20 évvel ezelőtt a lengyelek harcolták ki maguknak először Európa keleti blokkjában a szabadságot. Ők hogyan élik meg húsz évvel később a rendszerváltást, milyen frusztrációk kísérik az évfordulójukat, illetve számukra mi a tétje a vasárnapi EP-választásoknak?

Ajánlat

MásnapNádori Péter írása arról, hogy mit jelentett, amikor húsz éve Pozsgay Imre azt mondta: Népfelkelés.

A nagykoalíció feléAntal Dániel írása az EP-választás tétjéről

Teológia és píárKerpel-Fronius Ádám írása XVI. Benedek pápa kommunikációs ballépéseiről

OK.hu

1989. június 4. komoly horderejű nap volt Európa történelmében. Ezen a napon  tartották Lengyelországban az első, félig szabad parlamenti választásokat, ami a - csupán néhány hónappal azelőtt az illegalitásból felbukkanó - Szolidaritás elsöprő győzelmével végződött.

Innentől nem volt megállás. Ami a hatalmon lévő kommunista párt szemszögéből eredetileg még jó ötletnek tűnt - a Szolidaritás lépjen be az alkotmány intézményrendszerébe, de a pártnak és szövetségeseinek garantált legyen a kormánytöbbsége - azt a választók akarata egy pillanat alatt elsöpörte. Néhány hetes tanácstalanság után aztán a patthelyzetet  egy kompromisszum oldotta fel, amelynek Adam Michnik találta meg prózai egyenletét: wasz prezydent - nasz premier. Tehát: tiétek az elnök (aki a nemzetközi stabilitás jegyében természetesen csak Wojciech Jaruzelski lehetett), de a miniszterelnök a miénk. Ez - Kelet-Európa első nem kommunista kormányfője 40 év után - Tadeusz Mazowiecki lett, az aszkéta külsejű krakkói értelmiségi.

Világos, hogy 1989 eseményeit a nemzetközi összefüggések tükrében lehet csak megérteni - a hatalmon lévők, az ellenzékiek, és nem utolsósorban az utcán gyülekező emberek nagyon is pontosan odafigyeltek arra, hogy a széthulló tábor más országaiban mi történik, a többiek milyen messzire mennek el. A lengyelek pedig nagyon büszkék arra, hogy a szabadságot elsőként ők harcolták ki maguknak, és így, közvetve-közvetlenül, a többieknek is. (Még egy legendás és idevágó jelszó, egy korábbi évszázadból: za nasza i wasza wolnosc - A mi szabadságunkért, a ti szabadságotokért.)

Annál is érzékenyebben reagálnak a lengyelek arra, ha úgy érzik, hogy történelmi érdemeiket Európában nem méltányolják megfelelően. Különösen kényesek, ha Németország felől vélik érzékelni a meg nem értés, a lebecsülés, sőt a lenézés tüneteit.

Különös módon mostanában több dolog is egybeesik: először is a már említett 89-es évfordulók, aminek betetőzése majd novemberben a berlini fal leomlásának 20. évfordulóját övező media overkill lesz. Ez a lengyeleknek különösen fájni fog majd, mert a világ közvéleménye hajlamos 1989-et erre az egy eseményre redukálni, mintha sem előtte, sem utána nem történt volna igazán semmi drámai. Ezen kívül közeledik még egy másik dátum is, ami a lengyeleknek központi jelentőségű lesz, de Európa többi részében előre kiszámíthatóan kissé unott, rutinos megemlékezésekkel fog majd telni: a második világháború kitörésének, tehát Lengyelország megtámadásának a 70. évfordulója.

Nem meglepő tehát, hogy Lengyelországban nagy hangsúlyt fektetnek a szimbolikus politikára. Ezt jól illusztrálja a június 4.-ei hivatalos megemlékezések körüli hercehurca. Normális körülmények között logikusnak tűnne, hogy az állami ünnepségeket Gdanskban tartsák meg, hiszen itt volt a Szolidaritás bölcsője, innen pattant át a lázadás szikrája újra és újra az egész országra. De nem, a hivatalos ünnepséget a kormányt Krakkóba tette át, attól tartván, hogy a gdanski hajógyár munkásai (és a Szolidaritás, mint szakszervezet) megzavarnák a rendezvényt. Azt még nem tudni, hogy az elnök, Lech Kaczynski aznap hol lesz - Krakkóban biztosan nem. Nem egészen világos még a legendás Lech Walesa holléte és szerepe sem. Ő ugyanis az utóbbi hetekben a Libertas nevű, az ír milliomos Declan Ganley által létrehozott euroszkeptikus társaság meghívásából lép fel szerte Európában - és a múltkor mindenkit igencsak megdöbbentett azzal, hogy bevallotta: ezt csupán a pénzért teszi, és amúgy meg tulajdonképpen támogatja a Lisszaboni Szerződést. (Hozzá egyébként a lengyelek általában úgy viszonyulnak, mint az argentinok Diego Maradonához: történelmi szerepéért rendkívül tisztelik, de enyhe borzalom tölti el őket, ha mikrofonközelbe kerül.)

A történelmet politikai célokra leginkább - nem meglepő módon - a Kaczynski-ikerpár, illetve pártjuk, a PiS (Jog és Igazságosság) próbálja felhasználni. Ők ugyanis bajban vannak. Mióta 2007-ben kikerültek a kormányból, a politikai ellenfél elmosódott. A centrumot a Donald Tusk nevével fémjelzett PO (Polgári Platform) hódította meg, ennek a gyülekezetnek pedig éppen az az erőssége, hogy őket a közvélemény a jobboldalhoz sorolja be. Komcsizni mostanában nem nagyon érdemes, mert a volt állampártból kialakuló, magát szocdemnek nevező SLD a 2005-ös katasztrofális vereségéből még messze nem lábalt ki, és egy jó ideig még irreleváns marad. A PiS-nek így ellenségként a PO, az Európa-pártiak és a liberálisok maradnak. A főbb témák pedig: abortusz, mesterséges megtermékenyítés, melegek, meg persze a történelmi sérelmek.

Nem csoda tehát, hogy Kaczynskiék igencsak felkapták a vizet, amikor két héttel ezelőtt a  hamburgi Spiegel címlapsztorit jelentetett meg a holokauszt végrehajtásában résztvevő európai kollaboránsokról. A cikk a Demjanjuk-eset kapcsán jelent meg, és éppen jókor, sokan ugyanis nem értik igazán, hogy miért éppen egy enyhén primitív ukrán öregember ellen folytatják le a talán utolsó, náci bűnökkel foglalkozó pert. Az írásban ugyan nincsen semmi új, ám meglehetős korrekt összefoglalást nyújt a holokauszt európai dimenziójáról. Alapvető tézise az, hogy a különböző, német befolyás alatt álló országokból származó aktív segítség nélkül a nácik számára lehetetlen lett volna ennyi zsidót meggyilkolni ilyen rövid idő alatt. Ez sem új felismerés, noha Németországban erről mostanáig nem volt szokás beszélni, nehogy felmerüljön a gyanúja annak, mintha relativizálni próbálnák a németek felelősségét.

A Spiegel-cikknek is kifejezetten visszafogott a hangvétele. A szerzők több helyen is hangsúlyozzák, hogy az európai zsidók szisztematikus meggyilkolásáért a fő felelősség a német tetteseket terheli. Azt is aláhúzzák, hogy bár a különböző országokban nagyon is különböző mértékben segítettek a helyi erők a zsidóüldözésben, mindig csak egy kisebbségről van szó, és egyáltalán nem egész nemzetek kollektív felelősségéről.

Lengyelország esetében a cikkben főleg az ún. szmalcownikokról esik szó. Ezt a szót nehéz lefordítani, de alapjában véve zsarolót jelent, és nagyon pejoratív hangzású. Azokat a kollaboránsokat nevezték így, akik zsidókat, illetve zsidóknak segítő, őket bujkáltató lengyeleket adtak fel pénzért a német megszállóknak. Néhány ezren konkrétan ebből éltek. Őket említi tehát a cikk, nem felejtve el viszont megemlíteni azt sem, hogy éppen Lengyelországban nagyon magas volt azoknak a száma, akik életük kockáztatása árán is segítettek bajba jutott zsidó honfitársaikon.

A PiS, és főként az utóbbi időben nagyon is háttérbe szorult volt miniszterelnök, Jaroslaw Kaczynski őrjöngve reagált. Az ő olvasata szerint a cikk nyilvánvaló jele annak, hogy a németek megpróbálják másokra, főleg a lengyelekre hárítani a történelmi felelősséget a náci bűnökért.  Szerinte ha ez így megy tovább, eljön még a nap, amikor Berlin kártérítést fog követelni minden egyes német katonáért, aki elesett a varsói felkelés alatt.

Eltekintve attól, hogy aki így beszél, az az eredeti cikket nyilvánvalóan nem olvasta (illetve ha igen, akkor meg nem akarhatja, hogy közönsége elolvassa), a szomorú vicc az, hogy a lengyel radikális jobboldal hisztérikus viselkedése megint azt a benyomást kelti Európa többi részében, mintha a holokauszt története és azon belül a lengyelek szerepe teljesen feldolgozatlan lenne a Visztula mentén. Ennek pedig inkább az ellenkezője igaz: sokan meglepődnének, ha tudnák, mennyi minden történt e tekintetben az elmúlt húsz évben, milyen kemény és őszinte viták folytak éppen ezekről a témákról. Mint a liberális Gazeta Wyborcza (az egyetlen újság egyébként, ami lehozta a Spiegel cikkét) rámutat: aki Lengyelországban ma nem tud pl. a szmalcownikokról vagy a jedwabnei pogromról, az az elmúlt évtizedekben nem itt élt.

Vasárnap a lengyelek 54 képviselőt választanak az Európai Parlamentbe. Mint mindenhol máshol, a kampány Lengyelországban is belpolitikai csatározásokra ment el, a részvételi arány meg vélhetően kínosan alacsony lesz. Kár, mert 1989 huszadik évfordulója remek alkalmat nyújtott volna arra, hogy a lengyel politikai elit elgondolkozzon azon, hogy hogyan is látja saját szerepét Európán belül. Sokat nyernének, ha brüsszeli jelenlétüket nem elsősorban arra használnák fel, hogy vélt vagy valós nemzeti érdekeiket védjék, hanem arra, hogy konstruktívan részt vegyenek egy európai jövőkép kialakításában. Ennek vannak egyébként jelei, főleg, ami Európa keleti részeit illeti: Ukrajna meg Fehéroroszország sorsát leginkább Varsóban követik hozzáértő figyelemmel. Mégis: öt évvel az EU-tagság megszerzése után a kelet-közép-európai országoknak már nem áll jól, ha úgy tesznek, mintha zöldfülű újoncok lennének. Az, hogy a múlttal foglalkozni kell, kétségtelen - de nem sértődékenyen és hőbörögve, hanem magabiztosan, nyíltan és őszintén.