Budapestet lassan, de biztosan elborítják a zömében érdektelen emléktáblák. Mit árulnak el rólunk, társadalmi normáinkról, illetve a velünk együtt élőkhöz való viszonyunkról ezek az emléktárgyak, és mi köze lehet mindennek a társadalmi öngyilkossághoz?

Ajánlat

IdusAblonczy Balázs írása a legnépszerűbb magyar ünnepről, egymáshoz való viszonyunkról

Soproni, én nem szeretlekAblonczy Balázs írása a népszerű sörreklám magyarságképéről

OK.hu

A nap süt, erős szél fúj. Az önkormányzat technikusa unottan tekergeti a gombokat, a hangfalakat idáig szállító furgon természetesen a tilosban parkol. A kórus elrendeződik, a szónokok begombolják a zakójukat. Még egy rettenetes sípolást kell kivárni a mikrofon bekapcsolásakor, meg azt, hogy elmenjen a villamos. Aztán belecsapunk. Beszél az alpolgármester, a háza lakói nevében egy idős úr, majd egy távoli rokon, énekel a kórus (kétszer), valaki szaval, alig harmincöt perc az egész. A mikrofont egyszer majdnem feldönti a szél, a lepel lerántása nehézkesen megy, de végül az is megvan. Lehet összepakolni. Az avatást öten nézték végig, közülük négyen ismerték az emléktábla apropójául szolgáló személyt, és egy járókelő is tiszteletét tette.

Nagyjából így fest az átlag magyar emlékmű-/dombormű-/emlékműavatás. Önmagában a honi emlékezéskultúra általános állapota is megérne egy elemzést: a frappírozottság hiánya, a parttalan ömlengés vagy az a fajta preciőz keresettség, amely rögtön az ÉS-ben való megjelenésre sandít. Ez azonban messzire vezetne, s azt hihetnők, a sorok íróját fanatikus bosszúvágy fűti sok pocsékba ment órájáért.

Miért ilyen nehéz emlékeznünk? Miért van szükségünk ama kis papírcetlikre, mint a Száz év magányban a legendai Macondo lakóinak, akik a felejtés ellen felírják a tárgyak neveit: ez az asztal, ez az ajtó. Ez a tehén, meg kell fejni, hogy tejet adjon, a tejet pedig fel kell forralni. A városka lakóit lassan elborítja a felejtés. Mígnem egy napon jön egy bolondos külsejű öregember, kolomppal, egy hasas utazótáskával és fekete rongyokkal borított kordéjával: Melchiades, a cigány varázsló, megitatja valami kotyvalékkal a felejtőket, s minden rendbe jön.
 
Budapestet - és vidéki városaink némelyiket - lassan elborítják az emléktáblák: nemcsak a Corvin mozin nincs már egy tenyérnyi szabad hely, hanem minden bizonnyal érdemdús zongoratanárnők, daliás nótaszerzők (személyes kedvencem a termékeny Járossy Jenő), és dús fürtű költők életének egy-egy szakaszát tartja szükségesnek megörökíteni az utókor ("itt töltötte a ceglédi beszéd/házassága/könyve megjelenése előtti éjszakát": ismerős?). Minden bizonnyal az egyik legméltatlanabb helyen lévő emléktábla a Politikai Főiskola/ELTE/Jóégtudjamostmi kertjében, az Ajtósi Dürer soron, egy épületsarkon, könyökmagasságban elhelyezett véset, amely arról tájékoztat, hogy ott töltötte élete utolsó nyarát Deák Ferenc. Huzatos lehetett. Ez természetesen nem baj: ezek az emberek bizonnyal megérdemlik, hogy akár csak életük egy szakaszát megörökítsük, s az arra járó emlékezetébe idézzük.
 
Szívből gyűlölve minden bezzegelést, mégis nézzünk körbe. Párizsban (a szigorúan vett városban 2,1 millió lakos), 1300 emléktábla van, ebből nagyjából 1000 a második világháború eseményeire és alakjaira emlékeztet - nem elhanyagolható részben elesett ellenállókra. Londonban (7,5 millió lakos), nagyjából 800 van a legendás kék porcelántáblákból, és számuk évente tíz-tizenöttel nő. Budapesten (1,7 millió lakos) - a Budapest Galéria köztéri képzőművészeti osztályának vezetője, Szilágyi András szíves tájékoztatása szerint - a rendszerváltozás előtt körülbelül kétezer emléktábla volt, ebből néhány tucatot elsodort a rendszerváltozás - jobbára kiérdemesült kommunistákat. Azóta viszont számuk folyamatosan gyarapodik (a tábláké, nem a kommunistáké), jórészt önkormányzati hatáskörben, de senki nem számolta össze őket. Egy olyan, holt hírességekkel viszonylag jól ellátott kerületben, mint a XII., legalább hetven emléktáblát számol össze egy amatőr honlap, de a IX. sem sokkal marad le tőle. És akkor még nem szóltunk a szobrokról, kopjafákról, díszkutakról - van valami düh mibennünk, hogy lecövekeljük az illékony emlékezetet, mintha magunk sem bíznánk maradásában. Le kell írnunk, meg kell örökítenünk mindent arra az időre, ha Járossy Jenő dalait már nem énekli senki, ha Deák Ferenc lekerül a húszezresről, és már senki nem olvas Kovai Lőrincet.

Ráadásul a köztéri emlékeztetés helyeit gyakorta a másik ellenében hozzuk létre, képtelenek vagyunk együtt élni a másik emlékezetével, jelenjen meg az Teleki Pál, Károlyi Mihály vagy egy kissé oldszkúl turulmadár képében. (Természetesen tisztában vagyok a hegyvidéki turul körüli jogi problémákkal is, de egyúttal úgy is gondolom, hogy a 2006 óta regnáló kerületi önkormányzat az emlékmű ügyében meglehetős rugalmasságot tanúsított, s késznek mutatkozott megszüntetni az anomáliákat, amelyeket éppen a főváros makacssága tett semmissé. A szobornak helyet adó tér egyébként a szobor felállítása előtt egy meglehetősen gondozatlan földdarab volt. Mellékszál.). Nem tolerálunk egymás mellett élő múltdarabokat, képtelenek vagyunk belenyugodni abba, hogy a másik másként vélheti. És az intolerancia jellemzi a magukat deklaráltan toleránsnak vallókat is. Mielőtt bárki is Szálasi Ferenc utcát vagy Milotay István sétányt vizionálna, szeretném jelezni, hogy nem ilyesmire gondoltam. De hogy Maurice Barres (szerepe irodalmilag hasonló, mint Szabó Dezsőé Magyarországon, semmivel sem kevesebb vitával) mondjuk tucatnyi utcával bír Franciaországban, attól ugyanúgy lehet még egy másik Maurice-nak, Thorez-nek is legalább annyi - persze nem biztos, hogy ott szívesen laknék. 

Természetesen nem meglepő sem a görcsös zavar, sem a kérlelhetetlenség: mint a közúti morál, a Magyar Posta működése és egy csőtörés társasházi menedzselése, a közös emlékezet rituáléi is a társadalmi anómia, a közös normák meggyengülésének szép bizonyítékai. Amikor az egyén úgy véli, hogy a szabályok már nem úgy vonatkoznak rá, ahogy másokra, s a saját boldogulása érdekében nagyobb büntetés veszélye nélkül átlépheti azokat, s helytelen eszközökkel érhet el jobb életkörülményeket. A jeles francia szociológus, Émile Durkheim éppen az anómiát, a társadalmilag helyesnek vélt célok és az elérésükhöz szükséges eszközök közti különbséget tette meg az öngyilkosság egyik legfőbb okának. Később cáfolták őt, de mit lehet tudni.

Leülünk a padra, és várhatjuk Melchiadest, az öreg varázslót. Vagy valakit, aki megszabadít bennünket a felejtésünktől, kizárólagosságra törekvésünktől és a görcseinktől. Valakit, aki megjárta a halált, de visszajött, mert nem bírta a magányt, és második, végleges halála előtt sikerült halhatatlanná válnia.