Bár az erdélyi magyar politika látszólag konszolidálódik, mindez inkább emlékeztet a vihar előtti csendre, mint a hagyományukból adódóan egymással szemben álló felek valódi kibékülésére. A kiegyezés mögött társadalmi feszültség lappang, a mai magyar politikai viszonyok radikális elemeinek torz átvételével. Saját hangján szólal-e meg Erdély?

Ajánlat

Erdélyi capriccioSipos Géza írása az erdélyi kiegyezésről és a radikalizálódás veszélyeiről

OK.hu

Ha 1989 előtt az ember a magyar többségű erdélyi városok főterén sétálgatott, elég könnyen megkülönböztethette a kisebbségit a többségitől, akár anélkül is, hogy kihallgattott volna egy beszélgetést. És ugyanilyen könnyű volt ugyanezt a kísérletet a német ajkú városokban elvégezni. A megkülönböztetést a kinézet (öltözködés, stílus) alapján lehetett megtenni. Ezek voltak azok az évek, amelyekben az erdélyi magyar népesség szocializációja majdnem kizárólag Budapesten keresztül történt. A Nyugat majdhogynem nem létezett, Bukarest pedig inkább anti-szocializáló tényező volt. Ebben az időszakban a Kossuth Rádió médiafélisten volt, az MTV pedig, már ahol fogták, ennél is több. Ebben az időszakban az EDDA-s és Hobo Blues Bandes graffitik a lehető legtermészetesebben tartoztak a városképhez, Hofi jeleneteit mindenki kívülről fújta, és Détárit tartották A focistának. Ez mindössze néhány elem egy in corpore és majdnem szűretlenül átvett világból, ami az erdélyi magyarok soraiban azt fejlesztette ki, amit az amerikai szociológusok "long distance nationalism"-nek neveznek.

1989 után a szocializációs pólusok megsokszorozódtak. New York, Párizs vagy London közelebb került, Bukarest pedig mintha emberibbé vált volna: nem kevés a román kulturális termék, amely meghódította a romániai magyar közönséget. A 89 utáni médiazuhatag elmosta tehát Budapest monopóliumát, és újrarendezte a diktatúra után felnőtt nemzedékek kulturális és mentális értékrendjét. Bár az idősebb nemzedékeket a tehetetlenségi erő a múlthoz láncolta (életük legnagyobb változását az jelentette, hogy a Kossuth Rádiót "meghatalomfosztotta" a Duna TV), a fiatalok habzsolták az új kontextust, és mindenestül élvezték az ajánlatot. Budapest továbbra is közel áll hozzájuk, de már nem egyedül: más városok mellett. Éppen ezért sokkal körülményesebbé vált az említett kísérlet. Egyetlen monopólium azonban megőrződött: a politikai szocializációé.

Sipos Géza közölt egy cikket a két nagy erdélyi magyar politikai tábor, Markó "mérsékeltjeinek" és Tőkés "radikálisainak" megbékéléséről. Nem szeretnék vitát kezdeményezni, csak árnyalni próbálok: nem hiszem, hogy a szóban forgó megbékélés valóságos és hosszú távon lehetséges. Ha csak abból indulok ki, hogy a mérsékeltek nem lehetnek radikálisok és fordítva, már akkor érezhető az esély csekélysége. Legalábbis addig, amíg az egyik tábor nem tér meg ideológiai szempontból. És sem a politikus püspökről nem tudom elképzelni, hogy költői hangsúlyokkal beszéljen, sem a milliomos poétát, hogy a jobboldal útján haladjon. Ezen a, belátom, enyhén spekulatív logikán túl, keményebb érvek is erősítik a kételyemet. Értsük meg egymást: Markó és Tőkés nem két szent, hanem két minden hájjal megkent politikus, maholnap az RMDSZ öregfiúk csapatának tiszteletbeli tagjai. Szóval ne áltassuk magunkat. Gondoljunk csak azokra a savas beszólásokra, amelyeket az utóbbi időben egymásnak címeztek, és megértjük, hogy a "marosvásárhelyi béke" inkább egy következetlenség jele, ha nem éppen a választókkal szembeni komolytalanságé.

A személyes vonatkozások mellett, amelyek a kettőjük közötti viszony kémiájához tartoznak, a legkeményebb érvek makrotársadalmiak. Markó Béla és Tőkés László nem csupán egy szakadás két emblematikus neve, egy kétfejű hatalom fejei, hanem két olyan társadalmi csoport pillérei is egyben, amelyeket nehéz kibékíteni egymással. A két személyiség választóinak táborát évek hosszú során át majdnem betanították egymás ellen, a választási kampányoktól az ifjúsági nyári táborokig. Így aztán még ha feltételeznénk is, hogy Markó és Tőkés elásták a csatabárdot, sokkal nehezebben idomítanák újra választóikat. A dolgok tovább bonyolódnak, ha figyelembe vesszük Budapest politikai szerepét, hiszen az RMDSZ vezetősége hosszú évek óta a két Magyarország, a "viktoriánus" és a "ferences" erőviszonyai körül gravitál. Amíg a budapesti politikai szereplők a legkisebb jelét sem adják a békülésnek, addig, úgy látom, teremtményük, az erdélyi Dolly bárány sem leli meg lelki békéjét. Noha a nyilatkozatokban megőrizték a látszatot, a Markó és Tőkés közötti megállapodás inkább a vihar előtti csendhez hasonlít és nem tudom, mi lesz a következő magyarországi parlamenti választások után.

Ha mindez nem lenne elég az amúgy is gyötrődő erdélyi magyar választónak, a legutóbbi jelentős Tiszán túli modell a szélsőjobbtól érkezik. Vegyük az antiszemitizmus példáját. Sokkal inkább tetten érhető ma, mint - mondjuk - öt vagy tíz évvel ezelőtt. Az utóbbi évek közvélemény-kutatásai is arról beszélnek, hogy az erdélyi magyarság mintha elutasítóbb lenne a többi román állampolgárhoz képest a zsidókkal. A szelek, merem állítani, Budapest irányából fújnak, nem Bukarestéből. Romániának megvannak ugyan a maga antiszemitái, de az itteni nyilvánosság még nem itatódott át a patologikus diskurzussal. A különös az, hogy az erdélyi magyarság esetében hiányzik "a munka tárgya" - egy számottevő zsidó közösség, amely indokolná ezt a beszédmódot. S a hagyomány is más, kevésbé szélsőséges, mint a két utóbbi évtized Magyarországáé.

A politikai szocializáció addig működőképes, amíg a modellek is azok és kulturális értelemben lefordíthatók. Pillanatnyilag azonban a politikai Magyarország még egykori perifériája számára sem kóser ügy. Nem hiszem, hogy ezt különösebben indokolnom kellene. A probléma nyilvánvalóan az, hogy addig, amíg az RMDSZ vezetői a magyarországi politikai játszmákat visszhangozzák, s egy másféle társadalmi valóságban megszületett modelleket sokszorosítják, addig tüzesen provinciális alakok maradnak. Anélkül, hogy újra kitalálnák magukat s anélkül, hogy bátorságuk vagy kreativitásuk eredményeként eredeti, önálló modelleket teremtenének, nem fognak megváltozni. Több tíz olyan erdélyi szakértőt, írót, művészt, sportolót stb. tudnék mondani, akiknek semmiféle alacsonyabbrendűségi komplexusuk nincs, ha Budapestről esik szó. Hogy többet ne mondjak. Nem állítanám, hogy Tőkés László és Markó Béla urak is ezt a kiegyensúlyozottságot, ezt a felülemelkedést sugallanák. Ezért úgy gondolom, a magyarországi politikai modellek klónozása akkor ér véget, amikor a két RMDSZ-vezető tisztelt alárendeltjei lemondanak arról, hogy a budapesti vezetők "jótanulói" legyenek, és mélyebben vállalják a regionális valóságot. A megoldás közelebb van, mint hinnék, csak meg kellene próbálni. Az amerikaiak három szóval lepték meg a világot: "Yes we can!".