Immár öt éve benn vagyunk az Európai Unióban. De vajon kihasználtunk-e bármit is a valóban egységes piac adta lehetőségekből?

Ajánlat

Az elszalasztott esélyTallián Miklós írása Bokros Lajos miniszterelnöki jelöléséről

A pénzügyi összeomlás éveMong Attila írása az 1873-as pénzügyi válság tanulságairól

Meghasonlott házAntal Dániel írása Magyarország az Unió egységében betöltött szerepéről

Nyissuk ki a kaput!Antal Dániel írása sz eurózónáról

OK.hu

Magyarország több mint öt éve az Európai Unió teljes jogú tagja, már a schengeni országok közé is bekerültünk, akadálytalanul utazhatunk mindenfelé. Egy fontos lépés, az euró bevezetése hiányzik még. Közben a horngyulai értelemben vett lakosság elégedetlen, a tagállamok közt a legtöbbet panaszkodók között vagyunk. Volna is ok panaszra, mert az Uniónak számos komoly gondja van, de itthon éppen ezekről nemigen van szó. A közgondolkodást Európa kapcsán inkább olyan ügyek foglalkoztatják, amelyeknek rendezése korántsem európai feladat, a megoldást mégis kívülről várjuk - az EU és általában a politikai Nyugat szerepének és működésének tökéletes félreismerése miatt.

Régi tévedések ezek, az első a Gorenje-korszakból való. Addig a Nyugatról a többség csak legendákból meg esetleg a tévéből értesülhetett, és hát persze, a valóság nyilván nem olyan, mint a filmekben. Amikor azonban először tömegesen lehetett Nyugat-Európába menni, és elkölteni a legálisan meg illegálisan tartalékolt valutát, akkor tömegek láttak olyat, mint addig még soha: valódi bőséget. Azt meg senki nem látta, hogy ahhoz a szocialista iparénál jóval magasabb színvonalú munka szükséges, a jóléti államokban pedig ezen túl a komoly adóterhek vállalása is. Úgyhogy mindenki kezdte szépen azt gondolni, hogy a kapitalizmusban pont ugyanazt kell csinálni, mint a létező szocializmusban, csak mégis van minden a boltban, mondhatni nőnek a Mercedesek a Mercedes-fán. Aztán kiderült, hogy mégsem.

Ez lett a dackorszak kezdete. Európához nem kell csatlakozni, a globalizációban nem kell részt venni - mintha létezne ilyen választási lehetőség. (Elméletben persze létezik, Észak-Korea például büszkén nem vesz részt a globalizációban, továbbá ingyenes az egészségügy is, és tele vannak szociális vívmányokkal.) Van nekünk speciális magyar utunk, mondták és mondják azóta is többen. A magyar út lényege, hogy az állami elvonás legyen alacsonyabb lehetőleg az angolszász, egyéni öngondoskodásra épülő rendszereknél is, az állami szolgáltatás pedig több és jobb a legsúlyosabb szociáldemokrata rémálomnál is. Aki pedig azt mondja, hogy ez számszakilag nem stimmel, az nemzetietlen bolsevik kapitalista (igen, képzavar, de nem én találtam ki). Ráadásul mindenben világszínvonalúak vagyunk, csak ezt rajtunk kívül senki sem tudja, úgyhogy biztosan megoldjuk.

A csatlakozás után aztán Brüsszel egyfajta "felsőbb központtá" vált, a pártok ekként hivatkoztak rá, azok is, amelyek egyébként szitokszóként használták a brüsszelita szót. A távoli központhoz fűződő viszony pedig megfelel a magyar politikai szokásoknak: ha pénz vagy segítség kell, akkor azt azonnal kérjük, de jó lesz rögtön is, ha viszont feltételeket kell teljesíteni (például konvergencia-program), akkor mindenki hirtelen gondolkodni kezd, miért is kell ezt most ennyire sürgősen. Hát azért, mert ha például lenne euró, mint Bezzeg-Szlovákiában, meg nem lenne a Titanic oldalán lévőhöz hasonló méretű lyuk a költségvetésen, akkor sokkal kisebb kellemetlenséggel járna a válság. (További szép magyar szokás szerint Brüsszelnek kiválóan lehet feljelentéseket fogalmazni, hányszor hallottuk, hogy ha az Unió megtudja, akkor majd megnézhetjük magunkat.)

Amikor ezeken sikerül túllépni, akkor elkezdődik az úgynevezett társadalmi párbeszéd. Ez azt jelenti, hogy a társadalom meglehetősen specifikus, partikuláris csoportjait (belvárosi szociológus, EU-parlamenti képviselőasszisztens, nemzetközi jogász, politológus, alternatív kortárs művész stb.) reprezentáló értelmiségiek ülnek egy alulvilágított stúdióban, gondterhelten néznek, és percenként legalább egyszer elhangzik az identitás szó, viszont aki az Unió valós, égető problémáiról beszélne, az rögtön megkapja az euroszkeptikus jelzőt, ami ebben a körben nagyjából a hullagyalázóval esik egy kategóriába.

A lényegről közben mindenki elfeledkezik. Pedig. Az Európai Unió garantálja a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását, vagyis lehetőséget teremt egy erős belső piac kialakítására, arra, hogy az európai gazdaság ne csak papíron, adminisztratív szempontok alapján számítson egynek, hanem ténylegesen is. Ezt ki lehet és ki is kellene használni, függetlenül attól, hogy ki van Magyarországon kormányon, vagy hogy éppen mi az Unió hivatalos álláspontja a multikulturalizmusról.

Itt állunk a világtörténelem egyik nagy lehetősége előtt, és nem élünk vele. Dacból, ostobaságból, szűklátókörűségből nem teszünk semmit: nem tanulunk attól, aki idejött hozzánk és technológiát, know-how-t, üzleti kultúrát mutat. Nem állunk sorba, hogy vállalkozhassunk, rendkívül kevés, alapvetően hazai hozzáadott értékre épülő termékkel vagyunk jelen az európai piacon, nem csinálunk jó üzleteket, pedig jó üzletet csinálni szép, lelkesítő feladat. A kiegyezés után, amikor néhány évtized elszigeteltsége után ismét felkerültünk a világtérképre, tudtunk mit kezdeni magunkkal. Most miért nem?

Felejtsünk el az Unióval kapcsolatos politikai porhintést. Lényegtelen. Nem azon múlik Magyarország vagy éppen Európa sorsa, hogy milyen mély, filozófiai gyökerű, hatszáz oldalas szerződéstervezetet lebegtetnek éppen. Hanem azon, hogy mit tudunk kitalálni, amit el is lehet adni. Európának. Ezen megéri gondolkodni, ezen múlik minden, a többi téma legyen inkább csak hobbi.