultak a játszmából. Naná, hogy amíg nincs veszélyben a Valutaalap kölcsöne, nem lebeg a börtön réme a politikus feje fölött, vagy nem dörömböl reggel a polgár az ajtón, addig számla nélkül mulat, ahol csak lehet.

A pohár félig mégis tele van. A nagy, látszólagos mozdulatlanság mögött fontos változások zajlanak. A válság és az egekbe szökő kölcsönrészletek miatt már százezrek kapisgálják, hogy miért is (lett volna) fontos a jó kormányzás, miért lenne érdeke ezért mindenkinek a jobban működő, a közérdeket inkább előtérbe állító, a közbizalmat helyreállító politika, és ehhez miért kell tisztább, átláthatóbb politikafinanszírozás. A képviselői költségtérítések elleni civil akció - minden demagógiája ellenére - megnyitott és főleg napirenden tart egy halom fontos kérdést. A bulvársajtó figyelme miatt ezeket már nem kerülhetik meg a politikusok, sőt, a témát az álságos rendszer fenntartásában gyakran érdekelt fősodorbeli média is kénytelen követni. Örülnünk kell annak is, hogy az igazságszolgáltatásban mégiscsak parázslik néhány ügy (Zuschlag, Hunvald, BKV, offshore cégek stb.), amely legalább néhány érintett számára belátható közelségbe hozza a büntetést. Ezekben az ügyekben mégiscsak ott az esély, hogy egy bátrabb ügyész valamikor továbblép majd és kimondja azt, amit oly sokan tudnak.

És ne feledjük, hogy a korábbinál azért mégiscsak hangsúlyosabb a választópolgárok jelenléte is. A szélsőségesebbje el-, illetve esetenként leszámolással fenyeget, a többség csak arra vár, hogy az ilyen szimbolikus kérdések rendezésével meggyőzzék: érdemes adót fizetnie. Még nincs őszinte beszéd, de már vannak, akik mélyeket lélegeznének a szólás előtt. Közben pedig a civilek, jogászok és nagykövetek a fontos aprómunkát végzik el, javaslatokat dolgoznak ki, amelyekhez lehet nyúlni, ha mégiscsak történik a történés.

Illinois messze van, a sokszor pozitív példaként hozott Egyesült Államokban mégis épp az idén derült ki, hogy sikerült egy futóbolondot megválasztani kormányzónak, aki pénzért árulta Obama megüresedő szenátori székét. Most ott emiatt az egész politikafinanszírozási rendszer újragondolására készülnek, egyébként nem először. Hosszú utat jártak be ők is, és a jelek szerint még nem értek révbe: a 19. században a chicagói politikusok még éhes bevándorlóktól vettek szavazatot egy szelet húsért, a város polgármestere az alkoholtilalom éveiben Al Caponéval üzletelt, a '70-es évek óta pedig ezer embert (köztük három kormányzót) ítéltek el politikai korrupció miatt. Minden összehasonlítás az mutatja: mi még az út elején járunk.