A magyar pedagógusok közt rengeteg a kiégett, ám állásából elmozdíthatatlan tanár. Nincs tere az új gondolatoknak, nem kedvez a közeg a változásoknak. Hogyan kellene változnia a rendszernek, amelyben a legalacsonyabb felvételi pontszám elég ahhoz, hogy valaki elinduljon a fizikatanárság felé vezető úton?

Ajánlat

Ha az orvos és az ügyvéd igen, a tanár miért nem?Jakabics Gáspár írása a tanárok etikai kódexéről

Mely tárgyakat utáltad a legjobban?Jakabics Gáspár írása a természettudomány oktatásának hazai válságáról

OK.hu

Szemben a közkeletű vélekedéssel, a diákok ma nem okosabbak és nem hülyébbek, mint voltak Teller Ede és Szent-Györgyi Albert idejében. A körülmények azonban nagyon mások: nem lehet ugyanazokkal a módszerekkel tanítani, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt. Ennek ellenére sok tanár nem képes haladni a korral, elszakadni a frontális órák, az írásvetítőre kirakott vázlatok évtizedes gyakorlatától. A kínos, de annál lényegesebb kérdésről, a pályára alkalmatlan, kiégett pedagógusok tömegeiről senki nem beszél.

Azzal ma már mindenki egyetért, hogy a tanári pálya presztízse megkopott. Idén, az első úgynevezett MA-felvételiken azonban kiderült, hogy a három éve bevezetett bolognai rendszer is jelentősen rontott a tanárutánpótlás helyzetén. Az alapozó képzés után ugyanis a mesterképzésre jelentkezőnek el kell döntenie, mi akar lenni: fizikus vagy fizikatanár, irodalmár vagy magyartanár. Korábban erre a választásra nem volt szükség, ma azonban valakiből csak az egyik lehet. Nem gondolom különösebben meglepőnek a hallgatók döntését: az idei MA-felvételinél az egyik legalacsonyabb pontszám ahhoz kellett, hogy valaki fizikatanár legyen. A fiatalokat tehát nem vonzza ez a hivatás, a hosszú nyári szünet és a pedagógusigazolvánnyal járó kedvezményes múzeumbelépő ellenére sem.

Hogy ma itt tartunk, annál csak az kellemetlenebb, amilyen javaslatok születnek a kilábalásra: az oktatáspolitikusok, a szakszervezetek azt gondolják, magasabb bérrel és több béren kívüli juttatással (több kedvezményes múzeumbelépővel?) orvosolható a probléma. Pokorni Zoltán legutóbbi ötlete, miszerint nyolc-tíz évente minden tanár kapjon egy pihenőévet, csak a jéghegy csúcsa. A Pedagógusok Szakszervezete által pontokba szedett követelések azon is túltesznek, és még csak véletlenül sem érintik az igazi problémákat.

Tény, hogy a pedagógusok nevetségesen keveset keresnek. De komolyan attól lesz jobb az oktatás, ha azok a tanárok kapnak majd több juttatást, akik eddig sem voltak képesek arra, hogy minőségi tudást adjanak át? A pedagógusüdültetéstől a pályára alkalmatlanok hirtelen jó szakemberek lesznek? Talán nem ez az első lépés: először ki kellene szűrni a pályáról az alkalmatlan, kiégett pedagógusokat, nem pedig újabb bürokratikus intézkedésekkel még jobban bebetonozni őket. Egy nagyon fontos dolog hiányzik a szakszervezet listájáról, a politikusok nyilatkozataiból: senki nem beszél arról, hogy a problémák gyökere nem feltétlenül a gazdasági osztályon, hanem inkább a tanáriban keresendő. Persze, erről hivatalból nem is beszélhetnek - csak éppen a hallgatásukkal tovább mélyítik a problémát.

A felsőoktatás hosszú éveken keresztül ontotta magából a frissdiplomás tanárokat. A természettudományos képzések válsága ellenére is túlképzés van még mindig, mert a pályakezdő tanárok nem tudnak elhelyezkedni. A korábbi, ötéves egyetemi képzés alatt a tanárképes szakokon szinte mindenki, akinek lehetősége volt, megszerezte a tanári képesítést is. A végére pedig sokan tanítani szerettek volna: ráadásul máshogy, korszerűbb elvek és módszerek alapján, mint ahogy őket tanították. Aztán jött a pofára esés: nincs szükség a kreatív, frissen végzett pedagógusokra, mert alig van betöltetlen teljes állás a közoktatásban. Ha mégis el tudnak helyezkedni, azzal kell szembesülniük, hogy világmegváltó ötleteiket (ami jelentheti csak azt is, hogy több színes krétát használnának a táblánál) rossz szemmel nézik az idősebb kollégák.

Most éppen annyi pedagógus dolgozik egy-egy iskolában, ahány még pont elég ahhoz, hogy ne legyen káosz. A leterheltség miatt pedig még a legjobbak is kiégnek egy idő után. A kiégett pedagógus rossz tanár: nem lelkes, nyomott hangulatban tanít, bezárkózik, nem érdeklik a diákjai és a kollégái, sokszor nem tudja különválasztani a magánéletet az iskolától, saját problémáit beviszi a tanterembe. A kiégés megelőzésén segíthetne például az a - Pokorni ötletével szemben - teljesítményalapú rendszer, ami Romániában van: ott a pedagógusoknak életkoruk és munkaviszonyuk arányában csökken a megtartott óráik száma. Ez persze azt is jelenti, hogy ebben a rendszerben több és főleg fiatalabb tanárt kell alkalmazni. Magyarországon viszont még az sem biztos, hogy egy nyugdíjba vonult tanár helye megüresedik: nálunk a korhatár közelében járó pedagógus (mint minden közalkalmazott) ugyanis részesülhet előre hozott nyugdíjban. Ezután pedig közös megegyezéssel tovább dolgozhat az iskolában - jelentősen lassítva a tantestület megújulását, fiatalodását.

Van tehát sok elhelyezkedni nem tudó tanárjelölt, valamint számos, valamikor kreatív, mára azonban kiégett pedagógus. És sajnos akadnak olyanok is, akik a kezdetektől ugyanazokból a jegyzetekből tanítanak. Akikre egy kaktuszt sem bíznánk, nemhogy gyerekeket. Aki azonban a magyar oktatási rendszerben egyszer katedrát kapott, eltávolíthatatlan. Teljesítményétől, tudásától, hozzáértésétől függetlenül: be van betonozva. Az is teljesen mindegy, hogy az igazgató vagy a tanári munkaközösség észreveszi-e az alkalmatlanságát: hacsak magától fel nem mond vagy egy nagyszabású akció keretében a tanárok, diákok, szülők együtt fel nem lépnek ellene, Magyarországon lehetetlen pedagógust kirúgni.

Pedagógusnak felmondani akkor lehet, ha fegyelmi eljárás indul ellene. Például, mert veri a gyerekeket és/vagy részegen tart órát. Ám ebben az esetben is csak többszöri figyelmeztetés után kerülhet sor a végleges búcsúra. Elvileg a szakmai alkalmatlanság a másik lehetséges oka a felmondásnak. Ennek megállapítása azonban nem egyszerű: nem elég annyi, hogy az adott tanár diákjai látványosan nem tudnak semmit. Először az igazgatónak is úgy kell látnia, hogy gyakran évtizedek óta ismert kollégája teljesen alkalmatlan. Ezután össze kell ülnie egy szakmai bizottságnak, és ennek kell eldöntenie, alkalmatlan-e a tanár vagy sem. Ha úgy döntenek, hogy alkalmatlan, akkor a pedagógus még mindig fordulhat munkaügyi bírósághoz - és a gyakorlat azt mutatja, hogy a jog általában a munkavállalót védi. Nem meglepő, hogy ezt a kétes kimenetelű procedúrát, illetve az ezzel járó kellemetlenségeket az iskolaigazgatók nem szívesen vállalják.

Addig, amíg a pálya kiégett, alkalmatlan, elavult módszerekkel dolgozó tanárokkal van tele, ne várjunk csodát. Vérfrissítésre lenne szükség, és mivel a gyerekek nem cserélhetők született zsenikre, pénz pedig még sokáig nem lesz arra, hogy nyugati szintű bérekkel tegyük vonzóvá a katedrát: a pedagógusoknál kell kezdeni. A tanárnak teljesítménye alapján lecserélhetőnek kell lennie, akárcsak a számolni nem tudó mérnöknek vagy az ügyetlen asztalosnak. Talán ha a tanárok ráébrednének arra, hogy ugyanúgy meg kell dolgozniuk a munkahelyük megtartásáért, mint a nem közszférában dolgozóknak, akkor elég lelkesek lennének ahhoz, hogy megfelelő színvonalon oktassanak. Ha viszont nem - itt az idő átadni a helyet a valóban lelkes tanárjelölteknek. Jelentkező van bőven.