Először osztják ki idén az Aviva Képzőművészeti Díjat, amellyel brit mintára kívánják a hazai kortárs művészeti életet fellendíteni. Vajon elérheti-e a kívánt célt a nagy összegű díj, vagy éppen kárt okoz a művészeknek?

OK.hu

Véres a torka, nem kétséges - mondta egy képzőművész barátom, amikor az Aviva-díjat hoztam neki szóba. Pontosan annyira zűrös, mint a debreceni Modem kiállításpolitikája, a Kogart művészetpártolása, a VAM Design fiatal művészeknek nyújtott "támogatása" vagy a Kieselbach Galéria huszadik századi magyar művészettörténete. Ahol a pénz és/vagy a hatalom közvetlenül megjelenik a képzőművészetben, ott torzulnak a viszonyok és így a szándékok, és a legjobb célkitűzések is siralmas eredményre vezetnek. Nézd csak meg, folytatta, egy alapvetően forráshiányban szenvedő szférában, ahol az alkotók jó része csak nagyon nagy nehézségek árán tudja eltartani magában a művészt, megjelenik egy társaság azzal az igénnyel, hogy méltó teret és keretet ad a kortárs művészetnek. Ám az az ötmillió forintos díj, amelyet a korábbi évek teljesítménye alapján kiválasztott hat alkotóból egy kaphat meg, leginkább arra jó, hogy vetélytársat csináljon a művészekből, akik így a pénz igézetében egymás ellen küzdenek, ahelyett, hogy a művészettel foglalkoznának. Igaza van Mécs Miklósnak, a jelöltségtől visszalépett művésznek: pónilóverseny ez és nem a művészet támogatása, holott az utóbbira volna nagyobb szükség. Bár, meglehet, az kisebb pr-t jelentene, mint ez a valós időben zajló cirkusz.

De mi a probléma? - kérdezte egy másik ismerősöm. Adott egy nagy, multinacionális cég, amely a számára íratlanul is kötelező CSR-költségvetés egy részét nem gyerektáborok, súlyos betegek, olimpikonok vagy szimfonikus zenekarok támogatására, hanem a képzőművészetre költi. Azt látja - azt mondják neki -, hogy Nagy-Britanniában a képzőművészet elmúlt húsz évben történt látványos fellendüléséért a műgyűjtő és trendalakító Charles Saatchi, illetve a British Council aktív kultúrapolitikája mellett az idén negyedszázados Turner-díj sokat tett. Csináljuk akkor meg a magyar Turner-díjat, adódik a következtetés: egy olyan díjat, amely mind összegében, mind pedig presztízsében meghalad minden más hazai elismerést a Munkácsy-díjtól (200 ezer HUF) az AICA-díjon át (400 ezer HUF) a Strabag-díjig (1 millió HUF). Legyen a díj odaítélése minél átláthatóbb folyamat: a Műcsarnok mindenkori igazgatója jelöljön hat olyan tagot a zsűribe, akik a művészeti világban státusszal és világos, többé-kevésbé azonosítható értékrenddel bírnak; a hat tag jelöljön egy-egy művészt megfelelő érvekkel alátámasztva; a hat művész vegyen részt egy közös kiállításon a Műcsarnokban, amelyben általa fontosnak ítélt (már meglévő vagy új) munkákat mutat be - így a közönség testközelből láthatja és ítélheti meg a nemes versengésben részt vevők teljesítményét; a hat zsüror pedig tovább érvelve és szavazva döntse el, ki kapja a díjat. Igen, az elején a nagyközönség számára sem a zsűri tagjai, sem a kiválasztott művészek nem lesznek ismerősek, de még csak az a nyelv sem, amelyen az ajánlások és viták folynak. Ám ötmillió forint talán elég nagy összeg ahhoz, hogy némi médiafelhajtással megtámogatva a fontosság auráját biztosítsa az eseménynek. Eseménnyé tegye, nagybetűssé, amelyből - a vitából, a tippelésből, a drukkolásból, a mérgelődésből - nem jó kimaradni. Amely így emlékezetes lesz - s ez jó a kortárs képzőművészetnek, hiszen témává lesz, és jó a díjat finanszírozónak, hiszen a neve egy fontos és nemes üggyel forr össze.

Ám az oddsok nem túl jók. Az ötmillió forint túl soknak tűnik a kortárs képzőművészet világában, és túl kevésnek azon kívül. A művészek is más léptékhez vannak szokva, de a média is: a Magyar Vágta és az ARC között az Aviva-díj aligha éri el a kultúrának rendelt ingerküszöböt. Következésképpen a rövidhíreken kívül szinte nincs megjelenése a díjnak, amire így a végzetes belterjesség árnya is ráborul: javarészt egymásnak magyarázzák a szereplők, hogy miért jó vagy nem jó a díj, és a kiállításra esetleg ellátogató nem-szakmabeliek értetlenkedését a művészekről írt egyflekkesek már csak szóhasználatuk okán sem képesek feloldani. Minden adott hát egy jó kis fiaskóhoz.

Hogy a fiaskó elkerülhető-e, nehéz megmondani. És őszintén szólva nem is igazán érdekes. Sokkal érdekesebb a másnap: az, hogy miként értékeli majd a helyzetet az Aviva. Hogy lesz-e ereje az alacsony nézettség ellenére nem takarékra tenni vagy levenni a műsort. Mert az a kezdeményezés biztos halálát jelentené, míg az első alkalom relatív kudarca csak a tanulási folyamat első állomása. A kortárs művészettel kapcsolatos egyik legfontosabb szabály ugyanis ez: minden látszólagos dinamizmusa és látványossága, esetleges média-kacérkodása ellenére ezt a terepet a lassú folyamatok és a kiszámíthatóság igénye jellemzik. Egy díj öt, de inkább tíz év után fejti ki már láthatóan is hatását. Azaz majd csak öt, de inkább tíz Aviva-díjas utóéletének ismeretében lehet megmondani, hogy nagyot lökött-e művészetükön és/vagy karrierjükön ez a lehetőség. Az, hogy a harminc vagy hatvan kiemelkedőnek értékelt és a díjkiosztót megelőző kiállításra beválogatott művész, illetve a Műcsarnok és a tágabb szakma tudott-e valamit kezdeni e helyzettel, és odafigyelésre tudta-e szoktatni/kényszeríteni a tágabb publikumot. A lassúságon túl a szakmai kompetencia és az erre alapozott bizalom is jellemzője a kortárs művészetnek: az tehát, hogy résztvevői - művészek, kritikusok, kurátorok, gyűjtők és kereskedők - értik azt, amit csinálnak; hogy ennek alapján tudnak együtt dolgozni; hogy nem egymás lerablására törnek.

Mindez azt jelenti, hogy a képzőművészet területére belépett Avivának komoly felelőssége az oddsokkal szembehelyezett állhatatosság, vagyis a díj fenntartása. Persze nem szerencsés, hogy azt magáról nevezte el, hiszen megtörténhet, hogy néhány év múlva mások veszik át finanszírozását (a visszatérően hivatkozott Turner-díj például idén ötödször kapott új szponzort): nem szerencsés, de érthető ez a kizárólagosságra törekvés.

Sokkal kevésbé szerencsés viszont, és biztosan nem érthető, hogy miképpen lehet az egyik legjelentősebb kortárs műgyűjtő (Somlói Zsolt) a zsűri - művészt is jelölő! - tagja: ez a szerepek olyan átláthatatlan keveredése, amely a legjobb szándék mellett is komoly bizonytalanságra és bizalmatlanságra ad okot. Ám legyünk nagyvonalúak, és mondjuk azt: biztosan nem rövid távú célok vezették a gyűjtőt a felkérés elfogadásában, és jövőre bármennyit kapacitálják is, ellenáll a csábításnak. És akkor majd a nagyságrendekkel informatívabb és érthetőbb kommunikációjú versengés az ideinél is tisztább lesz, nemcsak a díj léte, hanem a díjazottak munkája is komoly szakmai vitát kavar majd, amelyet néhány év múlva a nagyközönség kicsit ideges körömrágása és tippelgetése követ majd. Csak ez lehet a reményünk, mert ez a díj az egyik legjobb esélyünk.

Az Aviva Képzőművészeti Díj jelöltjeinek kiállítása szeptember 16-áig látogatható a Műcsarnokban.