hirdetés

Címkék:Budapest,tolerancia,hagyományőrzés,emléktábla,megemlékezés

Budapest-Macondo retúr

// 2009 // jún // 16

eszközök:

Budapestet lassan, de biztosan elborítják a zömében érdektelen emléktáblák. Mit árulnak el rólunk, társadalmi normáinkról, illetve a velünk együtt élőkhöz való viszonyunkról ezek az emléktárgyak, és mi köze lehet mindennek a társadalmi öngyilkossághoz?

Ajánlat

IdusAblonczy Balázs írása a legnépszerűbb magyar ünnepről, egymáshoz való viszonyunkról

Soproni, én nem szeretlekAblonczy Balázs írása a népszerű sörreklám magyarságképéről

A nap süt, erős szél fúj. Az önkormányzat technikusa unottan tekergeti a gombokat, a hangfalakat idáig szállító furgon természetesen a tilosban parkol. A kórus elrendeződik, a szónokok begombolják a zakójukat. Még egy rettenetes sípolást kell kivárni a mikrofon bekapcsolásakor, meg azt, hogy elmenjen a villamos. Aztán belecsapunk. Beszél az alpolgármester, a háza lakói nevében egy idős úr, majd egy távoli rokon, énekel a kórus (kétszer), valaki szaval, alig harmincöt perc az egész. A mikrofont egyszer majdnem feldönti a szél, a lepel lerántása nehézkesen megy, de végül az is megvan. Lehet összepakolni. Az avatást öten nézték végig, közülük négyen ismerték az emléktábla apropójául szolgáló személyt, és egy járókelő is tiszteletét tette.

Nagyjából így fest az átlag magyar emlékmű-/dombormű-/emlékműavatás. Önmagában a honi emlékezéskultúra általános állapota is megérne egy elemzést: a frappírozottság hiánya, a parttalan ömlengés vagy az a fajta preciőz keresettség, amely rögtön az ÉS-ben való megjelenésre sandít. Ez azonban messzire vezetne, s azt hihetnők, a sorok íróját fanatikus bosszúvágy fűti sok pocsékba ment órájáért.

Miért ilyen nehéz emlékeznünk? Miért van szükségünk ama kis papírcetlikre, mint a Száz év magányban a legendai Macondo lakóinak, akik a felejtés ellen felírják a tárgyak neveit: ez az asztal, ez az ajtó. Ez a tehén, meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell forralni. A városka lakóit lassan elborítja a felejtés. Mígnem egy napon jön egy bolondos külsejű öregember, kolomppal, egy hasas utazótáskával és fekete rongyokkal borított kordéjával: Melchiades, a cigány varázsló, megitatja valami kotyvalékkal a felejtőket, s minden rendbe jön.

Budapestet - és vidéki városaink némelyiket - lassan elborítják az emléktáblák: nemcsak a Corvin mozin nincs már egy tenyérnyi szabad hely, hanem minden bizonnyal érdemdús zongoratanárnők, daliás nótaszerzők (személyes kedvencem a termékeny Járossy Jenő), és dús fürtű költők életének egy-egy szakaszát tartja szükségesnek megörökíteni az utókor ("itt töltötte a ceglédi beszéd/házassága/könyve megjelenése előtti éjszakát": ismerős?). Minden bizonnyal az egyik legméltatlanabb helyen lévő emléktábla a Politikai Főiskola/ELTE/Jóégtudjamostmi kertjében, az Ajtósi Dürer soron, egy épületsarkon, könyökmagasságban elhelyezett véset, amely arról tájékoztat, hogy ott töltötte élete utolsó nyarát Deák Ferenc. Huzatos lehetett. Ez természetesen nem baj: ezek az emberek bizonnyal megérdemlik, hogy akár csak életük egy szakaszát megörökítsük, s az arra járó emlékezetébe idézzük.

Szívből gyűlölve minden bezzegelést, mégis nézzünk körbe. Párizsban (a szigorúan vett városban 2,1 millió lakos), 1300 emléktábla van, ebből nagyjából 1000 a második világháború eseményeire és alakjaira emlékeztet - nem elhanyagolható részben elesett ellenállókra. Londonban (7,5 millió lakos), nagyjából 800 van a legendás kék porcelántáblákból, és számuk évente tíz-tizenöttel nő. Budapesten (1,7 millió lakos) - a Budapest Galéria köztéri képzőművészeti osztályának vezetője, Szilágyi András szíves tájékoztatása szerint - a rendszerváltozás előtt körülbelül kétezer emléktábla volt, ebből néhány tucatot elsodort a rendszerváltozás - jobbára kiérdemesült kommunistákat. Azóta viszont számuk folyamatosan gyarapodik (a tábláké, nem a kommunistáké), jórészt önkormányzati hatáskörben, de senki nem számolta össze őket. Egy olyan, holt hírességekkel viszonylag jól ellátott kerületben, mint a XII., legalább hetven emléktáblát számol össze egy amatőr honlap, de a IX. sem sokkal marad le tőle. És akkor még nem szóltunk a szobrokról, kopjafákról, díszkutakról - van valami düh mibennünk, hogy lecövekeljük az illékony emlékezetet, mintha magunk sem bíznánk maradásában. Le kell írnunk, meg kell örökítenünk mindent arra az időre, ha Járossy Jenő dalait már nem énekli senki, ha Deák Ferenc lekerül a húszezresről, és már senki nem olvas Kovai Lőrincet.

Ráadásul a köztéri emlékeztetés helyeit gyakorta a másik ellenében hozzuk létre, képtelenek vagyunk együtt élni a másik emlékezetével, jelenjen meg az Teleki Pál, Károlyi Mihály vagy egy kissé oldszkúl turulmadár képében. (Természetesen tisztában vagyok a hegyvidéki turul körüli jogi problémákkal is, de egyúttal úgy is gondolom, hogy a 2006 óta regnáló kerületi önkormányzat az emlékmű ügyében meglehetős rugalmasságot tanúsított, s késznek mutatkozott megszüntetni az anomáliákat, amelyeket éppen a főváros makacssága tett semmissé. A szobornak helyet adó tér egyébként a szobor felállítása előtt egy meglehetősen gondozatlan földdarab volt. Mellékszál.). Nem tolerálunk egymás mellett élő múltdarabokat, képtelenek vagyunk belenyugodni abba, hogy a másik másként vélheti. És az intolerancia jellemzi a magukat deklaráltan toleránsnak vallókat is. Mielőtt bárki is Szálasi Ferenc utcát vagy Milotay István sétányt vizionálna, szeretném jelezni, hogy nem ilyesmire gondoltam. De hogy Maurice Barres (szerepe irodalmilag hasonló, mint Szabó Dezsőé Magyarországon, semmivel sem kevesebb vitával) mondjuk tucatnyi utcával bír Franciaországban, attól ugyanúgy lehet még egy másik Maurice-nak, Thorez-nek is legalább annyi - persze nem biztos, hogy ott szívesen laknék.

Természetesen nem meglepő sem a görcsös zavar, sem a kérlelhetetlenség: mint a közúti morál, a Magyar Posta működése és egy csőtörés társasházi menedzselése, a közös emlékezet rituáléi is a társadalmi anómia, a közös normák meggyengülésének szép bizonyítékai. Amikor az egyén úgy véli, hogy a szabályok már nem úgy vonatkoznak rá, ahogy másokra, s a saját boldogulása érdekében nagyobb büntetés veszélye nélkül átlépheti azokat, s helytelen eszközökkel érhet el jobb életkörülményeket. A jeles francia szociológus, Émile Durkheim éppen az anómiát, a társadalmilag helyesnek vélt célok és az elérésükhöz szükséges eszközök közti különbséget tette meg az öngyilkosság egyik legfőbb okának. Később cáfolták őt, de mit lehet tudni.

Leülünk a padra, és várhatjuk Melchiadest, az öreg varázslót. Vagy valakit, aki megszabadít bennünket a felejtésünktől, kizárólagosságra törekvésünktől és a görcseinktől. Valakit, aki megjárta a halált, de visszajött, mert nem bírta a magányt, és második, végleges halála előtt sikerült halhatatlanná válnia.

eszközök:

13 komment

A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Ha még nem regisztrált, tegye meg itt! Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.

13 danika doki 2009. 07. 11. 15:51

Én önmagában azt az érvelést, hogy bezzeg NYUGATON hogy van, és hogy nálunk nem pont ugyanúgy, és hogy ez milyen ciki, nem szeretem.

A példák alapján kb 100%-os különbség lehet az egy táblára jutó lakosok száma szerint, ami még bőven lehet egészséges kultúrális különbség.

De a cikk írója mintha azt vélné, hogy speciel ebben az esetben ez a különbség jól jellemezné a magyar néplelket.

Szerintem a táblaavatás arra utal, hogy nem tudjuk elfogadni a halált. Igen, hogy az illető meghalt. Meghalt, és hamarosan nem fog rá senki emlékezni. Nem tudjuk elfogadni, hogy hétköznapi kismeberek vagyunk, és hogy ebben a házban nem történik semmi különös, ami máshol ne történne. Kell legyen valami, itt aludt Petőfi egyszer, itt élt fickó, akinek 21 éves korában bekövetkezett halála előtt már 1 db. verseskötete is megjelent ám!

De hogy ez mennyire magyar sajátság azt nem tudom. Meglepne, ha az lenne.

12 Na ne! 2009. 06. 18. 20:03

Az emléktáblákkal, legyen belőlük sok vagy kevés, illetve az összes kitüntetéssel, plecsnivel és egyebekkel az a baj, hogy a megkülönböztetést szolgálják. Azt üzenik vele mindenkinek, hogy vannak nagy emberek, jó emberek, okos emberek, meg vannak semmirekellők, tehetségtelenek, szürkék és hasonlók. Pedig az a helyzet, hogy minden ember egyazon rendszer része, egy nagy kör elemi részecskéje.
Ez olyan, mintha mondjuk az emberi szervezetre azt mondanánk, hogy a szív, az igen, az aztán a szerv! Na de a végbél, fúúúúj. Pedig szükség van erre is, arra is: egyik nélkül sem megy. Lehet, hogy valaki nem írt nagy regényeket, hanem névtelenül, alulfizetve aszfaltozta az útjainkat, sütötte a kenyerünket, építette a házunkat. Ettől még nem kevesebb. Még a bűnözők is értékes emberek, csak valamiért az energiájukat, tehetségüket másra fordítják, mint kellene. Mekkora leleményességre képesek!
A művészeket illetően mindig a kortársak és/vagy az utókor dönti el, hogy nagynak számít-e vagy sem. De azért ez minden korban részben alá volt rendelve érdekeltségi köröknek, nyomulási hajlamnak, pénznek, hatalomnak és hasonlóknak. A politikusokról nem is beszélve. Hogy mikor melyik honatya vagy városatya számít Istennek, az mindig az aktuális irányzattól, kormányzattól függ.
Azért amit Petőfiről korábban írt valaki, kicsit durva. Én tisztelettel adózom előtte és sok más hazafi előtt, aki ki mert állni, oda merte mondani, hogy elég. Ám ez a tiszteletem éppúgy vonatkozik Rózsi nénire is a szomszéd utcából, aki vette a fáradtságot, hogy elmenjen a falugyűlésre, és felszólaljon olyanért, amiért mások nem mertek.
Neki persze nem lesz emléktáblája, meg azoknak sem, akik gyönyörűen mosogatnak, vagy tisztességben gyereket nevelnek, vagy kidobott állatot fogadnak örökbe, vagy kiállnak bármilyen apróságért, ami nekik fontos.
Nem az a lényeg, hogy ki hány kitüntetést szedett össze életében, hanem hogy hogyan éli meg az életét. Hogy boldog-e, harmóniában van-e önmagával, tud-e szeretni, tükörbe tud-e nézni, tud-e aludni - akkor is, ha őszinte önmagával. Ha igen, minden rendben van, ha nem, akkor nincs az a táblamennyiség, amitől jobban érezné magát.
A dolgok belülről jönnek.

11 francesco lorenzo 2009. 06. 18. 12:38

A számomra legjellemzőbb, mert legabszurdabb darab a hetedik kerületben található: ha jól emlékszem az Akácfa utcában (, de az is lehet hogy a Kertészben) van egy borzasztóan romos épületen, amiről tényleg kapásból azt gondolnánk mindjárt összeomlik magától, egy vadiúj, díszes tábla: Műemlék.

Tudom, hogy a műemlékvédők nemes harcának lett ez az eredménye. Pont ez a szánalmas.

10 ablonczy balázs 2009. 06. 18. 12:10

Kedves Solaris!

Több kérdés is egymásbafonódik ugye itten a kissé primér személyeskedéssel (nem hajtok arra, hogy emléktáblám legyen, mielőtt).

Miért írok, miért pont erről, miért nem megyek el, miért tűrik meg a népek Bajnai Gordont, miért nem eladható Beethoven?

Ilyen sokra a legnagyobb bátorság mellett sem tudnék válaszolni.

Jó hétvégét kívánok.

9 solaris 2009. 06. 18. 11:08

Kedves Balázs!
Ez újra egy jelzés, hogy nincs válság.Ha önnek újra egy olyan témára volt sok perce, amire egy gyermek is tudja a választ, akkor minden rendben van Budapesten.Az Ön számára ezek a táblák érdektelenek.Mások számára az ilyen és a hasonló cikkek.Komolyzene CD-ket nem lehet eladni.Ezért Beethoven a hibás? Azoktól az arcoktól vár az emléktáblák iránt érdeklődést akik még mindig eltűrik a Liba-killert főnöknek?
Kívánom Önnek, hogy sok évet eltöltsön olyan helyen, ahol nem látni ezeket az emléktáblákat.Meg semmilyen magyar feliratot.Mert ugye ezt szeretné?Javaslom a szomszéd "baráti" országokat, hogy ne kelljen messze mennie.Még csak egy gondolat.Érdemes lenne olyan cikkeket írni, hogy majd egyszer valakinek eszébe jusson Önnek is emléktáblát állítani.De ez a veszély nem fenyegeti a fáradt, bp-i tekinteteket, akik már megnyugodhatnak, mert sokszor elolvasták: mert hülye azért nem vagyok !

8 DJS 2009. 06. 18. 01:49

Kéretik nem elfelejteni, hogy Magyarországon negyven évig szocializmus volt. Se Londonban, se Párizsban nem volt szocializmus. Itt olyan embereket kellett istenítenünk, akikről vagy azt se tudtuk, hogy kicsodák, vagy egyáltalán nem is léteztek, vagy nem úgy éltek, ahogy beállították őket. Az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul. Itt felnőtt nem egy nemzedék, akinek az emléktáblaavatás afféle bátortalanul mosolygós pénzköltés volt, amiről senki nem tudta, hogy voltaképpen mi is benne a jó, de valami jó csak volt benne, ha már tartották... Nyilvánvaló a politikai célzat a legtöbb emléktábla mögött, rendkívül rossz minőségben, sorozatban gyártották ezt is, része volt a világnézeti hazugságok nagy hálójának. Ma már ennek vége, ma már ez nem kötelező, de idő kell, amíg erre rájönnek. Egyelőre az önkormányzat megszokásból intézi az ügyeket, ahogy csinálta negyven évig, a polgármester kimegy avatni, bekerül a helyi hírekbe, stb. Látszólag mindenkinek megéri. Persze nyilván pénzkidobás hülye táblákat állítani, figyelemveszteséget jelent hülye szövegeket elolvasni, és macerás lesz ötven év múlva majd újrafesteni a házat (a tábla mögött nem piszkolódik a fal, levétele után világos folt lesz majd). De én jobban sajnálom a felesleges figyelmet, mint a pénzt. Mert pont a sok felesleges emléktábla az, ami miatt egy idő után immunis leszel az ilyenekre. Gyerekkorában mindenki lát egy vagy két emléktáblát, csak azért ábrándul ki belőlük, mert nagy eséllyel pont egy felesleges, értelmetlen üzenetet kap róla.

Hozzáteszem, van néha kivétel. Szolnokon például az elmúlt években több emléktáblát is avattak, nem csak politikai célzatút: a város nagyjairól is, afféle zártkörű emléktáblákat, amik csak egy épület belsejében láthatók, amihez nem járnak ki koszorúzni, csak emlékeztető. Avattak emléktáblát egy kétszáz éves cég emlékére és a középkori város emlékére is. Pesten is ki van táblázva a ház, ahol megfestették a "magyar" kártyát. Az se rossz, ha a Petőfi mozira (asszem Jászberény) ki van írva, hogy ezt a mozit azért neveztél el Petőfiről, mert ténylegesen is megfordult ezen a helyen. Győrben diszkrét, eltérő színű utcakővel jelezték a középkori városkapu helyét. Tehát néha ésszel is él az ember.

Én a magam részéről úgy vagyok vele, hogy ha szép kivitelű az emléktábla, megnézem. Ha viszont egy sírkövestől rendelt, idióta virágcsavarral feltett, kizárólag rosszul tördelt szövegből álló egyentáblát látok, akkor nem is nagyon érdekel, mi lehet rajta, úgyis csak valami ostobaság a régi rendszerből. A kopjafák, emlékfák és más hasonlók is tényleg úgy elharapóztak, hogy nem érdemes megnézni őket. A világháború áldozatainak emléktáblái meg a holokauszt emléktáblái elvileg kivételt képeznének, ugye, mert az oktalan emberhalál mégiscsak más (híresebb balesetek helyszínén is ki van téve valami, egy koszorú, egy mementó). De ott sem maga a tábla a fontos, hogy itt is rosszat tett a háború. Rosszat tett az mindenhol. Ezeknél a tábláknál inkább az a fontos, hogy rengeteg van belőlük, így, együtt adnak fontos üzenetet. Ezért aztán azokat sem érdemes elolvasni.

A turulos emléktábla megint más tészta. Abból egyelőre elég kevés van ahhoz, hogy érdekes legyen, de ha minden azzal lenne tele, akkor megint nem lenne érdekes. Úgy értem, mégsem állhatsz meg minden fánál, hogy újra és újra meghatódjál a magyar múlt nagysága előtt.

7 Dezső László 2009. 06. 17. 19:06

T.C. farpeca 2009. 06. 17. 01:00,

kedves tőled, hogy egy másik topikba tett hozzászólásomra itt reagálsz. Szomorú, hogy a TÚLÉLÉSÜNKET szolgáló cikk ... hiánycikk, hogy a Túélésért tett hozzászólás mindenhol off-gyanús.

Válaszom: ha az energiazabáló gyáriparok helyett már mindenütt kézműiparok szolgálnának minket (a munkanélküliséget teljesen felszámolva), települési önellátás keretében (a gyilkos világkereskedelmet megszüntetve), ha már mindenki OSZTOTT ÁRAMTERMELÉSSEL szolgálná ki magát és a gyilkos hőerőműveket bulldózerekkel "újítottuk" volna fel, ... nos, akkor a táblákra fordított energia talán nem lenne észrevehető (persze ma sem az, csak ma ennek a kérdésnek bizonyos figyelem-elterelő, demagóg éle van, nem is kicsit). Annak pedig éppenhogy semmi értelmét nem látom, hogy az éppen regnáló (vagy ellenzékben levő) politikai oldal olyan negatív cselekvésekbe kezdjen, mint pl. táblák lebontása, vagy vörös festékkel való leöntése. Bele kell nyugodnunk, hogy VOLT MÚLTUNK ... és nem megpróbálni a nemtetsző dolgokat kigyomlálni belőle.

6 tekerek 2009. 06. 17. 12:52

A hozzászólás vége:
Nos hát így lett minden ami magyar, és amire a magyar nép büszke, az soviniszta, rasszista, és kirekesztő, antiszemita. A nemzeti jelképeinkkel, az emlékezés tábláival sokkal toleránsabban kell bánnunk! A szélsőségességig eltúlzott szemlélet alapján megítélni, és főleg elítélni embereket, és emléktáblájukat, szobraikat pellengérre állítani olyan felesleges. Ezt pedig csak a politikai elit műveli politikai céljai elérése érdekében. A lakosság sokkal toleránsabb. A legtöbb helyen a valóban tömeg gyílkos Kun Béla és mások nevei is fellelhetők utcanevekben. Nem a lakosság méltatlankodik! Sokkal toleránsabb, mint a vélt sérelmekre hivatkozva az a politikai elit, amely a célok érdekében mindent odavet. A nemzet ősi jelképét a turult becsben tartja. Miért kell azt az ádáz harcot folytatni ellene? Pofon ütni a nemzetet önérzetében! Csak azért, hogy megtörjék a nemzet önbecsülését, és ezáltal a nemzetközi tőke képviselőinek dolgát megkönnyítsék? Ordenáré és ronda dolog. És miért hiszik, hogy azok a jelképek és emlékeztető táblák, amiket ők helyeznek el, azok többet érnek, és maradandóbbak? Gyurcsány avatott fel emléktáblát Tom Lantosnak, aki élete utolsó éveiben mint az USA szenátora azon munkálkodott, hogy a Magyarországon a Jobbik, de főleg a Magyar Gárda tagjai közé tartoznak, ne kaphassanak vízumot. A Jobbik most közel 15 százalékos támogatottságot ért el, és várhatóan támogatottságuk növekedni fog. Nem kirekesztőek, de a nemzet érdekeit tartják szem előtt a nemzetközi tőkével szemben. Önvédelem. Csak a nagyon kitekert szemlélet szerint rasszisták és antiszemiták.
A szélsőséges megítéléseke pedig mindig szélsőségeket hoznak.
A nyolcvanas évek elején a lengyelek festékkel öntötték le a szovjet hősi emlékműveket. Mondom a barátaimnak, miért csinálnak ilyet a honfitársaitok? Hisz szovjet hősi emlékmű van Bécsben is, és senkinek nem jut eszébe azt megbecsteleníteni. Az igaz, és ez valóban elítélendő, de ők nagyon jól tudják, hogy a második világháborúban a lengyel tiszteket nem a németek mészárolták le, mint ahogy akkor még hinni voltak kötelesek, hanem az oroszok. Ilyen értelemben a szovjet hősi emlékmű irritálja a lengyel érzelműeket a saját hazájukban. És valóban, a későbbiekben a tömegsírok ismételt feltárása igazolta, hogy a szovjet csapatok gyilkolták le a lengyeleket. (Korábban, közvetlenül a második világháború után az amerikai külügyminiszter jelenlétében csináltak egy feltárást és, a németeket okolták a tömegmészárlással.)
Az emléktáblák jól megférnek egymás mellett. Ha nem akarunk senkit kötelezni, hogy így, vagy úgy köteles hinni valamit, talán könnyebben igazodik el a szemléletek útvesztőiben. A szélsőség szélsőséget von maga után. Miért hiszik a jelenlegi képviselőink, hogy annyi gyalázkodás után Tom Lantos emléktábla nem a megítéltetés sorsára jut, hisz nagyon egy ma már alig húsz százaléknyi nemzeti támogatottsággal bíró politikai irányzat mellett kötelezte el magát, amely ráadásul a nemzetet a végveszélybe is vitte még a pénzügyi világválság előtt.
Én úgy gondolom, ne zavarjanak az emléktáblák. Tanuljunk meg toleranciával élni. És ez nem annyira a népnek, mint inkább a politikai elitnek szól.

5 tekerek 2009. 06. 17. 12:50

Az emléktáblákkal nem lenne baj. Sokkal inkább a toleranciával. A társadalmi megosztottságnak az megosztó egymásra mutogatásnak alapvető problémái abban a gyakorlatban gyökereznek, hogy a második világháború nemzetiségi alapon végrehajtott gyilkosságait a jelenre akarják érvényesíteni. A legtöbbet szenvedett európai zsidó közösség méltán alakított ki rokonszenvet és erős részvétet a jó szándékú emberekben. Minden részvétet csökkenteni szándékozó, vagy a köztudatban elterjedt szörnyűségek iránt kétkedők kirekesztő társadalmi megítélésben részesültek. A legcsekélyebb kétkedés is kirekesztést vont maga után. Ebből adódóan a túlzásoknak tág tere nyílt, ami a valóban megtörtént szörnyűségek hitelességét is megkérdőjelezheti egyes emberek előtt. Probléma az is, hogy csak a zsidó sérelmek kapnak nap-mint nap erősödő hangot, holott más nemzetek is szenvedtek a háború alatt és a háborút követő időszakokban is. Ez az aránytalanság sem kedvező a társadalmi békének. Továbbá a második világháború után a zsidó nép államot alapíthatott. Ez az állam a megalakulása napjától háborúban áll a környező arab népekkel. A zsidósággal maximálisan lojális politikai hatalmi elit sorozatosan elnézte a zsidó állam túlkapásait. És kialakult az a szélsőséges helyzet, hogy ez a zsidó állam tudatosan népirtó megtorló akciót szervezett a gettóba zárt arab lakosság ellen. Tudták, hogy akciójuk nemzetközi joggal ellentétes, és várható számonkérés, ezért az akció vezetőinek nevét tudatosan titkosították. Az arabok az ENSZ-hez fordultak panasszal. Hogy ne legyen elítélő határozat, az izraeli állam vezetője úgy dicsekedett, hogy felhívta az elnököt, az akkor még hivatalban lévő Busch elnököt és „utasította” hogyan szavazzanak. Az elnök az utasítást az ülésen részt vevő külügyminiszternek továbbította. El is maradt az agresszor elmarasztalása, mint korábban más oly sokszor. Az USA a vétó jogával élve már korábban is sok, a nemzetek többsége által indokoltnak tartott elmarasztalást érvénytelenített. Jogosan felmerül a kérdés, hogy egy nemzet által átélt tragédia meddig adhat toleranciát, védelmet a jelenlegi tevékenységéért? Azoknak van igazuk, akik még mindig toleranciával élnek, vagy azoknak, akik azt állítják, hogy egy régebbi elszenvedett sérelem nem jogosít fel a jelen agresszióira. Hisz kik most ezt vallják, kirekesztettek, rasszisták és antiszemiták.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az egész világon a tőke kevesek kezében összpontosult.
Ezek jelentős száma zsidó származású, de nem csak ők, hanem a nemzetközi tőke képviselői etnikumi hovatartozásuktól függetlenül is igényt tartanak arra a megértő lojalitásra, amit a zsidó nép élvez. Pedig ez a szűk rétegre egyáltalán nem a védelemre szoruló csoport megítélés az alapvetően jellemző, hanem igen is a gazdasági hatalmuknál fogva országokat képesek felvásárolni. Országok politikáját képesek meghatározni. Legtöbbször természetesen az ország lakosságának érdekei ellenében. Az adott országban aki a nemzetközi tőke térnyerésével, és az ország politikájában meghatározóvá válása ellen szólni mer, az kirekesztő, szélsőséges és antiszemita.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy napjainkban nincsenek szélsőséges elemek. Ezek viszont képtelenek hatást gyakorolni a nemzetre. Tömeg hatásuk semmi. Viszont azok, akik a nemzet önrendelkezésének csorbulását sérelmezik, azok többen vannak, és támogatottsággal is rendelkeznek. Hazánkban is. Ezért lett az egész magyar nemzet Gyurcsány és Kiss Péter szerint rasszista és antiszemita. Holott hazánkban él Európában a harmadik legnagyobb zsidó közösség és háborítatlanul. Sokkal háborítatlanabbul mint Francia országban, vagy máshol. Itt valami hiba van a fogalmak körül.
Pedig a bal-liberális hatalmi elit mindent elkövet a nemzet gyalázása és a nemzeti érzelmek sárba tiprásával az ellentétek szítására. Alapvető céljuk a nemzetközi nagy tőke érdekeinek teljes kiszolgálása, és a nemzetközi nagytőke képviselőire a nemzetiségi védelem kiterjesztése. Nos hát így lett minden ami magyar, és

4 Toth István 2009. 06. 17. 12:43

Feleslegesnek és pazarlónak tartom a tábla rengeteget. Költsége is van, de akkor mit szóljak a Magyar Fejlesztési Bank 27 milliós terepjárójához, az is felesleges, a környezetet szennyezi, az emberek idegeit szaggatja ez a mérhetetlen gőgöt árasztó monstrum. Az állami vezetők /a bank 100%-ban állami tulajdon/ mindent elkövetnek a szavazatok minimalizásáért, aztán az ellenzékre fogják, ha nem kivánt jelenségek ütik fel a fejüket, vagy a világválságot kezdik emlegetni.

1 2

A legújabb hozzászólások

szabados12 // 2010 // júl // 31

A pesti-vidéki ellentét inkább akkor volt számottevö amikor az életmód, életszinvonalbeli különbségek és hát a munkalehetöségek tényleg jelentösek voltak. Bár apám pesti volt, én v...

Budai kellem, pesti manír (24)

Sziszkó // 2010 // júl // 29

Legfőbb probléma, hogy mindenkiből diplomás embert akarnak faragni, így boldog-boldogtalan is felsőoktatásba jelentkezik. Aztán mire mennek a diplomájukkal, beállítják a vitrinbe. ...

Érettségik, felvételik: egyre lejjebb kerül a léc (188)

Sziszkó // 2010 // júl // 28

Kedves Mamma! Nem viselem nehezen, ha más a véleménye valakinek! Nem azzal van a baj, mit írsz, hanem,hogy hogyan. Leírtam az én esetemet, hogy velem mi történt, hogy nekem jó tap...

Születni veszélyes (95)

Sziszkó // 2010 // júl // 28

Mielőtt bármit is mondanék, nagyon szeretem az állatokat. Nekem cicám van, kutyát nem tudunk most tartani mert nincs kerítésünk. Régen nem kertes házban laktam, így megint csak nem...

A gazdik uralma (116)

Laca105 // 2010 // júl // 27

T.Csillagszem ! ..szó nincs itt arról,aki KISZ,vagy Úram bocsá..MSZMP tag volt,..az egymást sunyi módon figyelő "Kollégáról",szomszédról, "Jóbarátról" van szó,arról aki hitvány ...

Az ügynököket leleplezni nem kell félnetek jó lesz (34)