Bajnai Gordon és Gordon Brown is elnézést kért hazája polgáraitól az elmúlt napokban. Milyen kulturális és emberi különbségekre világít rá a brit kormányfő és magyar miniszterelnök megnyilvánulása?

Ajánlat

Bajnai egyetlen esélye, ha valóban őszinte leszNádori Péter írása politikai kultúránkról és az egyenes beszédről

OK.hu

"Szeretnék bocsánatot kérni a politikusok és a politikai pártok nevében" - mondta az egyik. "Pontatlanul fogalmaztam, olyanokat is megbántottam, akiknek nem szántam ezt a nyilatkozatot, és akiket nem akartam megbántani, sajnálom" - szabadkozott a másik. Az első Gordon Brown brit miniszterelnök szájából hangzott el, Londonban, ahol a parlamenti képviselők költségtérítési-botránya, és a nyomában dagadó népharag már-már az előrehozott választás rémével fenyeget. A második bocsánatkérés Bajnai Gordon magyar kormányfőé, miután egy tévéinterjúja szintén kisebbfajta népharagot gerjesztett. Az ingatlanadó bevezetése körüli vitában azt találta javasolni, hogy aki a leendő adóval terhelve nem bírjná fenntartani otthonát, akár el is adhatja azt és költözhet kisebb lakásba.

Vonatkoztassunk el a konkrét ügyektől, és főleg attól, hogy mi csak szeretnénk egy olyan országban élni, ahol egy újságíró kiderítheti: elszámolt-e a parlamenti képviselő törvénytelenül pornófilmet, fűnyírást vagy jelzáloghitelt. (Magyarországon a törvények betartásával tehetik ezt a képviselők, akik most éppen egy népszavazásra várnak, hogy kimondja az egyértelműt: bizony, nekik is számlával kelljen igazolni költéseiket.) Nézzük csak a két bocsánatkérést önmagában, és tegyük azt, ami újságíróként a munkánk része. Lovagoljunk a szavakon!

A két bocsánatkérést ugyanis nem csak a La Manche csatorna választja el, hanem pár száz év öntözött pázsit és néhány világ. Az elsőben Gordon Brown nem csupán sajnálkozott ("sorry"), azon, ami megesett, hanem sallangmentesen elnézést kért ("apologize"), az állapotot jelző sorry, helyett cselekedett, elismerte a bűnt. Elfogadta, hogy ő is, csakúgy, mint az egész brit parlament, hibázott, vállalta a felelősséget és a nyilatkozatban azt is ígérte, hogy ezentúl minden más lesz.

A másodikban ezzel szemben a megszokott magyar maszatolást látjuk. Itt Bajnai Gordon természetesen csak példa, arra, amit nálunk a politikai és gazdasági elittől a mindennapok emberéig mindenki művel. Nálunk előbb viszonylagossá tesszük a hibát (ha pontatlanul fogalmaztam, ha egyáltalán elkövettem, ha megbántottam valakit), vagyis ezzel elhárítjuk a felelősséget a rossz mondatért vagy a rossz cselekedetért, és csak azoktól kérünk bocsánatot, akiknek esetleg rosszul esett az, amit valójában mi magunk nem tartunk akkora nagy gondnak. Leginkább csak sajnáljuk, ami megtörtént, de bocsánatot nem kérünk.

És rögvest tegyük hozzá - Bajnai érdemeként -, hogy még az ilyen gesztusoknak is örülnünk kell, hiszen hányszor látjuk azt, hogy a bűnből valósággal erényt kovácsolunk: úgy kérünk bocsánatot, hogy - a legjobb védekezés a támadás - azzal a korábbi nyilvánvaló hibánkat emeljük piedesztálra. Ebből a sorozatból Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde utáni 2006-os bocsánatkérő beszédet éppen úgy ide lehetne citálni ("kerültük a szembenézést, bátortalanok voltunk, és megpróbáltuk megkerülni a legegyenesebb, legegyszerűbb válaszokat. Ha valamiért kell bocsánatot kérni, akkor ezért. Bocsánat."), mint a közelmúltból annak a publicistának az esetét, aki a saját szerkesztőit vágta át. Ő a szellemi tulajdon ellopása ellen érvelt úgy, hogy egy külföldi lapból emelt át forrásmegjelölés nélkül az írásába hosszú részeket, majd nem nagyon akarta elismerni a plagizálást súroló hibáját, sőt ellentámadásba is lendült.

Nem erősségünk tehát a bocsánatkérés, az ezzel járó felelősségvállalás az apró mindennapi hibáktól a történelmi bűneinkig bezárólag. Pedig a bocsánatkérésnek igenis hatalma van, sőt valóságos tudománya. Ahogyan az Economist a közelmúltban összesítette, elszaporodtak az intézményes bocsánatkérések az utóbbi években, főleg jelenlegi intézmények kérnek elnézést a múltban elkövetett történelmi bűneikért (a brit keresztények a rabszolgaságért, Olaszország a líbiai gyarmatosításért, a Vatikán a szexuális zaklatásért, Új-Zéland a maori törzsektől). A bocsánatkérések mellé sokszor anyagi kárpótlás és kártérítés is jár, de gyakoriak a magánkanosszák is. A motivációk nagyon különbözőek (a kényszertől az előremenekülésig), de a remény ugyanaz: a bocsánatkérésből valamilyen haszon, főleg erkölcsi erő származik.

Intézményes bocsánatkérésekből Magyarország is tartozik még egy párral, a történelmünk zaklatott, de az ilyen önvizsgálathoz jó kezdet lehetne, ha a kisebb-nagyobb elszólások, bakik, hibák, etikátlan trükkök, netán törvénytelenségek után a magyar döntéshozók nem tennének úgy, mintha mi sem történt volna, hanem előbb elolvasnák a szakirodalmat, majd nekiállnának tényleg bocsánatot kérni. A könyvek számos tanulsággal szolgálhatnak számukra, hogy hogyan ne, hiszen a rosszul kitalált gesztus visszafelé is elsülhet, a morgolódós, őszintétlen, korlátozott megbánás több kárt okoz, mint amennyi hasznot. A pozitív példák azonban azt jelzik, hogy a mai magyar helyzetre vonatkoztatva is konkrét előnyökre válthatnának néhány őszinte szót.

A Freakonomics az év elején interjúvolta meg Melissa Noblest, az MIT politikatudományokkal foglalkozó professzorát, a témában írt egyik legjobb könyv - The Politics of Official Apologies - íróját. A beszélgetésből nyilvánvalóvá válhat, hogy a politikusok bocsánatkérései ugyan - a nemzetközi politikától a belpolitikáig - sokszor egyszerű trükkök, egy adott helyzetnek szólnak, de ha jól csinálják, ha valóban őszinték, jól időzítettek, akkor a gesztus igenis bejöhet. Nem csupán az adott helyzetre kínálnak megoldást, nem csak a megaláztatást, a hitelvesztést, a szégyent kerülik vele el, hanem hosszabb távú politikai tőkét kovácsolhatnak belőle, a választók elismerését hozhatja. Erőt (majdnem azt mondtam, nagyobb legitimitást) adhat nekik ezekben a nehéz időkben.