Múlt századi beidegződéseink egyre kevésbé összeegyeztethetők a rendlelkezésünkre álló ismeretek széles körével, amikor az egészségünkre, testünkre vonatkozó döntésekről van szó. Mi mindent kell mérlegelnünk ahhoz, hogy elhatározzuk, beoltassuk-e magunkat a H1N1-infuenza ellen?

Ajánlat

KontrollHammer Ferenc írása a metróellenőrökről

SorHammer Ferenc írása a sorbanállásról

Szerződés féknyomokkalHammer Ferenc írása a körforgalomról

OK.hu

Biztos van, akinek ez perverziónak tűnik, de a H1N1-influenzához való viszonyunk egy szociológus számára tüneményesen ékesszóló és pontos példázata annak, hogy hogyan változott meg a világ az elmúlt egy-két generáció alatt. A jelenlegi helyzet nagyjából úgy foglalható össze, hogy egy világjárvány (vagy nem) miatt jó, ha beoltjuk magunkat (vagy nem), különösen, ha veszélyeztetett csoportba tartozunk (vagy nem, hiszen a makkegészséges fiatalság a H1N1 elsőszámú célcsoportja), mivel ugyan azonosíthatók a veszélyeztetettnek tekinthető csoportok, mégis visz el a kór e körbe nem tartozókat (Magyarországon a második haláleset ilyen volt), azonban a védőoltás révén egy későbbi járvány során fellépő komplikációkat előzhetünk meg (vagy nem), hacsak nem lépnek fel oltási szövődmények.

Akárhogy is vesszük, ez a düledező, sokemeletes feltételezéskupac inkább illik egy új számítógépes stratégiai játékkal való ismerkedéshez, mint annak eldöntéséhez, hogy oltassunk vagy sem. Annál is inkább, mivel a rendelőintézeti kalandjátékban a usernek csak egy avatarja lehet. Így tehát egy (valószínűleg kis veszéllyel járó) oltással egy (valószínűleg) kis problémát okozó betegséget előzhetünk meg, viszont a rövid távú nyertes - az, akit nem fertőzünk meg (a valószínűleg nem végzetes vírussal) - valaki olyan, akit nem ismerünk. Saját magunk ezzel szemben legfeljebb hosszú távon, egy kollektíve ellenállóbb populáció tagjaként részesülünk a döntéssel vállalt áldozat hasznából (vagy kárából). Így tehát az "oltani vagy nem oltani"-dilemma eldöntéséhez inkább van szükség tőzsdealkuszi mint közegészségügyi ismeretekre. Ehhez képest, ha a "vox gugli = vox dei" elvét követve röviden szemlézzük az "orvosnál" vagy az "at the doctor" képtalálatokat a keresőn, szembeötlő, hogy mai felfogásunk az egészségről, betegségről, gyógyításról és gyógyszerekről menthetetlenül huszadik századi fogalmakon alapszik, mely értelmezési keret látványosan nem tud fogást találni ezen a huszonegyedik századi betegségen.

A modern világ, azaz a 20. század gyermeke, ha beteg, akkor - a nyugati kultúra vizuális képzeletében - pőrén, ruhájától megszabadulva szorong egy (fehér) egyenruhát viselő szakember előtt. A szerepek elég egyértelműen vannak leosztva. A modern beteg feladata, hogy elrontott testének panaszait felsorolja, míg a diagnózis és a terápia kizárólag az orvos feladata. A feladatmegosztást az a szokás is aláhúzza, hogy az orvosok feljegyzéseikben és egymás közötti írott vagy beszélt kommunikációjukban olyan nyelvet használnak, amit a beteg véletlenül sem ért. A beteg-orvos közötti modernkori alávetettségi viszony is oka lehet annak, hogy a pontosan megállapított szerepek határvonalainak átlépése oly sok erotikus és pornónarratíva kiindulópontja. Ebbe a hatalmi konstrukcióba pontosan illeszkedik a modern világ betegségkoncepciója, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy nagy globális körvadászatot a különféle betegségek ellen, ahol is az orvostudomány egymás után ejti el (célzott gyógymódok segítségével) az olyan rettegett szörnyeket, mint a szifilisz vagy a torokgyík, és a legnagyobb trófeák birtokosait még Nobel-díjjal is kitüntetik.

E diadalittas vízión keletkező egyre mélyebb repedéseket mindenki ismeri. Az egyre rezisztensebbé váló kórokozókat, az egyre hatástalanabb terápiákat, az egyre dráguló egészségügyi ellátórendszereket, az új krónikus panaszokat, illetve a betegségek regimentjét. A csúfondáros csattanó pedig az, hogy minden mérhető egészegéségügyi paraméterjavulás ellenére a ma embere rosszabb bőrben érzi magát egszségileg, mint a hetvenes évek embere. A beteg kontra orvos, a passzív test kontra aktív terápia és bizony az egészség kontra betegség szembenállításán alapuló vízió egyre értelmetlenebbé válik egy olyan világban, ahol az élővilág (benne ember, állat és még növény is) egy mikrobiológiai rendszert alkot; ahol az ember szervezetében milliomnyi mikrobiológiai folyamatot indukál egy úgynevezett terápia; ahol egy csodaszer egyben egy új rezisztencia kezdőpontját is jelöli; ahol egyre nehezebb megítélni, hogy egy nem kezelt betegség vagy egy terápia mellékhatása okozza-e a nagyobb bajt.

Fontos látnunk, hogy ebben a rendszerben a beteg teste immár nem egy elrontott, buta tárgy, amit megjavít a doktor, hanem részvény egy közös felelősséget megvalósító viszonyrendszerben, amelyben a test karbantartása és a döntés a test sorsáról egyre kevésbé a latinul motyogó populáció kizárólagos dolga, és az egészség úgynevezett megőrzése egyre inkább ölti egy kockázatokat és nyereségeket közös keretben szemlélő optimalizációs folyamat formáját. És talán az is kiviláglik az eddigiekből, hogy ha valaki nem egyenes igent vagy nemet mond arra, hogy oltsunk-e vagy nem, az nem azért van, mert ostoba vagy gonosz, hanem azért, mert a döntést végül nem hozhatja meg helyettünk senki.