Rinocéroszok embargója
// 2009 // máj // 14
Eugene Ionesco drámaíró születésének századik évfordulóján a román közvéleményt és kulturális elitet felháborította, hogy az író lánya kijelentette: megtiltja, hogy apját románként ünnepeljék hazájában és román nyelven adják elő darabjait. Felfogható-e a döntés Ionesco kommunistaellenességének folytatásaként a mai Romániában?
A romániai sajtó egy ideje olyan témán vitázik, amelyet közönségének nem éppen könnyű elfogadnia: Eugene Ionesco műveit nem játsszák már román színpadon. A döntést a drámaíró lánya, a szerzői jogok egyetlen birtokosa, a 64 éves Marie-France hozta. A dolog meglehetős indulatba hozta az itteni kultvilágot, annál is inkább, mert az idén lesz a drámaíró születésének 100. évfordulója, s az öttel vagy tízzel osztható évfordulók reflexe a román színház szervezőinél sem hunyt ki még teljesen.
"Marie-France Ionesco megtiltotta, hogy apjának bármelyik művét román nyelven előadják, Romániában vagy bárhol a világon" - nyilatkozta egy országos napilapban Nicolae Manolescu, az UNESCO román nagykövete, valószínűleg a legjelentősebb kortárs román irodalomkritikus. Manolescu azt mondja, fogalma sincs, mi lehet a háttérben. Annyit tud, hogy mintegy három éve Marie-France arra a döntésre jutott, hogy apjának, lévén francia író, semmi köze nincs Romániához.
A bomba hatósugara a közepesnél nagyobb és a reakciók sem enyhébbek. Közülük néhány azonban azokra az időkre emlékeztet, amikor románnak lenni Románián kívül valóságos bűncselekménynek számított. Igaz, a jelenség nem éppen fehér holló a kontinens eme szegletében. A sajtó komolyan vette szerepét s még olajat is öntött a tűzre, megadván az olvasónak, ami az olvasóé: "A román közönségnek, amely Eugene Ionesco darabjait szeretné megnézni, ezentúl magyar vagy német nyelvű előadásokkal kell beérnie a kisebbségi színházakban, vagy külföldi társulatok produkcióival." Az idézet, amely korántsem egyedülálló, akár egy 1984-ben nyomtatott újság hasábjain is megjelenhetett volna.
A vitára reagáló Marie-France Ionesco így árnyalja döntését: "Eugene Ionescót továbbra is játsszák Romániában, mint Japánban is és mindenütt a világon, de csupán úgy, ahogy egy francia szerzőt, akit lefordítanak az illető ország nyelvére. Én nem az ellen tiltakozom, hogy a darabjait előadják, hanem az ellen, hogy román íróvá változtassák, amit a romániai centenárium és az ünnepi rendezvények próbálnak elérni. Édesapám Romániában született, de francia író akart lenni és lett is, még ha nem is változtatta meg a nevét."
Hadd árnyaljak én is. Amikor megkérdezték, emigránsként hogyan ítéli meg viszonyát a hazájával, James Joyce nagyjából a következőket válaszolta: "Miért szeressem én őt, ha ő is szerethet engem?" És az írnek sikerült. Ahogy sikerült Eugene Ionescónak is. Ha egy identitászavarban lévő románt megkérdezünk, mit adott nemzete az egyetemes kultúrának, egyből azt válaszolja, Ionescót, Brancusit, Eliadét, Ciorant. A felsorolás majdnem úgy hangzik, mint egy ráolvasás, mint egy mágikus formula, amit egy ideológiai szempontból alulképzett sámán mormol. Amikor négyük nevét kimondja, minden román jobban érzi magát. A lista természetesen valamivel hosszabb, de ők négyen húzónevek maradnak, a román kollektív mentalitás fődíjai. Éppen ezért bármi, ami foltot ejt bármelyikük képén, felkavarja a román közvéleményt.
Marie-France Ionescónak nem az első nagy port kavaró ügye ez. Hét éve, amikor a bukaresti Nemzeti Színház engedélyt kért tőle, hogy "Eugene Ionesco egyik darabját eljátszhassa", rendkívül határozott választ adott: "Megtiltom, hogy apám műveit a bukaresti Nemzeti Színház játssza, amíg Dinu Sararu vezeti az intézményt. Éppen a Ceausescu-korszaknak ez az aktív kísértete, ez a főrinocérosz akarja színházában bemutatni a Rinocéroszokat, ami, ismerjük el, túlzottan ironikus lenne." És muszáj igazat adni Marie-France-nak, tudván, hogy Dinu Sararu a Kondukátor egyik lakája volt, olyan személyiség, aki egy "riporteri gárdától" kísérve elment megkeresni Virgil Ierunca édesanyját (Ierunca a Szabad Európa Rádió egykori szerkesztője és Ionesco barátja volt) a világ végére egy faluba, azért, hogy mindenféle zsarolással és megfélemlítéssel elérje, hogy az asszony "interjút" adjon neki, amelyben elítéli a fiát és nem vállal többé közösséget vele. Tulajdonképpen ez és nem más az a kontextus, amelyben Ionesco darabjainak betiltásáról beszélünk, ezek a Marie-France által a román establishmentnek és kulttúróknak adott lecke mögöttesei. Mert a drámaíró viszonya a román állam képviselőivel majdnem soha nem volt valami forró. Néhány példa.
Emlékezetes az az epizód, amikor egy őrmester, megtudván, hogy Eugen Ionescunak megjelent egy könyve, arra kérte a szakaszvezetőt, adjon kimenőt a fiatal írónak. "Há' mi van azzal a könyvvel? Nyomdász vagy?" - kérdezte a szakaszvezető zavarodottan. "Nem" - válaszolta Ionescu. "Könyvet írtam, vagyis azt, ami a könyvben van." A szakaszvezető nem elégedett a válasszal, makacskodik: "Aha! Értem... És miket írsz?" És Ionescu azt felelte: "A kritikát kritizálom. A létezés tragikus értelméről írok." A szakaszvezető fergeteges hahotában tört ki - nem tudott leállni. Aztán megveregette Ionescu vállát és azt mondta: "Nagy egy hülye vagy!" Talán az ehhez hasonló élmények hatására írta Ionesco később Párizsban: "Egyetlen emberi típus sem tűnt olyan szégyenletesnek az emberiség szempontjából, mint a román tiszt, a román felügyelő vagy a román ügyész. Amúgy a tiszt soha nem a nemzet 'férfiasságát' képviselte: nem volt más, mint egy ronda, hülye, ostoba és gonosz alvilági asszony." Súlyos szavak, amelyek hatására a bukaresti kommunista hatóságok 1947-ben in contumatiam 11 év börtönre ítélték a hadsereg és következésképpen a nemzet megsértése miatt.
Később elcsöndesedett az élet és 1977 elején a Román Kommunista Párt vezetősége egyik propagandaszerve révén jó jegyet adott Eugene Ionescónak, mondván, hogy más emigránsoktól eltérően a Francia Akadémia ismert tagja nem bírálja Románia politikáját. A joggal felháborodott Ionesco nyílt levelet intézett Ceausescuhoz, melyet egy hónappal később ő maga olvasott fel a Szabad Európa Rádióban. Örökérvényű szöveg ez az összetéveszthetetlen stílben írt episztola, amelynek végén a Kondukátort arra kérte, mondjon le a hatalomról és emigráljon Franciaországba (a drámaíró megígérte, hogy szerez neki egy suszteri állást, amelyre a képzettsége predesztinálja), feleségét pedig, Elena Ceausescut, "a világhírű tudóst" felveszik cselédnek egy jónevű házba.
Egy szó, mint száz, Marie-France Ionesco döntése nem éppen váratlan. Nem tett mást, mint következetesen végigharcolta a maga forradalmát vagy, szimbolikus értelemben, azt a forradalmat, ami apjának írásaiban dübörgött. Olyan forradalom ez, amelyet sok olyan román mindennapi harcában is felismer az ember, aki beleütközik az állami szolgáltatások és a politikusok elégtelenül alacsony minőségébe. És nemcsak az övékbe. Éppen elég okot találunk az embargóra még akkor is, ha egyesek számára az nyersnek tűnhet.
Hisz miért nyafognának a románok, hogy a ionescói drámákat nem játsszák a román színpadokon? A rinocéroszok virgoncabbak, mint valaha, ionescói előadásaikat pedig a mindennapok Romániájában vezetik elő, óriási színpadon és irigylésre méltó szereposztással: több mint 20 millió szereplővel. Igaz, a közönség már jóval visszafogottabb s a tapsvihar sem oly elsöprő, de az abszurd 24-ből 24 órát teljesít. "Milyen furcsa, milyen különös, micsoda véletlen!"
41 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
41
kulhoni
2011. 10. 27. 11:02
morvai.j.zs ha lehetne itt "lájkolni" , megtenném a 40-sel .
Hozzáfűzés : arról lehet véleményünk ,hogy mi az alapja az örökösök döntésének (van aki elfogdja ,van aki nem), de a jogukat nem lehet vitatni ( pl.azzal a kijelentéssel , hogy a "mű mindenkié" ,stb.).
Mindenkitől bocsánatot kérek akit bánt a tegezés . Továbbra is maradok a tegezésnél és természetes számomra a visszategezés.
40
morvai.j.zs
2011. 10. 27. 10:28
Kedves Külhoni !
Nos, ne hidd, hogy megúszod!...
(visszaolvasva a kommenteket, bátorkodtam magam is tegezésre váltani)
A két helyzet között van némi különbség – ráadásul a Ionesco-örökösök javára.
Ha Ionesco leszármazottai esetében kétségbe mertem vonni a döntésük helyességét (bár sok szempontot csak későn mérlegeltem – amelyekre éppen Te hívtad fel a figyelmemet), akkor a Sütő-utódok esetében még inkább.
A cikket böngészve szó sincs arról, hogy Sütő András személyével, identitásával kapcsolatban hamis képet kívánnának festeni. (mint ahogyan pl. Ionescót román szerzőként kívánták beállítani)
Hogy kik vannak a színház vezetőségében (itt most tekintsünk el attól, hogy milyen politikai alapállást képviselnek és milyen körülmények között kerültek a színház élére – mert most nem ez a lényeg), az nem feltételezi azt, hogy a színész a szerep megformálásakor olyan politikai töltetet közvetít a néző felé, amit a direktor megkíván tőle. Már maga az is prejudikáció lenne különban, ha az Új Színház leendő közönségét politikai hovatartozás szerint beskatulyáznánk.
Jobbat mondok: politikai töltetű művek esetében elkerülhetetlen, hogy a politikai mondanivaló ne lebegjen a szemlélődők előtt. Most ha valaki aktuálpolitikai mondanivalót kíván a művészi tevékenysége zászlajára tűzni, olyan műveket választ, amelyekhez a mű megfelelő – vagy legalábbis ezt feltételezi.
Az aktuálpolitikai mondanivaló ellen (ha az valami oknál fogva nem kívánatos) a közönségnek kell tüntetni a távolmaradásával, nem pedig a szerzői jog örököseinek.
Különben előfordulhat, hogy Sütő darabjai helyett olyanokat fognak játszani, amelyek még kevésbé lennének kívánatosak a nagyközönség számára, mint maguk a megrendelők.
39
kulhoni
2011. 10. 26. 21:33
nocsak, mit nem olvasok az origo.hu oldalon :" Az író jogörökösei közölték, hogy nem járulnak hozzá, hogy az Új Színház Sütő András-darabokat állítson színpadra Dörner György vezetése alatt."
Örömmel nyugtázom , hogy nem hiába pereltem itt azokkal a fórumtársakkal akik elmarasztalták Ionesco jogörökösét megnyilvánulásáért , ugyanis egy szóval nem vitatják Sütő jogörökösei döntését.
http://www.origo.hu/kultura/komment/20111025-orokosei-letiltjak-suto-andras-darabjait-az-uj-szinhazban.html
Mint ahogy itt többször is leírtam bizony többször is megtörténik , hogy egy darab nem kerül bemutatásra mert nem járulnak hozzá a szerzői jog örökösei.Annyi , hogy nem mindegyik eset kerül nyilvánosságra.
38
kulhoni
2010. 10. 14. 21:04
mpolgar , elnézést a faragatlan fogalmazásért.(36)
Köszönet morvai.j.zs-nek a higgadt, lényegre mutató szavakért (37, utolsó bekezdés).
37
morvai.j.zs
2010. 10. 12. 22:21
Kedves Külhoni [34]!
Amit ír („Nem (csak) azoknak az alkotásai maradnak meg (és majdan nyújtanak művészi élményt) akiket fogyaszt a kortárs társadalom nagy része. Meggyőződésem ,hogy nem csak ezek alkotnak.”), abban szintén egyetérthetünk.
Magam is hiszem (vagy inkább csak remélem), hogy az ipari mennyiségben fogyasztott produktumok mellett azok is méltó helyükre kerülnek az utókor szemléletében, amelyek manapság nem férnek bele a nagytöbbség ízlésvilágába. Az viszont, hogy „minden kornak megvolt a maga "rt...klubja" és azt kiszolgáló személyzet…”, igaz ugyan, de olyan mértékű, jelentőségű hatásról, mint manapság, a kiszolgáló személyzet valószínűleg álmodni sem mert. TV, rádió, fényképek, újság (jobban mondva a széles körben elterjedt írás-olvasás) hiányában nem is lehetett akkora az „eredmény”, mint napjainkban.
Kedves Mpolgár [35]!
Az író munkássága, eredeti mondandója kapcsán részben sok igazság van abban, amit Ön is ír – hogy ti. a kifacsart, átdolgozott, átgyúrt (ne adj’ isten, átideologizált?...) művek esetleg teljesen másként hatnak, mint az ősváltozat. De azt is érdekes lenne megvizsgálni: vajon egy mű előadása során elképzelhető-e, hogy a nézőtéren helyet foglalókra is más- és másképpen fejti ki a hatását a produkció? Pedig időben és térben egyazon prezentációról beszélünk – és mégis!
Sokan mondják (legalábbis többektől hallottam már), hogy feldolgozások egyik pozitív hozadéka lehet, hogy ha egy elfeledett (vagy népszerűségét vesztett) mű így (újra) bekerül a köztudatba, többen fognak majd visszanyúlni az eredetihez.
Nincsenek ugyan erre vonatkozó adataim, de elképzelhetőnek tartom, hogy amikor az ország „A nagy könyv” lázban égett, talán a könyvesboltokban is emelkedett mondjuk az Egri csillagok eladott példányszáma. (Vagy legalább a filmváltozatot többen töltötték le…) De akkor ismét előjön ez előző feltevés: ha az eredeti művet olvassuk, akkor is előfordulhat, hogy ahány ember, a benyomások annyiféle különböző kavalkádja alakulhat ki.
Jobb ötlet per pillanat nem jut eszembe: az igazi értékmérő csak az egyén marad, aki maga dönti el, melyik feldolgozás tetszik neki, és melyik nem.
Jó esetben.
Rossz esetben átmossák az agyát, vagy ráerőltetik a hivatalosat (esetleg gazdaságosat), vagy maga választja a kortrendhez való illeszkedés útját – akár kulturális kérdésekben is.
De ez talán egy magasabb szintű értékrend kérdése (is).
„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy” – énekelte Pajor Tamás, úgy negyedszázaddal ezelőtt.
Ide talán most tökéletesen illik is.
Szintén nagy igazság, hogy minden író a maga szűk köréből táplálkozik. Itt most Ionesco esetében ezzel bajban vagyunk, mert mondjuk az ifjúkor környezeti hatásai vegyes (hol francia, hol román) képet mutatnak. Azt hiszem, itt valóban nem hagyatkozhatunk másra, mint amit az író önnön nemzeti hovatartozásáról vall, vagy vallott.
36
kulhoni
2010. 10. 12. 20:39
mpolgar honnan veszed , hogy Ionesco műveit nem játszák-játszották Romániában román nyelven (igaz nem az anyanyelvén ,az francia)?
Néhány pontosítás: Ionescu/Ionesco anyanyelve francia,műveit franca nyelven,Franciaorszégban írta (ott élt), a Francia Akadémis tagja volt, magát franciának vallotta.Romániában 4 éves koráig , illetve 15 és 29 éves kora között élt.85 évesen hunyt el. Azt hiszem a párhuzam amit állítottál közte és a magyar költők,irók között nem helyes.És helytelen azt is állítani , hogy művei a román közegben,környezetben szerzett tapasztalatai alapján jöttek létre, hogy ezért "vállalta a megpróbáltatásokat,a maga igazságát".
Nem kellene tájékozódni mielőtt egy konkrét esetről mondunk véleményt? A google mindenkinek barátja.
Végezetül "Bárki, bármit mondjon, egy író, mint mindenki más -tagadva, vagy nem -, nehezen szakad el a gyökereitől. " igen Ionesco nem akart soha elszakadni francia gyökereitől és nem vállata , sőt megtagdta román gyökereit ! Ezt olyan nehéz megérteni és elfogadni? Egyeseknek ,akikre a cikk is utal igen!
35
mpolgar
2010. 10. 12. 16:08
Kedves Hozzászólók!
Nekem az a véleményem, hogy a művészet egyetemes, a művészet mondanivalója egyetemes. Eltekintve apró nüanszoktól, mindenki számára érthetőek. Az irodalmi műveket, ha jól, korrektül fordítják, akkor meg pláne. Ha valaki kicsavarja, akár egy színházi rendező, vagy fordító, az már hamisító, és az író szavait használja a maga szócsöveként. Volt már rá példa, hogy az író munkásságának, az eredeti mondandójának ez nem ártott.
Shakespeare ugyan mit szólna egy-egy mai előadás láttán? Igaz, neki nincsenek élő örökösei, akik tiltakozhatnának, hogy az ük-ük apám ezt nem így gondolta. Viszont, minden korban, korosztálynak adott valamit, bárhogy fordították, bármilyen eszementnek tűnt előadás született is belőle.
Azt hiszem, hogy egy író elsősorban a közvetlen környezetéhez szól, aztán a nagyvilághoz. Vagy, ha megfordítom, a nagyvilágon keresztül a közvetlen környezetéhez.
Elhibázott lépésnek tartom, hogy pont románul nem lehet bemutatni a műveket, hiszen, minden író a maga szűk köréből táplálkozik, ahhoz szól, azt szeretné javítani.
Érdekes lenne, ha valaki Petőfit, Aranyt, Adyt, József Attilát nem engedné magyarul megszólalni, vagy, Katona, Madách, Kisfaludy, Molnár, Heltay, Németh László, Sarkadi művei csak idegen nyelven lehetnének jelen a színpadokon, a többi, és a ma élőket nem is említve.
Bárki, bármit mondjon, egy író, mint mindenki más -tagadva, vagy nem -, nehezen szakad el a gyökereitől.
Az író munkássága, minden sértődés, és sértettség, megaláztatás ellenére a közvetlen környezetének szól. Innen szerezte a tapasztalatait, a vérébe ivódtak a környezetében, vagy vele történt igazságtalanságok, hiszen, valószínűleg ezért, és a tehetsége révén ragadott tollat.
Pontosan ezt, a bűnös, vagy ártatlan környezetet kizárni ebből –szintén igazságtalanság, és méltánytalanság-az íróval szemben.
Attól zárja el valaki, amiért tett, amiért a megpróbáltatásokat, a maga igazságát vállalta.
Ha, ezen túlmenően a világ más tájain élő embereknek is tud adni egy szellemi, gondolati többletet, akkor már nagy írónak, akár iránymutatónak is nevezhető, idővel a klasszikusok köréhez is sorolható. De, ennek megismeréséhez, feldolgozásához, elsősorban annak a közegnek van joga, akik miatt a művek születtek.
Nem hiszem, hogy egy utód, még akkor is, ha a gyermeke, jogot formálhat arra, hogy ilyen kizárólagos jogokkal élhet.
Bár, a valós jogi lehetőségeket nem ismerem.
Úgy gondolom, hogy, mint örökösnek, szellemi örökösnek, joga van beleszólni, hogy milyen szellemben fogalmazódik meg egy előadás, de eltiltani az anyanyelvi megszólalástól?
Ő, az író, vajon, mit szólna ehhez?
Visszatérve, az egyetemességre. Ha, a világ minden, más nyelvén beszélő polgárához szólnak a művei, akkor miért nem lehet ezt románul is megszólaltatni?
Talán, a sértettség hangja érezhető itt, de nem az a legnagyobb elégtétel, ha végre azok hallják egy író hangját, akiknek szánta?
34
kulhoni
2010. 10. 12. 12:10
morvai.j.zs 2010. 10. 11. 19:16 nem akarok vitatkozni azon amit leírtál de én reménykedem mert úgy gondolom minden kornak megvolt a maga "rt...klubja" és azt kiszolgáló személyzet.
Úgy gondolom ma is megvannak azok a művészek akik az utókornak alkotnak. A zsenit nem érti és értékeli a kortárs társadalom (közhely ?).Nem (csak) azoknak az alkotásai maradnak meg (és majdan nyújtanak művészi élményt) akiket fogyaszt a kortárs társadalom nagy része.Meggyőződésem ,hogy nem csak ezek alkotnak.
33
morvai.j.zs
2010. 10. 11. 19:16
Kedves Külhoni!
Végiggondolva az Ön által leírtakat - különös tekintettel a "nem mendeli" öröklésmenetet taglaló tiszta és logikus okfejtését - elfogadom az érveit, és azt kell mondjam, igaza van.
Michelangelo és Liszt nagyon jó példa volt, és én sajnos hajlamos vagyok jelenkorunkban gondolkodni, amikor a művészek (és akkor innentől mellőzném az idézőjelet) többsége kizárólag a tömeg, avagy a megrendelő (mondjuk rt... klub) igényeit elégíti ki, és nagyon nehéz, már-már szinte lehetetlen észrevenni, hogy mikor ad hozzá a munkájához valamilyen személyes töltetű pluszt.
Meggyőződésem, hogy a régi klasszikusok esetében, akiket Ön sorolt, e kettő aránya nagymértékben eltért a mai viszonyoktól.
És én szinte abban is biztos vagyok, hogy sem Michelangelo, sem Liszt nem alkotott a rossz értelemben vett tömegnek.
De ez már messze vezet a Rinocéroszok problémájától: talán valahol majd egyszer ezt is megvitatjuk - minden esetre köszönöm a levélváltást!
Tisztelettel
Morvai József Zsolt
32
kulhoni
2010. 10. 11. 11:59
morvai.j.zs ,én köszönöm , hogy reflektáltál egy régi bejegyzésre. Köszönöm mert most úgy érzem azt kelllett volna megfogalmaznom , hogy az író lánya az őt (mint az elhunyt örökösét) megillető kegyeleti jogot gyakorolja mikor halott édesapja emlékének megsértését nehezteli.
Nem a plakátokra felkerült névről van szó.
Nosztalgiával olvastam amit Verne Gyulával,May Károllyal kapcsolatban mondasz , hiszen nagy része a leírtaknak rám is vonatkozik.DE, ha felütjük pl.Verne Gyula könyvét akkor a második oldalon pl. ez áll : A mű erdeti címe LE PILOTE DU DANUBE,Fordította Bartócz Józsefné.Aztán ha beleolvasunk az előszóba/utószóba/jegyzetekbe stb. akkor azt találjuk Jules Verne (ejtsd :zsül vern) , vagy ahogy nálunk a köztudatban él: Verne Gyula, francia író...Valami ilyesmit hiányol Marie-France Ionesco mikor azt mondja "... úgy, ahogy egy francia szerzőt, akit lefordítanak az illető ország nyelvére. " vagy "... az ellen, hogy román íróvá változtassák, amit a romániai centenárium és az ünnepi rendezvények próbálnak elérni."
(Természetesen azt nem állítom , hogy egy 10-12 éves gyerek ,konkrétan én, a fent említett információkból rájön arra ki is Verne Gyula mikor először olvas tőle.Veled ellentétben én megdöbbentem mikor rájöttem , hogy V.Gy francia és bizony változott a kapcsolatom -nem feltétlenül értékrendi,minőségi szempontból- az elolvasott művekkel , kötődésem az íróhoz.)
Lehetne sorolni a jobbnál jobb művészeti alkotásokat amik megrendelésre készültek (pl. Michelangelo Buonarroti ,Liszt Ferenc stb, vagy napjainkban Spíró György, Prah című darabja.). És lehet sorolni azokat a fércműveket amelyeket az alkotó "belső kényszerből" hozott létre de nem állták ki az idő és a befogadók próbáját.Azt akarom mondani nem az a mértékadó ,hogy egy szellemi termék megrendelésre vagy nem megrendelésre jön létre.
A szerzői jog alapján származó jogdíjat én nem azonosítom "a megélhetést biztosító honorárium"-mal.
A szerzői jog alapján a szerzőt megillető jogok két csoportra oszthatók: személyhez fűződő jogok és vagyoni jogok.
A vagyoni jogok örökölhetőek ( a felvetésedre itt jegyzem meg hol voltak a mai örökösök mikor nagyapáik,ükapáik gyűjtötték ,építették az örökséget ? az alkotott mű is termék, szellemi termék , miért nem kellene ezt a teméket (nem a mű élvezetét, "fogyasztását") kizárólagos tulajdonjog alapján kezelni? a szerzői jog ezt a kizárólagos tulajdonjogot biztosítja, hogy az alkotó tulajdonként, vagyontárgyként rendelkezik a saját alkotásával ) és egy idő után elévűlnek.A "mű" is termék ,vagyon,tulajdonjog mint a ház,autó,bankszámla,föld stb. igaz ,szellemi temék. Igy jönnek képbe az utódok .A személyhez fűződő jogokat nem lehet örökölni de nem évülnek el.
A szerzői jognak ez a két csoportja biztosítja, hogy a mű alkotója és a vagyoni jog örököse szabadon felhasználhassa az alkotást, és abból haszonhoz juthasson.Ez nem a honorárium. Az, hogy ki mennyire ragaszkodna ehhez az örokséghez vagyoni haszon nélkül nem tudom és nem érdekel.
Azt , hogy a megélhetést biztosító honorárium megléte milyen történelmi távlatra tekint viszza nem tudom .A fent említett szerzői jog gyökere az 1700-as évek első évtizedéig nyúl vissza , nevezetesen Stuart Anna brit királynőig.Persze annak is ami akkor történt voltak előzményei. (na itt is lehetne filózni a Stuart Anna neven , de mentségemre odaírtam brit királynő ).
"Egy szóval sem említettem a művek betiltását. Még csak nem is céloztam rá. " igazad van,elnézést kérek. Bizonyára azért lyukadtam ki ide mert a vita arról , hogy milyen formában igaz az , hogy "a mű mindenkié" onnan indult , hogy a hozászólók egy része , a román sajtó és kultúra képviselőinek egy része ezzel vádolták Ionesco lányát.Elnézést mégegyszer.
