Megalkotói szerint a lisszaboni szerződés az EU-ban történő szabad piaci áramlást, ezáltal pedig az egyéni szabadságjogok körének szélesedését szolgálja - mindezt a bürokrácia egyszerűsítésével és hatékonyabbá tételével. De valóban egyszerűsödnek-e az adminisztrációs folyamatok és segítik-e a fenti elveket?

Ajánlat

Dacból, ostobaságbólTallián Miklós írása Magyarországról és az egységes piacról

OK.hu

Az Európai Unió létének akkor van értelme, ha biztosítja a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását, hozzájárulva ezzel az egyéni szabadságjogok (jogok és hangsúlyozottan nem automatikusan járó juttatások) körének szélesítéséhez, az unión belüli verseny növekedéséhez és összességében az unió világpiaci versenyképességének javításához. Ezek ugyanis egyrészt filozófiai síkon is nemes célok, másrészt minden józan történelmi tapasztalat alapján szükségesek a jólét növekedéséhez.

A szabályozást megalkotó bürokraták szerint a lisszaboni szerződés az uniós ügymenet egyszerűsítésével, a hatékonyabb és demokratikusabb döntéshozatal előmozdításával ezt szolgálja, Václav Klaus szerint meg nem. Lássuk, kinek lehet igaza, függetlenül attól, hogy egyébként egyik fél sem feddhetetlen: az uniós szabályozóknak érdekük a saját állásaikat garantáló megoldások kialakítása, Klaus pedig nem a feltétlenül önkonzisztens politizálás legnagyobb bajnoka.

Először nézzük nagy vonalakban: a lisszaboni szerződés egy klasszikus salátatörvény, olyasmi, amit akkor szokás előterjeszteni, ha nincs idő vagy lehetőség tisztességes munkát végezni, vagy az elfogadható javaslatok közé el kell rejteni néhány botrányos butaságot. A salátatörvények ezért általában nem is szoktak nagyon hasznosak lenni.

Másodszor: a szerződés számos kompetenciát elvon és kizárólagosan az EU kezébe helyez, vagy a nemzeti törvényhozást egyértelműen az EU-nak rendeli alá. Ahelyett, hogy előszednénk a klasszikus siránkozást a függetlenség felszámolásáról, nézzük meg ennek következményeit. Nézzük meg, vajon hatékonyabb, jobb döntéseket várhatunk-e így.

Számos esetben nyilván nem, mert maga a döntés tárgya olyasmi, amit sem tagállami, sem uniós szinten nem kellene szabályozni egyáltalán, hanem a fogyasztókra, munkavállalókra, munkaadókra, egyszóval szabadon szerződő felekre kellene bízni a döntést, erre azonban az európai államok, úgy tűnik, eddig képtelenek voltak, nem várok jobbat az összeurópai vezetéstől sem.

Az adminisztratív hatékonyság szinte biztos, hogy nem fog növekedni, és a ráfordítások sem fognak csökkenni, ugyanis hiába kerül rengeteg döntés uniós hatáskörbe, a hozzá tartozó nemzeti intézmények, hivatalok, tanácsadó testületek és kitudjamicsodák alighanem megmaradnak, ugyanúgy, ugyanannyiért. Hiába volna lecserélhető néhány komplett főosztály vagy minisztérium két tolmácsra, ne legyenek illúzióink, ez sehol nem fog megtörténni.

A demokratikusabb döntéshozatal pedig eleve és elvileg sem biztos, hogy az egyéni szabadságjogok növekedése felé visz. Az Európai Parlament ráadásul egy olyan szervezet, amelynek tagjait jellemzően a nemzeti parlamenti választásokénál jóval alacsonyabb érdeklődés mellett választják meg, szerepének növekedése (sok tagját elnézve) leginkább az összeurópai száznapos programok megjelenésének veszélyét fokozza.

A belső verseny sem fog számottevően javulni. A szerződés tartalmaz számos olyan európai szinten szabályozott jogot, amely valójában nem jog, hanem elképesztő összegekbe kerülő juttatás, amelyeknek adminisztrációjához ráadásul hatalmas hivatali szervezetre van szükség mind uniós, mind nemzeti szinten. A szegényebb tagországoknak ezek biztosítása sokkal nagyobb teher, mint a gazdagabbaknak, így versenyhátrányba kerülnek, nem tudják érvényesíteni az olcsóbb munkaerőből fakadó komparatív előnyüket, másuk pedig nemigen van: technológiában, tudásban, hozzáadott értékben, innovációban még hosszú ideig nem lesznek egyenlő felek. Ebből fakadóan a piac sem lesz egységes, és hiába a világ legnagyobb gazdasága az EU papíron, ha a gyakorlatban az még mindig számos gazdaság egymás mellett élése, nem valódi föderáció. Hozzá sem kell tenni, hogy ez a külső, világpiaci versenyképességnek sem tesz jót.

Az egységes külpolitika pedig nem eredendően rossz ötlet, csak nem mindegy, hogy milyen, márpedig az EU külpolitikáját jelenleg meghatározó és valószínűleg az egységes külpolitika kialakításában is domináló irányzatot leginkább a megalkuvás kifejezéssel lehet leírni. Az pedig nem jó az égvilágon semmire. Érthető a konfrontációtól való félelem, a konfliktusos külpolitika felvállalása automatikusan megkérdőjelezné az EU-t működtető diplomáciai módszerek mindenhatóságát, és nyilván attól is lehet félni, hogy ez az egész EU működőképességét veszélyeztetné. Lehet. A megalkuváson, önfeladáson alapuló külpolitika viszont az államszövetség és a tagállamok létét veszélyezteti hosszabb távon. Egyelőre "csak" a gázellátást.

A közös biztonságpolitika pedig ugyanez pepitában: van ugyan néhány hadsereg, a britekén kívül is akad egy repülőgép-anyahajó, de nincs power projection, nincs meg az a képesség, hogy Európa rövid idő alatt a világ tetszőleges pontján komoly elrettentő erővel tudja kikényszeríteni saját akaratát. Nem is lesz meg, mert erre költeni kell, Európa meg szívesebben költ plüssnyuszikra, mert azok olyan cukik. Meg érdemes elképzelni egy szlovák, román, magyar, francia, német és angol tisztekből álló vezérkart - akármennyire csodásan pacifista is Európa, az ehhez szükséges feltétlen engedelmesség és bizalom aligha volna meg.

A lisszaboni szerződés ezeket a bajokat nem orvosolja, ha nagyon optimisták vagyunk, akkor annyit mondhatunk, hogy legalább nem is súlyosbítja. A megoldás az lehetne, ha a korábbi szerződésekhez nem hozzátennénk, hanem elvennénk belőlük, kidobnánk mindazt, ami akadályozza az alapvető célt, ami, hogy ismételjünk: a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása. Mellesleg pedig garancia a békére, komolyan, ki bombázná le azt, aki tud Maserati Quattroportét gyártani, ha különösebb akadályok nélkül vehet egyet (vagy legalább dolgozhat azért, hogy vehessen)?