Tíz évvel ezelőtt fejeződött be a Jugoszlávia elleni NATO-akció, aminek következtében aztán bő egy évvel később megbukott Slobodan Milosevic és rendszere. Hogyan élték meg Újvidék bombázását a rezsimmel szemben álló ottani magyarok?

Ajánlat

A milliárdos juhász, aki dömperrel szállította a pénztSipos Géza írása a romániai Stadlerről és a vadkapitalizmusról

Kihajolni veszélyesMarius Cosmeanu írása Kolozsvár polgármestereinek magyarellenes hagyományáról

Miért van öt magyar párt a Vajdaságban?Losoncz Alpár írása a vajdasági magyarok sorsának alakításáról

OK.hu

Tíz évvel ezelőtt, 1999. június 10-én fejeződött be Jugoszlávia bombázása. Az utolsó napon, amikor már nagyban folytak a tárgyalások a NATO képviselői és a jugoszláv hadsereg között, nyomatékul látványos bombázást rendezett a NATO légiereje. Újvidék utcáit először borította el füstgomolyag (az olajfinomítót ért találat okán), füstöt szívtunk a tüdőnkbe, köhécseltünk. Ott láttam egy fiatal ismerősömet, aki rá sem hederítve a körülötte zajló eseményekre, fittyet hányva a ködös mennyboltozatnak, fülhallgatóval kószált az utcán, zenét hallgatott a bombázás közepette. Ez hozzátartozott az akkori szituációhoz, sőt: aki Újvidéken kellően erős idegzettel rendelkezvén megszokta, hogy körülötte bombák hullanak, méghozzá elképesztő közelségben, valamint kerülte a már bejelentett célpontok helyeit, az akár így járt-kelt az utcán. Vagy alkalmasint afféle háborús kéjleső volt, mint jómagam, akit többször becitáltak az újvidéki egyetemre az érvényben levő háborús rend szerinti éjszakai ügyeletre; aztán az egyetem kilencedik emeletéről néztem körül, s láttam, hogyan roppannak szét a Duna-hidak, hogyan vet lángot az olajfinomító.

Az utóbbi két évtizedben, amikor nem tartózkodtam otthon, mindig történt valami földrengető Szerbiában. Jellemző tehát, hogy a bombázás első két napja Szegeden ért. Ott a felszálló NATO-gépek roppant erős hangeffektusokat produkáltak, Szerbiában viszont már hangtalanul működtek, csak a megkésett riadószerkezetek kíséretében lecsapódó bombák hangja hallatszott. Ami viszont, többek között, máig megíratlan maradt: a határ melletti övezetekben élő magyarországi polgárok nyomasztó félelme a Szerbiából érkező bosszútól, bármitől, ami onnan jöhet.

Ez az érzés a múlt század kilencvenes éveinek elején jelent meg először. A sokszor amorf, de létező félelmet számtalanszor tapasztaltam, nem tudtam mit kezdeni vele, de valahogy értettem. De miért nem írtak róla? Akkor persze mindenütt a fojtogató bizonytalanság volt az úr, csak az utólagos okoskodás láttatja velem, hogy nem volt esztelen dolog hazatérni: a kínos kilencvenes évek után, amikor a katonai behívó előli rejtőzködés praktikáit kellett elsajátítanom, a bombázás elviselhetőbbnek bizonyult, a jugoszláv hadseregnek immáron nem volt szüksége a magamfajtákra. Ráadásul falun élek, ennélfogva könnyebben átvészelhettem az áramszünetek okozta civilizációs nehézségeket. Volt egy olyan időszak, amikor fodrozódott a magyarellenesség, a menhelyeken nőttön-nőtt a düh, a szerb újságok minduntalan rámutattak arra, hogy Magyarország milyen szerepet játszik az egész hadjáratban. Nagyon is tudtak arról, hogy Csurka István Szenttamásnál kívánja meghúzni a határvonalat. De a Milosevic-rezsimnek akkor nem volt érdeke frontot nyitni a vajdasági magyarokkal szemben: pontosan lehetett érzékelni, hogy az állam leinti a hangadókat, pacifikál.

Követtük a magyarországi vitákat a NATO-beavatkozásról. Leegyszerűsítve: az egyik álláspont szerint az emberi jogok védelmében állt hadban a NATO, míg a másik szerint nem másról volt szó, mint a nyugati hatalmak geopolitikai-geoökonómiai terjeszkedéséről. Számunkra nem létezett jó választás. Sem a NATO, sem a Milosevic-rezsim nem volt az; ezt, kissé tudományoskodó módon, ekvidistanciának hívtuk. Nem volt nagy gondolat, de többre nem futotta az erőnkből.

A rezsim ekkorra már hatalmas sebeket kapott. Megingott, és egyre több erőszakot kellett gyakorolnia ahhoz, hogy fenntartsa magát. Viszont túlságosan sokan támogatták még, ennélfogva úgy tűnt, hogy külső beavatkozás nélkül nem omlik össze. Ez magyarázza, hogy nem tiltakoztunk a bombázás ellen. Akkortájt az Élet és Irodalom hasábjain (ma is ott van az interneten) megjelent egy szerb író levele a bombázás ellen. Ebben Szerbiából érkező kollektív tiltakozást tolmácsolt a magyar olvasóknak. Ugyanezen író később a szerb szkupstina elnöke lett, ráaádásul korábban ő volt belgrádi könyvem kiadója. Levelében engem is megemlített, mintha szóvá tettem volna valahol a bombázást, ami egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Ugyanakkor barátommal, aki szintén szerepelt a szövegben, úgy véltük, hogy nem tiltakozhatunk az említés ellen, mert magunkra vonnánk a figyelmet: a belügy és a titkosszolgálat a háborús helyzetnek megfelelően szisztematikusan ellenőrzött minden kommunikációt, amely külföldre irányult.

Magyarország büszke volt az ún. szegedi folyamatra, amelyben lehetővé tette akkoriban a szerb ellenzéknek, hogy a határvárosban tervezze a rezsim bukását. De milyen diktatúra az, amely megengedi, hogy az orra előtt a bukására fogadjanak? Valójában a kilencvenes évek második felében a Milosevic-rezsim már rothadófélben volt, Milosevicet magát a valamikori gazdasági szankciókból meggazdagodott üzletemberek (Szerbia mai urai) már félredobták, az új elit számára csak terhet jelentett, egyre kevésbé volt rá szükség. Milosevic 1999 júniusában abban a hiszemben írta alá a békét a NATO-val, hogy hatalmát menti, hiszen katonailag tarthatta volna még bizonyos ideig magát. Nos, tévedett, akkor már alakult a terv, különösen külföldön, hogy megbuktassanak egy olyan politikust, akit a Nyugat hol szövetségesnek, hol démonnak tartott, és aki otthon, mindennek ellenére, nem lebecsülendő támogatást élvezett.

Úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy a NATO-beavatkozás mögött valóban voltak geopolitikai és geoökonómiai kalkulációk, ott volt az angolszász tőke kiterjedésének ambiciója, az oroszokkal szemben kiépített övezet megerősítésének igénye, a később szabadpiaccá alakított Koszovó érceinek számbavétele is. De nem láttam más lehetőséget arra, hogy a rendszer összeroppanjon.