Eugene Ionesco drámaíró születésének századik évfordulóján a román közvéleményt és kulturális elitet felháborította, hogy az író lánya kijelentette: megtiltja, hogy apját románként ünnepeljék hazájában és román nyelven adják elő darabjait. Felfogható-e a döntés Ionesco kommunistaellenességének folytatásaként a mai Romániában?    

Ajánlat

Folyik a hagyományMarius Cosmeanu írása a román reklámnosztalgiáról

Mennyei MagyarországKelemen Attila írása Erdély és a nemzeti azonosságtudat kapcsolatáról

Soproni, én nem szeretlekAblonczy Balázs írása a népszerű sörreklám által közvetített magyarságképről

MásnapNádori Péter írása a magyar rendszerváltást követő másnaposságról

OK.hu

A romániai sajtó egy ideje olyan témán vitázik, amelyet közönségének nem éppen könnyű elfogadnia: Eugene Ionesco műveit nem játsszák már román színpadon. A döntést a drámaíró lánya, a szerzői jogok egyetlen birtokosa, a 64 éves Marie-France hozta. A dolog meglehetős indulatba hozta az itteni kultvilágot, annál is inkább, mert az idén lesz a drámaíró születésének 100. évfordulója, s az öttel vagy tízzel osztható évfordulók reflexe a román színház szervezőinél sem hunyt ki még teljesen.

"Marie-France Ionesco megtiltotta, hogy apjának bármelyik művét román nyelven előadják, Romániában vagy bárhol a világon" - nyilatkozta egy országos napilapban Nicolae Manolescu, az UNESCO román nagykövete, valószínűleg a legjelentősebb kortárs román irodalomkritikus. Manolescu azt mondja, fogalma sincs, mi lehet a háttérben. Annyit tud, hogy mintegy három éve Marie-France arra a döntésre jutott, hogy apjának, lévén francia író, semmi köze nincs Romániához.

A bomba hatósugara a közepesnél nagyobb és a reakciók sem enyhébbek. Közülük néhány azonban azokra az időkre emlékeztet, amikor románnak lenni Románián kívül valóságos bűncselekménynek számított. Igaz, a jelenség nem éppen fehér holló a kontinens eme szegletében. A sajtó komolyan vette szerepét s még olajat is öntött a tűzre, megadván az olvasónak, ami az olvasóé: "A román közönségnek, amely Eugene Ionesco darabjait szeretné megnézni, ezentúl magyar vagy német nyelvű előadásokkal kell beérnie a kisebbségi színházakban, vagy külföldi társulatok produkcióival." Az idézet, amely korántsem egyedülálló, akár egy 1984-ben nyomtatott újság hasábjain is megjelenhetett volna.

A vitára reagáló Marie-France Ionesco így árnyalja döntését: "Eugene Ionescót továbbra is játsszák Romániában, mint Japánban is és mindenütt a világon, de csupán úgy, ahogy egy francia szerzőt, akit lefordítanak az illető ország nyelvére. Én nem az ellen tiltakozom, hogy a darabjait előadják, hanem az ellen, hogy román íróvá változtassák, amit a romániai centenárium és az ünnepi rendezvények próbálnak elérni. Édesapám Romániában született, de francia író akart lenni és lett is, még ha nem is változtatta meg a nevét."

Hadd árnyaljak én is. Amikor megkérdezték, emigránsként hogyan ítéli meg viszonyát a hazájával, James Joyce nagyjából a következőket válaszolta: "Miért szeressem én őt, ha ő is szerethet engem?" És az írnek sikerült. Ahogy sikerült Eugene Ionescónak is. Ha egy identitászavarban lévő románt megkérdezünk, mit adott nemzete az egyetemes kultúrának, egyből azt válaszolja, Ionescót, Brancusit, Eliadét, Ciorant. A felsorolás majdnem úgy hangzik, mint egy ráolvasás, mint egy mágikus formula, amit egy ideológiai szempontból alulképzett sámán mormol. Amikor négyük nevét kimondja, minden román jobban érzi magát. A lista természetesen valamivel hosszabb, de ők négyen húzónevek maradnak, a román kollektív mentalitás fődíjai. Éppen ezért bármi, ami foltot ejt bármelyikük képén, felkavarja a román közvéleményt.

Marie-France Ionescónak nem az első nagy port kavaró ügye ez. Hét éve, amikor a bukaresti Nemzeti Színház engedélyt kért tőle, hogy "Eugene Ionesco egyik darabját eljátszhassa", rendkívül határozott választ adott: "Megtiltom, hogy apám műveit a bukaresti Nemzeti Színház játssza, amíg Dinu Sararu vezeti az intézményt. Éppen a Ceausescu-korszaknak ez az aktív kísértete, ez a főrinocérosz akarja színházában bemutatni a Rinocéroszokat, ami, ismerjük el, túlzottan ironikus lenne." És muszáj igazat adni Marie-France-nak, tudván, hogy Dinu Sararu a Kondukátor egyik lakája volt, olyan személyiség, aki egy "riporteri gárdától" kísérve elment megkeresni Virgil Ierunca édesanyját (Ierunca a Szabad Európa Rádió egykori szerkesztője és Ionesco barátja volt) a világ végére egy faluba, azért, hogy mindenféle zsarolással és megfélemlítéssel elérje, hogy az asszony "interjút" adjon neki, amelyben elítéli a fiát és nem vállal többé közösséget vele. Tulajdonképpen ez és nem más az a kontextus, amelyben Ionesco darabjainak betiltásáról beszélünk, ezek a Marie-France által a román establishmentnek és kulttúróknak adott lecke mögöttesei. Mert a drámaíró viszonya a román állam képviselőivel majdnem soha nem volt valami forró. Néhány példa.

Emlékezetes az az epizód, amikor egy őrmester, megtudván, hogy Eugen Ionescunak megjelent egy könyve, arra kérte a szakaszvezetőt, adjon kimenőt a fiatal írónak. "Há' mi van azzal a könyvvel? Nyomdász vagy?" - kérdezte a szakaszvezető zavarodottan. "Nem" - válaszolta Ionescu. "Könyvet írtam, vagyis azt, ami a könyvben van." A szakaszvezető nem elégedett a válasszal, makacskodik: "Aha! Értem... És miket írsz?" És Ionescu azt felelte: "A kritikát kritizálom. A létezés tragikus értelméről írok." A szakaszvezető fergeteges hahotában tört ki - nem tudott leállni. Aztán megveregette Ionescu vállát és azt mondta: "Nagy egy hülye vagy!" Talán az ehhez hasonló élmények hatására írta Ionesco később Párizsban: "Egyetlen emberi típus sem tűnt olyan szégyenletesnek az emberiség szempontjából, mint a román tiszt, a román felügyelő vagy a román ügyész. Amúgy a tiszt soha nem a nemzet 'férfiasságát' képviselte: nem volt más, mint egy ronda, hülye, ostoba és gonosz alvilági asszony." Súlyos szavak, amelyek hatására a bukaresti kommunista hatóságok 1947-ben in contumatiam 11 év börtönre ítélték a hadsereg és következésképpen a nemzet megsértése miatt.

Később elcsöndesedett az élet és 1977 elején a Román Kommunista Párt vezetősége egyik propagandaszerve révén jó jegyet adott Eugene Ionescónak, mondván, hogy más emigránsoktól eltérően a Francia Akadémia ismert tagja nem bírálja Románia politikáját. A joggal felháborodott Ionesco nyílt levelet intézett Ceausescuhoz, melyet egy hónappal később ő maga olvasott fel a Szabad Európa Rádióban. Örökérvényű szöveg ez az összetéveszthetetlen stílben írt episztola, amelynek végén a Kondukátort arra kérte, mondjon le a hatalomról és emigráljon Franciaországba (a drámaíró megígérte, hogy szerez neki egy suszteri állást, amelyre a képzettsége predesztinálja), feleségét pedig, Elena Ceausescut, "a világhírű tudóst" felveszik cselédnek egy jónevű házba.

Egy szó, mint száz, Marie-France Ionesco döntése nem éppen váratlan. Nem tett mást, mint következetesen végigharcolta a maga forradalmát vagy, szimbolikus értelemben, azt a forradalmat, ami apjának írásaiban dübörgött. Olyan forradalom ez, amelyet sok olyan román mindennapi harcában is felismer az ember, aki beleütközik az állami szolgáltatások és a politikusok elégtelenül alacsony minőségébe. És nemcsak az övékbe. Éppen elég okot találunk az embargóra még akkor is, ha egyesek számára az nyersnek tűnhet.

Hisz miért nyafognának a románok, hogy a ionescói drámákat nem játsszák a román színpadokon? A rinocéroszok virgoncabbak, mint valaha, ionescói előadásaikat pedig a mindennapok Romániájában vezetik elő, óriási színpadon és irigylésre méltó szereposztással: több mint 20 millió szereplővel. Igaz, a közönség már jóval visszafogottabb s a tapsvihar sem oly elsöprő, de az abszurd 24-ből 24 órát teljesít. "Milyen furcsa, milyen különös, micsoda véletlen!"