Ellensége-e egymásnak a tanár és a diák?
// 2009 // jún // 07
Száz évvel ezelőtt meghaladni való csökevénynek tartották azokat az oktatási rendszereket, amelyek a tanár és a diák szembenállását idézték elő, a mai magyar iskolákat mégis háborús színtérnek látja a közvélemény. Hogyan és kik változtathatnának ezen?
Ellen Key, a nagy hatású svéd szüfrazsett 1909-ben írta meg könyvét a nevelésről, A gyermek évszázada címet adta neki. Visszagondolva a 20. századra: talán nem is tévedhetett volna nagyobbat. A vele egy időben munkálkodó olasz reformpedagógus, Maria Montessori aktív szerepet vállalt a nemzetközi békemozgalomban, és hangoztatta, hogy a béke megteremtése nem a politikusok dolga (ők csak távol tudnak tartani a háborútól), hanem a tanároké. Úgy gondolta, a hagyományos iskola a háborúra nevel, mert hadban áll egymással a tanár és a gyerek. A tanár valamilyenné akarja tenni a gyereket, aki pedig ellenáll neki. A 60-as évek pedagógiai fenegyereke, John Holt hasonlóságokat vélt felfedezni a koncentrációs táborok foglyai ellenállási technikái és a gyerekek iskolai viselkedése között.
Ha átolvassuk, mit és miként mondanak az oktatásban részt vevők akár ezen az oldalon is, letagadhatatlan, hogy a mai magyar közbeszédben - ha más értéktulajdonításokkal is - ugyancsak nagy erővel van jelen az a felfogás, amely a tantermeket gyakorlatilag csatatérnek tekinti. Refrénként hangzik el, hogy a tanár eszköztelen, hogy a diákok jogai helyett a kötelességeikről kellene beszélni, valamint az, hogy a mai helyzet borzasztóbb minden korábbinál. Rosszabbak a szülők, a gyerekek, a világ. Mintha a Don-kanyarból olvasnánk a beszámolókat.
Amíg nem vagyunk képesek más szemszögből is megvizsgálni, hogy mi folyik is valóban az iskolákban, addig ez nem is fog megváltozni, marad a háború, amelyben mindenki veszít.
Vajon mennyire valósak ezek a csataképek? Eszköztelenebbek a tanárok most, mint korábban voltak? Nem gondolom. A testi fenyítés betiltása óta nincs valódi kényszerítő eszköz a tanár kezében. Huszonöt évvel ezelőtt három osztálytársamat "rossz magaviselet" miatt kizárták az úttörőcsapatból. Valóban többször borzasztóan viselkedtek, mi többiek mégis irigyeltük őket, hiszen nekik nem kellett (nem volt szabad!) részt venniük a november 7-ei ünnepségen. Voltak, akik trófeákként gyűjtötték az intőket, és már az általánosban együtt szórakoztunk a beírások lehetetlen megfogalmazásain. Ha valaki járt bármikor oktatási intézményben az elmúlt negyven évben, az tudhatja, hogy mindig is voltak olyan gyerekek, akiket nem érdekelt az iskola, akik nem vették figyelembe a tanáraikat. A legfontosabb különbség a húsz évvel ezelőtti állapotok és a jelen között talán a videofelvételre alkalmas mobiltelefonok és a videomegosztó oldalak megjelenése, hiszen így sokkal nagyobb kör értesülhet a tanárverésről vagy épp a tanárnő sztriptízéről.
Az iskola rendszerszerű működését soha nem a szabályok alapozták meg, hanem a tanárok hitele és személyisége, az iskola szerepe a diák életében, továbbá a társadalmi közhangulat. Remélem, mindenkinek vannak emlékei számára fontos tanárokról, olyanokról, akiktől, úgy érezte, tanulhat, akikre érdemes volt odafigyelni és akiknek engedelmeskedett. Ezek a tanárok hitelesek, és nem a különféle szabályoknak köszönhetően azok. Természetesen nem kell minden tanárnak ilyennek lennie ahhoz, hogy az iskola működjön, elég, ha van belőlük néhány, és ha az iskola egésze maga hiteles a gyerekek és a szülők szemében.
Ehhez fontos, hogy olyan tudást adjon, ami valóban lényeges, releváns a gyerek számára. Fontos, hogy a szabályai átláthatók és ésszerűek legyenek, és az is fontos, hogy a korábban említett kiemelkedő tanárszemélyiségek ne gerillaharcosok legyenek benne, hanem meghatározók. Természetesen ilyen iskola is csak a megfelelő társadalmi környezetben jöhet létre. Évtizedek óta jár a világ a finn oktatási rendszer csodájára, próbálja megfejteni, mi lehet a titka annak, hogy olyan jól teljesítenek szinte minden nemzetközi összehasonlításban. Az általam ismert finn tanárok szerint iskolarendszerük sikerének legfontosabb oka, hogy ők, a finnek tudják, jólétük, életszínvonaluk csakis a tudásuknak köszönhető. Már az orosz birodalomban is az iskolázottság és a tudás volt az, ami saját szemükben megkülönböztette őket a cár többi alattvalójától, a hidegháború végével pedig egyértelmű lett, hogy csak a tudásra épülő gazdaság tarthatja fenn a korábbi gazdagságot. Természetesen fontos, hogy a tanárok jól megfizetettek (bár ott sincs arról szó, hogy többet keresnének a versenyszférában sikeres szakembereknél), továbbá az is, hogy a GDP jelentős részét költik az oktatásra. De mindez szerintük inkább a társadalom hozzáállásának következménye, semmint okozója. Az egyetemeken a tanári szakokra a legnehezebb bekerülni, ott a legnagyobb a túljelentkezés.
Az biztos, hogy amíg mi, tanárok csak a fizetésünk elégtelenségéről beszélünk, és ezt igazolásként hozzuk fel arra, hogy miért nem végzünk rendes munkát, amíg bármilyen problémáról szólva csak a gyerekek, a szülők, a kormány, a globalizáció, a világ hibáit tudjuk sorolni, addig semmi nem fog változni. A különféle felülről jött reformokkal szembeni érvként sokszor hallottam már kollégáimtól, hogy "ha becsukom az osztályterem ajtaját, ott azt csinálok, amit akarok". Ez azonban mindig csak valamiféle ellenállási záradékként hangzik el, pedig arra is adhatna lehetőséget, hogy mi magunk változtassunk a háborús szemléleten.
Mert változtatni kell, és ebben a tanároknak, a diákoknak, a szülőknek egyaránt részt kell vállalniuk. A probléma nem új, nem véletlenül mondta Pál apostol kétezer éve, hogy: "Ti, gyermekek, szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben; mert ez kedves az Úrnak." Majd hozzátette azonnal, hogy: "Ti, atyák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek."
114 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
115
zuio
2009. 10. 05. 22:14
Témába vág egy most megjelent könyv. Elliot Aronson ismert amerikai szociálpszichológus írta, Columbine után - az iskolai erőszak szociálpszichológiája.
http://www.libri.hu/konyv/columbine-utan.html
Részemről egyébként nem vagyok tanár, nem is olvastam a könyvet, de talán érdekes és tanulságos lehet. A Szólás szabadságában is volt róla szó.
114
mpolgar
2009. 10. 05. 15:52
Kedves IZs!
Az utolsó mondata nagyon tetszik! Igen, a jól végzett pedagógiai és tanári munkának sarkalatos kérdése, hogy okoz-e csalódást a tanár, vagy nem. Hisz-e neki a diák vagy nem. Bizalommal van-e iránta vagy nem. Ezt mindig a tanárnak kell elérnie, ha bemegy egy órára, magára van utalva, sem rendelet, sem törvények nem befolyásolhatják abban, hogy jó kapcsolatot akarjon kiépíteni a tanítványaival. Nem biztos, hogy sikerül, de legalább próbálja meg.
Viszont, szilárdan hiszem, hogy a szülők is tehetnek valamit ennek segítése érdekében. Ha nem ragaszkodnak ahhoz, hogy aknamunkát végezzenek, hogy minden áron bebizonyítsák, a tanár hiányosságokkal küzdő gyenge ember, elfogult, sőt időnként káros tevékenységet folytat, akkor már rengeteget segítettek tanárnak, diáknak, sőt maguknak is. Nem kellene úton útfélen kikezdeni a tanár hitelességét, a gyerekbe azt pumpálni, hogy nem kell odafigyelni, hogy csak hülyeségeket beszél.
Ezt kicsit olyannak látom, mint azt a szülőpárt, akik egymásnak ellentmondó dolgokat engednek meg a gyereknek, egymást nyíltan szidják, pocskondiázzák, a gyereket azzal oltják, hogy ne higgyen a másiknak, hogy csak ő szereti igazán, stb. Aztán csodálkoznak, hogy a gyerek már törpe korában rájön, hogyan kell őket egymás ellen használni, sőt kihasználni.
A tanár-szülő együttműködést, párbeszédet szinte elengedhetetlennek tartom, nem véletlenül találták ki a szülői értekezleteket, a fogadóórákat, sőt a ma már nem nagyon divatos családlátogatásokat sem. Nem vagyok abban biztos, hogy a tanárnak, szülőnek mindenben feltétlenül egyet kell értenie, viszont egymást meggyőzni, a saját igazát bebizonyítani párbeszéd, személyes találkozás nélkül nem lehet. Még azt is el tudom képzelni, hogy igazából egyet akarnak, csak nem értik egymás szavát.
Már felnőttek a gyerekeim, minden iskola-típust megkóstoltak, és rengeteg szülővel is találkoztam. Úgy vettem, észre, hogy az igazán nehéz szülő viszonylag kevés, de sajnos nekik van mindig a legnagyobb hangjuk, ők, akik leghangosabban bírálnak, lázítanak, csipp-csupp ügyekért aláírásokat gyűjtenek, feljelentenek, kikérnek. Ők azok, akiket nem lehet látni a szülői értekezleteken, esze ágában sincs bemenni a fogadóórára, ha mégis, nem azt kérdezi, hogy van-e probléma a gyerekkel, fogalma sincs a jegyeiről, a gyerek viselkedéséről.
A szülőknek, mielőtt bírálják az iskolát, talán ezen is el kellemne gondolkodniuk.
A lányom egyik kedvenc mondása: ahhoz, hogy autóba üljek, és vezessem azt, először jogosítványt kell szerezzek. Amikor nem megy, akkor pszichológushoz küldenek. Ha gyererket akarok a viágra hozni, ahhoz nem kell jogosítvány, csak megszülni.
Lehet, hogy ebben is van igazság? Ez csak egy buta kérdés volt.
113
IZs
2009. 10. 04. 15:08
Negyedik, mármint kb. egyetértek veletek, kiegészítve azzal, hogy sokszor valóban másként látom a tanítványaimat, mint a szüleik, de nem biztos én látom jól, szaktanárként heti pár órában tanítva az egész gyerekből csak kis részt látok, a szülő többnyire régebben ismer és sok más helyzetben is látja a gyerekét, mint én. És itt a legfőbb gondom, mert van akire nem figyel a szülője, volt olyan diákom kinek szüleivel négy éven át nem találkoztam, ofőként se . A cikkre visszatérve én ezt a csatatér jelenséget nem érzem, minden osztályt évkezdetén meg kell "hódítani",és azután nem szabad csalódást okozni.
112
VEZUV
2009. 10. 03. 14:43
Kedves Mpolgár a 111. hsz-ed utolsó bekezdésével teljesen egyetértek. Én mindig csak azt szerettem volna, ha a gyerekem kiegyensúlyozott és boldog, baromira nem érdekelt soha mások véleménye.
Azt vallottam, s vallom ma is, hogy inkább legyen egy gyerek a szakközépiskolai osztály élmezőnyében, s érje sok kellemes élmény, pozitív visszajelzés, mint sem hogy egy erős spec. gimnáziumi osztály utolsói között kullogjon, tele frusztrációkkal, kisebbrendűségi komplexussal, csak azért, hogy a szülei elmondhassák a szomszédnak,vagy a családnak, hogy bezzeg az én gyerekem az xy menő gimnáziumba jár és hű+ha lesz majd belőle.
A saját gyerekünknek is elmagyaráztuk, hogy milyen különbség lehet két foglalkozás között, pl. egy kellemes irodában, jó fizetéssel, céges autóval stb., vagy mondjuk szakmunkásként egy üzemben, de mindig hozzátettük, hogy cseppet sem biztos, hogy az irodában boldogabb, vagy kiegyensúlyozottabb lesz, ha amúgy a munkát utálja és még a stresszes életmódot sem bírja. Végül ment a saját feje után (szakközépbe) és egyikünk sem bánta meg:-) A legfontosabb, hogy a szülő ismerje a gyerekét, legyen tisztában a képességeivel és ne akarja a gyereket elérhetetlen irreális vágyak hajszolására kényszeríteni, mert ez nem jelenti automatikusan azt is, hogy ezáltal meggátolná a gyerekét abban, hogy ambiciózus legyen, sőőőt !!!
111
mpolgar
2009. 10. 03. 10:35
Kedves Gitta!
Jó, hogy ketten egyet értünk, de ketten kevesek vagyunk!
Nem azokkal van bajom, akik itt megszólalnak, késhegyre menő vitákat vívnak egymással, mert ők gondolkodnak, jót akarnak, véleményt nyilvánítanak, sőt, álláspontjukat tűzzel-vassal védik. A baj azokkal van, akiknek nincs véleményük.
Nagyon tetszik, hogy azt írtad –igaz zárójelben-, hogy mindenkinek van tehetsége valamihez.
Én ezt nem tenném zárójelbe, kiírnám az iskolák, oktatási intézmények falára NAGY BETŰKKEL!
Nem egyszer írtam már, hogy anyám kiváló pedagógus volt, de kénytelen vagyok újfent tőle idézni: „minden gyerekben van valami tehetség, egyikben egy Nobel-díjas fizikus, a másikban egy kiváló intarzia-készítő asztalos, csak meg kell keresni hozzá azt az arany kulcsot, amelyikkel ez a tehetsége kibontható.” Sokszor hozzátette: hol vannak ma a kulcskeresők?
A szülők java része nem nevezhető kulcskeresőnek, a tanárok pedig, ha próbálkoznak ilyennel, akkor ki veszi őket komolyan?
Az utált saját példa: a gyerekeim középiskolájában már az első évben tartottak egy olyan szülői értekezletet, ahol a tanáraik elmondták, hogy mihez látnak a gyerekekben tehetséget. Meglepő dolgok derültek ki. A jogász gyerekének a kétkezi munkához volt affinitása, a tanárénak a csecsemőgondozáshoz, a munkásénak meg értelmiségi pályához. Egyik szülőnek sem tetszett a tanárok javaslata, a későbbiek folyamán ez még csak elmérgesítette a viszonyt.
Mondanom sem kell, hogy a jogász gyerekéből közepes, felejthető jogász lett, az orvoséból szintén felejthető orvos, a munkás gyereke ma vállalkozó, kedveszegett iparos, a tanár gyereke pedig egy művelődési intézményben utálja, amit csinál. Kinek jó ez?
Tapasztalatom szerint, a szülők a saját eltolt életének a korrekcióját szeretnék látni viszont a gyerekeikben, de ez sajnos nem mindig jön be!
Talán, a tanár-szülő ellentétnek is ez az egyik sarkalatos kérdése. Előfordulhat, hogy a tanár nem azt látja a diákban, mint amit a szülő szeretne, és ez kibékíthetetlen ellentéthez vezet.
110
gitta20
2009. 10. 02. 20:01
Milyen jó nekünk, mpolgár, legalább már ketten egyetértünk valamiben :)
A finn minta nekünk álom, itt se a társadalom hozzáállása, se a gazdasági feltételek nem adottak.
Tehát 'ha semmink nincs, mindent nem lehet' alapon a két járható út közül el kellene indulni az egyiken.
Vagy a tudásra hajtunk, de akkor nincs lélekápolás, nincs kritizálás, nincs bekiabálás. A tanár könyörtelenül bevasal, mindenkin, mindent, mert rajta is bevasalják. A szülő asszisztál, jut idő és energia a tehetségeseket észrevenni, fejleszteni. (Mindenkinek van tehetsége valamihez.)
Vagy alábbadjuk az igényeket, a tananyagot egységesen és drasztikusan lecsökkentjük olyan szintre, ami mindenki számára nagyobb erőfeszítés nélkül emészthető, elsődleges cél csupán az analfabétizmus felszámolása. A követelményeket elfelejtjük, akinek ennél többre van igénye, azt fejlesztjük. Itt se vész el a tehetség.
Soha nem volt rám jellemző a szélsőséges gondolkodásmód, de a mi társadalmunkban most ezek a modellek működnének - ahogy működnek máshol is.
109
mpolgar
2009. 10. 02. 14:24
Gitta!
Egy érdekes dolgot vetettél fel! A mi társadalmunk bevallva, bevallatlanul tekintélyelvű. Viszont, nagyon szeretnénk másmilyennek látni a világot. A baj ott kezdődik, és folytatódik, hogy a kettőt nem tudjuk összeegyezteni. A vérünkben van a tekintélyuralom, de elvárjuk, hogy más ne ilyen eszközökkel éljen.
Az iskolában ez már végképp összegabalyodik. Legyen a tanár egyszerre szigrú, de nem is. Legyen megengedő, de nem is. Legyen a diák szófogadó, de nem is. Olyan ez, mint egy kitekert Mátyás királyról szóló mese. Mielőtt az iskolákban akarnánk rendet teremteni, -ami azért eléggé sürgős lenne-, talán a fejekben sem ártana.
A felnőttek világában sincs ez rendben. Szeretem a főnökömet, meg nem is, egyet értek vele, meg nem is, ellentmondanék neki, de nem is. Ez mindíg attól függ, hogy ott van-e a főnök vagy nincs, fizetésemelést várok- e vagy nem, jó arcomat akarom mutatni, vagy nem.
Talán nem is az iskolában kellene keresni ahibát, hanem bennünk felnőttekben, mert a gyerekek csak minket, a mi világunkat utánozzák.
108
gitta20
2009. 10. 02. 04:00
A világ egyik részén (úgy is mondhatni, Magyarországtól keletre) a cél a tudás. A tanár-diák viszony tekintélyelvű, a szülőnek beleszólása az iskola dolgaiba gyakorlatilag nincs, a tanárnak sokfajta fenyítő eszköz áll rendelkezésére. És a gyerekek tudnak.
A 'nyugati' társadalmaknál a szociális készség a hangsúlyos. A tanuló soha ne érezze magát fenyegetve, a követelmények alacsonyak, a tanulók közti viszony nem kompetitív, hanem elfogadó és segítő, a tanár-diák kapcsolat partneri. A tanulók barátságosak, előzékenyek.
Mindkét típusú oktatásban adottak a feltételek a tehetséggondozásra.
A probléma az, hogy Magyarország tudást akar, nyugati módszerekkel.
107
tintoretto
2009. 10. 01. 14:32
Nem ellenségnek, partnernek kell lenniük. Akkor, ha ez megvalósul, talán nincs is szükség eszközökre. De amíg a tanár megengedi a diáknak, hogy tegezze, addig nem lesznek partnerek, mert a gyerekek visszaélnek ezzel.
Itt szeretnék dicsérni például egy Edit nénit (de lehetne Klára, Ildikó, Tamásbá), aki mindig azt adta a gyerekeknek, amit kapott tőlük. Erre a gyerekek hamar rájöttek és saját érdekükben volt leckéjük, figyeltek az órán és tanultak. A jutalmuk egy nagyon alapos tudás lett.
Hát valahogy így kéne. De amíg a tanárok nincsenek tisztában önmagukkal, nem tudnak viselkedni, addig nem tudnak fegyelmezni sem és akkor tanítani sem.
106
mpolgar
2009. 10. 01. 13:38
Hogy az iskola hadszíntér lenne? Nem az, ha nem teszik azzá.
Tanár-diák ellentét mindig volt, mióta oktatás létezik, hiszen ellenérdekeltek, a diák még nem tudja, hogy számára létkérdés a tanulás, szívesebben töltené az idejét mással, a tanár viszont azért van, hogy rábírja, rávegye, az új ismeretek elsajátítására, és ez bizony nem mindig zökkenőmentes.
Teljesítmény-centrikus világban élünk. Az a szegény gyerek pedig nem akar mindig teljesíteni. A tanárnak el kell számolnia a munkája eredményével, neki is teljesítenie kell. És itt jön a képbe a tanár-szülő viszony.
Sokkal nagyobb problémának látom, mint a tanár-diák viszonyt. A szülő is teljesítményt vár, de sokszor az a baj, hogy egy oldalról. Pedig ez egy társas játék. A tanárnak adnia kell ahhoz, hogy a diák teljesíteni tudjon, a diáknak teljesítenie kell ahhoz, hogy a tanár is eredményes legyen. Ha viszont a szülő nem a valós teljesítményt várja, hanem annak minél fényesebb dokumentációját, akkor már gondok vannak. Sok szülő szemében az a jó tanár, aki nem jelez, ha baj van a gyerekkel, nem ad rossz osztályzatot, csak dicsér.
A szülő a legjobbnak szeretné látni a gyerekét, de ezért neki is kell valamit tennie. Most szándékosan nem említem az otthoni nevelés hiányosságait, ami sajnos elég gyakori. Ha viszont egy gyerek agresszív, kezelhetetlen az iskolában, ha folyamatosan zavarja az órát, rendszeresen nem készül, nem hajlandó betartani az általános viselkedési szabályokat, akkor először a családi környezetében kellene körül nézni. Biztos, hogy nincs-e agresszív szülő a háttérben, udvariasak-e egymással, méltó helyet foglal-e el a gyerek a családban, rendezettek-e a családi körülmények?
Ezekről a dolgokról nem a gyerek tehet, de magán viseli a következményeket. Amennyiben egy iskolában agresszív diáknak az otthoni háttere nem ideális, a szülőknek ezen el kellene gondolkozni, nem csak az iskolát, tanárt, osztálytársakat hibázatni.
A pedagógus – ki merem mondani –, hozott anyagból dolgozik, és nem csak eggyel. A családi háttér hibáit már itt nem lehet kijavítani, de biztos vagyok benne, ha pedagógus, szülő odafigyel egymásra, érdekli a gyerek sorsa, jövője, akkor még sok mindenen lehetne legalább korriglni.
Sajnálom, de már megint saját példát hozok, -alsó tagozatosat. Idősebb lányom tanító nénije megengedte, hogy a szülők a tanterem előtt várják a gyerekeket a tanítás végén, közben beszélgettek, megismerték egymást, elrendezték a gyerekek személyes problémáit. Nem kellett egy konfliktus után behívatni a szülőket, maguk intézték el a dolgokat-szülői szinten. A tanító néni minden nap ráért arra, hogy beszélgessen a szülőkkel, mindenkinek a problémáját ismerte, és ez napi max . 20 percébe került. Dicsérte, és akár keményen bírálta a gyerekeket, de rossz szót nem hallottunk a szájából egy gyerekre sem, viszont a szülők megfogadták a tanácsait, otthoni nevelési problémáikkal is őt boldogították. Az osztályközösség kiváló volt, a szülői munkaközösség példásan működött, hiszen jól ismertük egymást.
A kisebbik lányom ugyanebbe az iskolába járt, de ezeknek a szülőknek már megtiltották, hogy bemenjenek az iskolába, a tanító néni elérhetetlen volt, csak előjegyzett időpontokban ért rá, akkor is kimért, és hivatalos volt. Az osztály közössége három részre szakadt, a gyerekek klikkeket alkottak, egymással szinte nem is beszéltek, a szülői értekezletek arról szóltak, hogy mindenki a másik gyerekét szidta. Ordító volt a különbség a kettő között.
Ebből gondolom, hogy a szülő-tanár párbeszéd nagyon fontos, hiszen nem mindegy, hogy milyen az iskolai mikrokörnyezet. A gyerekek sokszor csak szenvedő alanyai annak, ami a pedagógusok, szülők között zajlik. Sem a szülő, sem a tanár részéről nem kíván nagy erőfeszítést, hogy közös nevezőre jussanak, és a legjobbat akarják a gyereknek, csak meg kellene próbálni, hogy egymásban ne az ellenséget, ellenfelet lássák, hiszen ez egyiküknek sem érdeke. Mindig a gyerek lesz a szenvedő alanya, ha a feje fölött torzsalkodnak.
