Különböző döntéseket hoz, más szempontból tekint az új iskolai évre a vállalkozó, az állam, a szülő - a diákról meg a tanárról nem is beszélve. Kibékíthetők-e az egymásnak ellentmondó igények? Mi az a közös nevező, ami egyben tartja a rendszert?

Ajánlat

Drogstratégia alulnézetbőlJakabics Gáspár írása a drogpolitikáról és a felnőttek felelősségéről

Ha az orvos és az ügyvéd isJakabics Gáspár írása a tanárok etikai kódexéről

Ellensége-e egymásnak tanár és diák?Jakabics Gáspár írása az iskolai háborús színtérről

OK.hu

Itt van a tanévnyitók szezonja. Hallhatók majd megint az udvaron vagy a tornateremben az igazgatói beszédek, amelyek még az Üzenet egykori iskolámba című Ady-verset sem használhatják mentőövnek, hiszen azt már ellőtték a tanévzárón. A tanévnyitó ünnepség amúgy is olyasmi, mint a felszabadulás ünnepe volt. Volt, aki tényleg örült neki, a többség is látta, hogy van benne valami, de nem tudta keserű szájíz nélkül ünnepelni. Az elsősök még többnyire örülnek annak, hogy iskolába mehetnek, de ahogy idősödnek, úgy csökken a lelkesedés, a szülők pedig valahol az enyhe aggodalom és jeges rettegés közötti érzéssel várják, mit hoz az új év.

A tanévnyitással egy időben lesz beszédtéma az is, hogy mi a baj az iskolával: az oktatási rendszer a tönk szélén áll, vagy már tönkre is ment, ellehetetlenült vagy ellehetetlenítették, nem felel meg a kor kihívásainak, vagy éppen az állandó reformok áldozata. A tanárok a nemzet napszámosai, akik utolsó, emberfeletti erőfeszítésükkel áldozzák fel magukat a köz érdekében, esetleg kontraszelektált lókötők, akik semmi másra nem voltak jók, és csak a nyári szabadság érdekli őket. A tanároknak nincs elég eszköz a kezükben, esetleg szüntelenül traumatizálják a gyerekeket. Vérmérséklet és világnézet kérdése, hogy ki mit lát, de a közös nevező bizonnyal az, hogy valami nincsen rendben.

Biztosan nincsen rendben valami, de ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mi is az, érdemes lenne megfogalmaznunk, mit várunk az iskolától. Jelen pillanatban az iskola, az oktatás felé sok és gyakran ellentmondó kívánalom fogalmazódik meg. Mást kíván az állam, mást a vállalkozó és mást a család.

Az állam meg is fogalmazza, hogy felelős, jogaival és kötelességeivel tisztában levő állampolgárok nevelését várja el. Közben azonban arra is számít, hogy kerüljenek a munkaerőpiacon értékes tudás birtokába, fontos számára, hogy lehetőleg ne kerüljenek sokba (mármint az államnak), ne legyenek önpusztítók, éljenek egészségesen és sokáig. Lehetőség szerint legyenek minél hosszabb ideig jó adófizetők.

A vállakozó és a menedzser azt szeretné, ha a reménybeli munkavállaló érvényes és hasznos tudással rendelkezne, képes lenne az önfejlesztésre, rendelkezne a szükséges munkamorállal. Legyen kreatív, beszéljen nyelveket és legyen képes beilleszkedni egy multinacionális vállalatba is.

A szülő igényei mindennél sokkal bonyolultabbak. Szeretné, ha a gyerek sikeres lenne, a társadalomban legalább olyan helyet foglalna el, mint ő, de lehetőleg még jobbat. Legyen anyagi biztonságban, legyen hatalma, legyen fontos ember. Ezek a szempontok majdhogynem elsődlegesek például akkor, amikor a gyerek pálya- és iskolaválasztásáról van szó. Az idegen nyelvi oktatás, az emelt szintű informatika olyan hívószavak, amelyek a legtöbb szülő számára fontosak. Mindemellett azonban a szülőben él egy másik elvárás is. Szeretné, ha a gyereke boldog lenne, nem lenne alkoholista vagy drogos, depressziós, nem lennének sikertelen párkapcsolatai, és örömet találna abban, amit csinál. Miközben azt is tudja, hogy a családnak nagyon fontos szerepe van abban, hogy ilyen lesz-e a gyerek, jó néhány feladatot osztana meg vagy testálna át az iskolára. Tartson az iskola szexuális felvilágosítást és oldja meg a drogprevenciót, keltse fel a gyerek érdeklődését minél több dolog iránt és segítse az önmegvalósításban. Sok szülő már azzal is megelégedne, ha az iskola nem lenne borzasztó élmény a gyerek számára, amiről esetleg majd a pszichiáterének számol csak be. Azt megítélni persze, hogy egy iskola mennyire nevel boldog felnőtteket, nagyon nehéz, itt nincsenek olyan praktikus rangsorok, mint az egyetemi felvételi sikere alapján összeállított listák.

Világos, hogy ez a sokféle elvárás biztosan nem teljesíthető egyszerre. Ezzel nem egy szülő is szembesül, amikor el kell döntenie, hogy a tanulmányi versenyeken sikeres versenyistállóba vagy a kicsik lelkét pátyolgató alternatívba adja-e a gyereket. (Persze van azért olyan iskola, amelyik alternatív is meg sikeres is.) Ugyanilyen nehéz a tanár dolga is, amikor döntenie kell, hogy melyik igénynek feleljen meg. Valahol biztosan veszít.

A helyzet azonban mégsem tragikus. Iskoláink ugyanis társadalmi és családi értelemben is legfontosabb funkciójukat ellátják. Ha nem is mindig és nem is tökéletesen, de általában gondoskodnak arról, hogy a szülők nyugodtan dolgozhassanak - vagy csinálhassanak bármi egyebet - reggel nyolc és délután négy között. És ez az az elvárás, ami minden szinten megjelenik. A közös nevező.