Új kisebbségi törvény lépett életbe Szerbiában, amely a korábbi elektori rendszer helyett lehetővé teszi a vajdasági magyaroknak, hogy közvetlenül válasszanak. Mit jelent mindez a gyakorlatban és miért osztja meg a vajdasági magyar pártokat? Visszaszerezhető-e a magyar választók bizalma, ha személyesen kopogtatnak be hozzájuk?

Ajánlat

Vajdaság, politika, közéletLosoncz Alpár írásai a vajdasági magyarok jelenéről és múltjuk terheiről

OK.hu

Egyetlenegyszer, feltehetően utoljára, tagja voltam egy szakértői bizottságnak, amely törvényszöveget készít. Történt mindez 2002-ben, amikor az akkor még létező Szerbia/Montenegró kisebbségügyi minisztere megkért arra, hogy vegyek részt a kisebbségi törvény szövegének megformálásában. A törvény kínkeservesen megszületett, és Szerbiában valójában egészen a múlt hónapig, jogellenesen bár, de de facto érvényben volt. Ám a törvény rendelkezései módfelett átalakultak az eredeti szöveghez képest, méghozzá a számomra beláthatatlan politikai alkuk során, amelyben kisebbségi szereplők is részt vettek. Csalódottságomat ráadásul fokozta, hogy úgy éreztem: eszközök vagyunk. Az életbe léptetett szöveg idegenül hatott számomra. A legfontosabb változást a kisebbségi nemzeti tanácsok, ezen önkormányzati szervek megválasztási módjában lehetett tetten érni: az eredetileg javasolt közvetlen választási mechanizmusok helyett elektori választási szisztéma alakult ki.

És máris itt vagyunk az elmúlt hét év egyik meghatározó ütközőpontjánál a vajdasági magyar közéletben. Mert a kezdettől fogva ott volt a félelem, hogy az elektori rendszer csak az irányított demokrácia változatát jelenti majd, amely egy politikai csoportosulás (ez csak az erőfölényt élvező VMSZ lehetett) számára biztosít előnyöket az erőforrások elosztásában. Vagy a demokrácia szimulációját jelenti. Végel László, aki rajtam kívül az egyetlen pártonkívüli magyar kisebbségi szereplő volt a szakértői csoportban, sokat cikkezett arról Magyarországon és itt a Vajdaságban is, hogy ez volt az utolsó bástyája az egypártrendszernek. Mi tagadás, a Magyar Nemzeti Tanács valóban szimulatív szervnek bizonyult, ráadásul még akkor is működött, amikor már rég lejárt a "szavatossági" ideje. Sajnos, a kisebbségek is egykettőre megtanulják a szimuláció művészetét. A magyar választópolgárok pedig egyre kevesebben mentek el a szavazásra, és fokozatosan veszítették el a bizalmukat a kisebbségi politikában.

Most újabb kisebbségi törvény lépett életbe Szerbiában, amely valóban korrigál fontos vonatkozásokat az előzőhöz képest. Így nagylelkűen megengedi a közvetlen választásokat is, és valamennyire módosítja a korábban homályba burkolt, feltételesnek minősíthető illetékességi köröket a nemzeti tanácsokkal kapcsolatban. Jókedvünk nyara/ősze? Vagy telhetetlenek a vajdasági magyarok?

Ha körülnézek, nem látok ünneplést, nincs felhőtlen öröm. Gondterhelt emberekkel találkozom, ha egyáltalán érdekli őket a politika. Igaz, a törvényszöveg elkészítésében részt vevő kisebbségi politikusok hézagmentes diadalról, megvalósult autonómiáról beszélnek, de nem tudnak meggyőzni. Hadd tegyem hozzá, hogy olyan probléma tolul itt felszínre, amely a megannyi szerbiai kisebbség közül csak a magyarokat érdekli. Egyszerűen megfogalmazva: itt a számok magyaráznak mindent. Míg a többi kisebbséget, nagyságrendjük okán, nem érdekli a választás mechanizmusa, addig a 300 ezres lélekszámú magyar kisebbség számára ez meghatározó probléma. De nézzünk meg csupán két vonatkozást, amelyek beárnyékolják a szituációt.

Az új törvény rendkívül magasra emeli a cenzust. Nagyjából 120 ezer aláírást kell biztosítani a vajdasági magyarok köreiben, hogy a közvetlen, titkos választás mechanizmusa működjék. Hajdanán, mármint a múlt század kilencedik évtizedének elején, a kisebbségi politizálás kezdetén, azaz aranykorában, ezt a szintet könnyedén el lehetett érni, hovatovább akár túl is lehetett szárnyalni. Azóta sok víz folyt le a Tiszán, a bizalom megcsappant a politikusok iránt, és a vajdasági magyarok száma is megváltozott. Nem valószínű, hogy az uralkodó Demokrata Párt, amely maga is számot tart a kisebbségi szavazatokra, ne tudná ezt. A kisebbségi pártok számára a törvény nem tiltja meg a szervezett fellépést, hogy terepen járva győzögessék a vajdasági magyarokat annak érdekében, hogy feliratkozzanak a választói listákra. De senki nem tudja megmondani, hogy lehetséges-e ennyi ember mozgósítása. Szeretném, ha így lenne. Mindenki tudja ugyanis, hogy az elveszített bizalom nehezen szerezhető vissza. Mindenesetre, ha nem gyűlik össze a megfelelő számú aláírás, oda kerülünk vissza, ahol már voltunk: az elektori rendszerhez.

Aztán itt van a másik ütközőpont a magyar pártok között: a törvény ugyan azt jelzi, hogy az állam megfelelő szervei fogják vezetni a kisebbségi választói névjegyzéket, de a kisebbségi polgároknak önszántukból, saját kezdeményezésük, azaz külön kérelem alapján és négy hónap leforgása alatt kell feliratkozniuk e névjegyzékre. A törvény azt irányozza elő, hogy a magyar választók névjegyzéke létrehozható, de csak abban az esetben, ha a magyar választók fele hajlandó arra, hogy valamiképpen megerősítse, azaz rajta akar lenni ezen a választói névjegyzéken. Míg a legerősebb párt, a VMSZ áldását adja erre a megoldásra, mondván, hogy ennélfogva ajtóról ajtóra kell járni, hogy a pártok meggyőzzék a magyar szavazókat, vegyék már észre saját érdekeiket, azaz adják már be igényüket, hogy szavazni akarnak, addig a többi párt radikálisan bírálja a megoldást: mert mi indokolja, hogy ne az állam, amely mindenki állama, ennélfogva a magyaroké is, rendezze a névjegyzéket.

Miért nem az állam kezeli az egyébként titkos névjegyzéket, amellyel bizonyosan minden állam rendelkezik? Miért kellene a nemzeti hovatartozásról külön nyilatkozni, ha az diszkriminációt jelent? Miért kellene a kisebbségi magyaroknak külön ágálniuk a saját érdekükben? Ráadásul nagyszámú, pontosabban tíz civil szervezet is arra szólította fel a szerb parlament magyar képviselőit, hogy ne szavazzanak a kisebbségi törvényre. Mindhiába. Tíz nappal ezelőtt a VMSZ hatalmas, integráló szándékú összejövetelt szervezett Zentán. Jelen voltak a rebellis civil szervezetek, a VMDP kivételével a többi vajdasági magyar párt is hangot adott meggyőződéseinek a helyszínen.

Ebben a pillanatban nagyon nehéz bármi véglegeset mondani. Két útvonalat látok. Vagy új kezdetet szorgalmazni, ami az eleddig működtetett gyakorlat erőteljes újragondolásán alapul, legszívesebben ezt támogatnám. Vagy a fennálló csiszolása, javítgatása, ami azzal a kockázattal jár, hogy megismétlődnek a régi eljárások.
 
A törvény itt van: a vajdasági magyar törésvonalak pedig ugyanazok, mint immáron két évtizede. Közben az idő visszafordíthatatlanul múlik.