Vajdasági magyar pártok vezetői örömmel fogadták, hogy Magyarországon előretört az úgynevezett radikális jobboldal. Vajon végiggondolták-e, milyen következményekkel járna saját politikai tevékenységükre, ha a határon túl érvényesítenék a Jobbik jelszavának logikáját?

Ajánlat

Miért van öt magyar párt a Vajdaságban?Losoncz Alpár írása a vajdasági magyarok érdekképviseletéről

Kihajolni veszélyesMarius Cosmeanu írása a kolozsvári polgármester magyarellenes városrendészetéről.

Instant nemzetépítésAblonczy Balázs írása a szlovák nyelvtörvényről

Takarodó utánNádori Péter írása a magyarországi EP-választás tanulságairól

A be nem avatkozásLosoncz Alpár írása a vajdasági autonómiáról

OK.hu

2001 elején ott üldögéltem a Zimony és Belgrád között meredező épületcsoportban, amelyet a "Föderáció Palotájának" hívnak, hiszen az akkor még létező jugoszláv államszövetség kormányának volt a székhelye. Az újdonsült szerb kormány - mintegy fél évvel a milosevici rezsim bukása után - meghívott, hogy tartsak előadást egy nemzetközi konferencián, amely a nemzetek közötti viszonyokkal foglalkozott. A konferencia csillagának az a Max van der Stuhl számított, aki akkortájt az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) kisebbségi főbiztosa volt, s elgondolkodtató tanulmányokat írt kisebbségi kérdésekről. A kilencvenes években a Rajnától keletre eső területeket járta, megpróbált nyomást gyakorolni a közép-kelet-európai kormányokra, néhol egyenesen diktátumokat közvetített. A konferencián záporoztak a fiatal szerb kormányra vonatkozó bírálatok, az ott levők nemigen takarékoskodtak az új kormány nemzeti politikájára utaló bírálatokkal.

Miközben arra figyeltem, hogy mond-e ez az európai tekintély valami fontosat, amibe bele lehet kapaszkodni, azt vettem észre, hogy Max van der Stuhl hatalmasokat szuszogva elaludt a konferenciaterem kellős közepén. Mi tagadás, nekem, aki végignézte az ókontinens politikai pepecselését, tétlenkedését, zavarodottságát a jugoszláv háborúk forgatagában, és azóta is kételkedik az európai intézmények hatékonyságát illetően, ez jelképesnek tűnt. Elalszik az öregedő kontinens akkor, amikor ébren kellene lennie. Ismétlem, kételyeimtől, amelyeket nagyrészt a kilencvenes évek formáltak, azóta sem tudtam megszabadulni. Megannyi európai politikusnak magyarázgattam például, hogy az "átmenet" etnikailag nem neutrális, mert átírja a tulajdonviszonyokat a többség javára, ám mindhiába. Aztán jöttek-mentek itt európai tényföltáró bizottságok a kisebbségeket sújtó atrocitások nyomán, különösen néhány évvel ezelőtt, ám kevés sikert értek el.

E történet jutott eszembe, amikor arról olvastam, hogy némely vajdasági magyar pártok örömüket fejezték ki, hogy az Európai Parlamentben az úgynevezett radikális magyar jobboldal (értsd: Jobbik) képviselői nyertek teret a legutóbbi választás alkalmával. Míg a legerősebb vajdasági magyar párt (VMSZ) elnöke úgy vélekedett, hogy nem tiszte a kisebbségi politikusnak az anyaországi választásokat kommentálni, addig a Magyar Polgári Szövetség és az újonnani Magyar Koalíció képviselői leplezetlen elégedettségüknek adtak hangot.

Először is: természetesen tudok arról, hogy magyarországi pártok csoportjai és kisebbségi pártok rétegei között informális politikai és gazdasági szövetség volt és van, erről bájos történeteket mesélhetünk. Mégis, nyomatékosan azt gondolom, hogy nem tanácsos kisebbségi pártoknak beleavatkozniuk a magyarországi politika alakulásába és megnyilvánulni e politika folyományait illetően. A politika elvégre az önkorlátozás kérdése is, még ha a lélektani okok ennek az ellenkezőjét diktálnák is. Magyarországon ugyanis a kormányok ideiglenesek, a hatalmi erővonalak folytonosan átalakulnak - a kisebbségi kérdés viszont állandó, mindig marad, még az európai intézményrendszerbe való betagozódás után is.

Másodszor (félretéve most a radikális jobboldal előretörésének európai és magyarországi körülményeit): ha általánosítjuk e jobboldal jelszavát: "Magyarország a magyaroké", akkor a magyar kisebbségekre nézve lesújtó képletet kapunk. Ennek megfelelője ugyanis az, hogy "Szerbia a szerbeké", "Románia a románoké". De akkor meg nem öt, hanem egyetlen vajdasági magyar pártra sincs szükség, ha már a tulajdonviszonyok így állnak fel. Mármint a kizárólagosság igényével. Mert akkor minek az autonómia, minek egyáltalán részt venni a szerbiai, romániai politikai életben? Nem hiábavaló akkor mindez? Ebben az esetben semmi szükség sincs, mondjuk, arra sem, hogy Romániában magyar elnökjelölt legyen, hiszen ez csak afféle alkalmi porhintés, idővesztegetés stb.

Harmadszor: lehet ugyan radikálisan kiélezni kisebbségi kérdéseket az Európai Parlament díszes termeiben, de előre tisztában kell lenni azzal, hogy az Európai Unió nem fogja vonalzóval kirajzolni a kisebbségi jogok ábráit. Jut eszembe: a vajdasági elszánt regionalisták azt várták valamikor, hogy a serény Európai Unió majd egzakt módon előírja a Vajdaság hatásköreit. Hogy ne legyen értelmezési félreértés, ugye. Csakhogy az Európai Unió a regionalizáció hívószavát így sohasem fogja érvényesíteni. És e kérlelhetetlen tényt, az analógia segítségével, a kisebbségi kérdésben is tudomásul kell vennünk.

A kisebbségi jogok: puha jogok. Nem erre tanít-e a szlovák államnyelvtörvény esete, amely sötét idők gyakorlatához vezet vissza? Van-e általános, egyöntetű európai visszautasítás, felháborodás? Lehet ugyan a helyszínre invitálni európai bizottságokat, lehet magyarországi szereplőknek buzgó módon megjelenni a terepen a megváltás szándékával, a kisebbségi élet prózája attól még változatlan marad. Eszem ágában sincs megkérdőjelezni az európai hátszél jelentőségét, de a kisebbségi kérdés egy háromszögben dől el: az ország, ahol az adott kisebbség él; az anyaország; az európai intézmények. Vagyis nem lehet megtakarítani a szerbiai, romániai stb. politikában való részvételt. Ennek pedig az a mindenkori föltétele, hogy "Szerbia nem a szerbeké".