Az ember nem mosógép
// 2009 // nov // 25
A posztszocialista társadalom jellemzője, hogy nem tud másban gondolkodni csak önműködő rendszerekben. Vagy kizárólagosan a piactól várja a gondok megoldását, vagy az állam gondviselésében bízik - épp ezért bírnak nálunk különös tekintéllyel a technokraták. De mi az az alapvető ellentmondás, amit ők nem tudnak feloldani?
A magyarországi politikai élet, illetve a "politikai közbeszéd" sivárságát az jelzi leginkább, hogy a "demokratikus párbeszéd" mérhetetlenül dogmatikus és unalmas. A pártállami időszak szakzsargonját új szakzsargonnal váltották föl, ám sem tartalmilag, sem lényegileg nem változtattak azon. Amíg a negyven éves megszállás és diktatúra ideje alatt mindvégig a "szocialista haladásért" és a "tervgazdaságért" volt kötelező lelkesedni, és ezek jelentették a paradigma kereteit, addig mostanság a "piac" és a "kapitalizmus" lettek egyesek rajongási tárgyai. Ez még önmagában nem is lenne probléma. Az viszont már probléma, hogy a zsargonisták ugyanúgy képzelik el ezeket, mint annak idején a tervgazdaságot. Ennek folyományaként senki nem tett annyi rosszat akár a piacgazdaság, akár a kapitalizmus ügyének, mint azok, akik mást sem tudnak hajtogatni. A pártok, és a holdudvari szakértők sportot űznek a dogmatikából, és egymásra licitálnak kapitalizmus-vagy állampártiságból.
Ez a bizonyos közbeszéd csak dichotómiákban tudja azt a bizonyos párbeszédet folytatni: ha emezek kapitalisták, "neoliberálisok" (közelebbről nem tudjuk, ez micsoda, pedig sokat beszélnek róla), akkor mi állampártiak leszünk. Mindkét irányzatnál az első szembetűnő tulajdonság az önreflexió teljes hiánya: a neoliberálisok azért ostobák, mert azt hiszik, "a piac mindent megold". Ehhez képest a neoetatisták nem ostobák, hiszen ők csak azt gondolják, hogy minden, ami nem megoldott, az megoldható az állam segítségével. A piaci doktriner retorika sok esetben jogos kritikusai megfeledkeznek arról, hogy ugyanabba a hibába esnek, mint azok, akiket bírálnak: az államot olyan önmagában való és létező entitásként fogják fel, melynek realitása független az őt fenntartó egyénektől. Valamiféle "csoda" rejtezik benne, ezért segítségül lehet hívni, ha minden más csődöt mondott. Talán mégiscsak problematikus dolog ez a szekularizáció: a gondviselő Isten képe helyett kaptunk egy gondviselő Állam-képet.
Ne legyünk egyoldalúak. A hazai piaci doktrinerek (akik csak retorikájukban piacpártiak) nem különbek a neoetatisáknál. Legalábbis az egyik magyarországi párt zászlajára tűzte a "kapitalizmust", és ugyanolyan önműködő mechanizmusként, üzemként képzeli el, mint az etatisták az államot. Mintha a piac (vagy az állam) kizárná az egyéni hibák és vétkek lehetőségét, mintha ezek sajátos jellegükből adódóan felváltanák az esetlegességeket valamiféle bizonyossággal. De miből fakadna ez a bizonyosság?
Talán a szocializmus maradványa, talán a posztszocialista liberalizmus nyoma, de nem tudunk másban gondolkodni, csak "rendszerekben". A "rendszer" pedig per definitionem valami önműködő mechanizmus foglalata, ami valamiféle tudományos tudás segítségével magyarázható. Ez a bizonyosság forrása. A rendszer nem igényel túl sok beavatkozást, magától működik. Igaz, meg kell tervezni, és be kell indítani. Ám utána, a remény szerint, magától megy. Nem kell többé hozzányúlni, és problémáink megoldódnak.
Valószínűleg ezért kedves sokaknak a technokrata nyelvezet, és valószínűleg ezért vitáznak egymással is a konkurens technokrata verziók. A technokrata tudományos tudása segítségével építi meg a gépezetet (a rendszert), s miután ezt megtette, az alkotó pihenni tér. Semmi másra nincs szükség ehhez, mint félretolni minden más szempontot - politikai legitimációt, törvényes kereteket, egyéb megfontolásokat -, és rábízni a feladat megoldását. (A technokrácia egyik legjelentősebb honi képviselője egy reggeli műsorban arról panaszkodott, hogy a szakértők kezében túl kevés hatalom és eszköz van.) Érdekes ellentmondást találatunk a technokrácia és a piaci gondolkodás társítási kísérletében: míg a piac a beavatkozásoktól mentes önigazgatás eszméje, addig a technokrácia a legdurvább beavatkozás jogát követeli magának. Akkor a piac mégsem képes önkorrekcióra? És ha nem, nem fog ez újabb és újabb beavatkozásokat követelni? És vajon a technokraták valóban bíznak-e a piac működési elveiben, ha ők akarják megalkotni?
Amennyiben igaz a piac korai gondolata, a kölcsönösen előnyös viszonyok kialakításának lehetősége, annyiban nincs szükség technokráciára. És ebben az esetben bízni kell az egyszerű, józan paraszti észben, és az evolutív módon kialakuló piacban. Csakhogy e józan paraszti észt a technokraták nem tekintik mérvadónak, inkább "mocsárnak" tartják, amit le kell csapolniuk. A folytonos "szakértői" beavatkozás ellentétes a szabadon mozgó polgárok kölcsönösségen alapuló rendjével.
Honnan ez az ellentmondás? Az egyik vonás talán a technokrata és ideologikus gondolkodás perfekcionizmusából fakad: ha valami nem tökéletes, akkor meg kell találni a bölcsek kövét, valamilyen "elvet", amit ki kell terjeszteni minden másra (piac, állami beavatkozás, demokrácia stb.), és rögvest jobb lesz. A hazai válaszok jellemzően ilyen dimenziókban tudnak mozogni. Az egyetlen tényező, amit figyelmetlen kívül hagynak mind a doktriner új-kapitalisták, mind a neoetatisák, az ember.
Ha kimondjuk, közhelyszerűen hangzik, pedig ezekben a vitákban föl sem merül: az ember esendő lény. Vannak erkölcsi és intellektuális hiányosságai, ezért nem képes tökéletes viszonyokat kialakítani, rendre hibázik, sokszor el is bukik. Minden ilyen bukás esetén (mint pl. a mostani gazdasági válság), valamely ideológia szakértői azonnali "rendszercserét" javasolnak: mindent, ami akár működik is, kidobnának, és felcserélnék valami mással.
Pedig egy válság, legyen az gazdasági vagy akár magánéleti, az emberi állapotból fakad. Vannak problémáink, amiket jól-rosszul megpróbálunk megoldani. Az, hogy néhány házasság rosszul működik, nem érv a házassággal, mint intézménnyel szemben. Ugyanígy a gazdasági hibák nem szolgálnak valós indokul arra, hogy "rendszert" cseréljünk.
Ha a hibák, bukták nem a "rendszerekből", azok "logikájából" fakadnak, hanem az emberi állapotból, akkor teljesen másra kéne reflektálni: az erényekre, és közös dolgainkra, például az erkölcseinkre. A "piac" működése nem egy mosógépé, hanem bizonyos erényeket előfeltételez. Ebből azonban sok minden következik: a fő szerep ez esetben a nevelésé lenne, és a hagyományos intézményeké (család, kis közösségek stb.), nem pedig önjelölt "szakértők" mosógépszereléséé. És ez egyaránt igaz a piac és az állam technokratáira: e téren bizony hagyni kéne az embereket békén, és nem különféle követhetetlen és érthetetlen, havonta változó szabályozásokkal abajgatni őket.
Az erényesség, a jó és rossz kérdései azért nem kerülnek elő, mert a "rendszerek" körül zajló "tudományos" viták kényelmesek: nem érintik ezeket a kérdéseket, kikerülik őket. A kérdés csak az, nem szerencsésebb-e a rendre rákérdezni a rendszer helyett. Amíg emberek alkotják, addig sem a "piac", sem az "állam" nem fog megfelelni valamiféle idealizált képnek, és mindig lesznek hibái. A jó rend nem tökéletes; viszont ha a jóról nem gondolkodunk, ne is reménykedjünk javulásban.
29 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
29
morvai.j.zs
2010. 04. 07. 18:47
Nos, kedves Ismerős és mpolgár!
Fatális hibát követtem el: válaszoltam, csak éppen a címzettet tévesztettem el…
De azt hiszem, erre mind a ketten rájöttek.
Magyarázkodni nem érdemese, korrigálni ezt már nemigen tudom, amit tehetek: ezúton kérném elnézésüket.
(Előbbi mondandómhoz pedig csak annyit fűznék hozzá: mindkettőjüket igen nagyra becsülöm, a távolból, így – jobbára – ismeretlenül is. Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni.)
De legalább egy újabb értékes hozzászóláshoz [28] kapcsolódhatok egy gondolattal...
Egy ideje figyelem a generációkat.
Sajátomban általánosan észlelek (akár a világot megváltani igyekvőket, akár az árral sodródó, mának élőket szemlélem) egy igen erős kiábrándultságot, és reményvesztettséget.
Szüleink generációjában (50-70) többnyire ez már átalakult harag, düh és megbotránkozás vegyes keverékévé – de az a néhány ember, aki még próbálkozik hozzátenni valamit, valamilyen úton-módon a köz jövőjéhez, értékes és megfontolandó gondolatokkal rukkol elő. Kár, hogy egyre kevesebben – a többségen bizonyára a több évtizedes csömör vett erőt, és tartja távol őket közös dolgainktól.
Legérdekesebb talán az idősek, a nyolcvan körüliek korosztálya. Egy részük a megváltó halált várja, másik részükénél viszont igen gyakran tapasztalok a világra történő valamiféle rácsodálkozást. Életüket sajátságos dimenziókban élték le (többségük minden korban, majd’ minden értelemben kisembernek számított), így gyaníthatóan többségük kevésbé érzékeny a fiatalokat ma foglalkoztató problémákkal (lakáshoz jutás nehézségei, bizonytalan munkahelyek) szemben, általános vélekedésük napjaink kapcsán: „Ilyen jó világ még sosem volt!”
Úgy gondolom, ha radikális változást nem is érhetünk el egy élet során létünk minőségével kapcsolatban, legalább azért érdemes (és kell is) tennünk, dolgoznunk, hogy néhány emberöltő múlva az út végére elérkező korosztály ne csupán e két fenti (különösebben nem szimpatikus) alternatíva szerint helyezhesse el önmagát környezetében.
Amit mpolgár a választási gyűlés kapcsán írt – hát, ha nem rólunk lenne szó, akár még kabaréba illőnek is tarthatnám.
(Elnézésüket kérem, de nekem a Markos-Nádas-Boncz egy régebbi száma jut eszembe, amelyben utóbbi szerepe arra korlátozódott, hogy rendszeres időközönként, mintegy varázsütésszerűen, elvágva a gondolkodás – a továbbgondolás – fonalát benyögje azt, hogy „imperalizmus”…)
Azt hiszem a recept nem változott.
Az ukáz talán itt is a következő:
„Képviselőjelölt fiam! Ha olyan téma merül fel, ha olyan kérdésekben szeretnének válaszokat kapni az emberek, amelyeken ők előtte elgondolkodtak, s ami nekünk nem érdekünk – mármint, hogy tudják a választ –, nos, akkor kell előkapni a << a probléma az, hogy a másik párt…>> csodaszert! Ebbe belekötni nem lehet, mivel az igazságtartalmáról, a háttérről ők semmit sem tudnak.
Hogy honnan fogod tudni, mikor kell elővarázsolnod a nyulat a cilinderből? Rá fogsz jönni könnyen: minden olyan kérdésnél, amikor neked is gondolkodnod kell a válaszon – ami ugyebár nem az erősségünk.”
És szerencsétlen jelöltek talán még maguk is elhiszik: ez így van rendjén, mert a politika ilyen, a politikában a győzelem ezt kívánja.
28
mpolgar
2010. 04. 07. 08:31
Kedves Ismerős, és Morvai!
Sajnos, a gépemen nem találom, azt a hozzászólásomat, amire,-gondolom-, Ön válaszolt. Ezért elküldöm mégegyszer. Vagy, magától jött rá, hogy mi a véleményem? Ha így van, köszönöm.
Ebben az országban él néhány generáció. Mindenki a maga szemszögéből és a tapasztalatai alapján nézi a világot, mi több, a mai politikai életet.
Semmi meglepőt nem látok abban, hogy nincsenek azonos véleményen, annak ellenére, hogy sok azonosságot látok a szemléletük, sőt a magaméi között is.
Én inkább annak örülök, hogy a fiatal generáció képviselői között látok olyanokat, akik a fejüket használják sok más testrészük helyett, ha az ország kérdéséről van szó. Nagyon remélem, hogy nem Morvai az egyetlen képviselője ennek a rétegnek. Azt is remélem, hogy többen vannak olyanok, akik az idősebb generációból óvják ezeket a fiatalokat a buktatóktól. Ha a kettő, némi vita árán szót ért egymással, sőt, jóízűen vitatkozni is tudnak, az már a jövő útja. Talán ez lehetne a követendő példa.
Más:
A napokban járt nálunk az egyik párt képviselője választási gyűlést tartani. Szánalmas volt. A korábbi választások alkalmával egy 400 fős községben –minden ráhatás nélkül-, érdeklődő kb 30 fő volt, most megjelent, -és ez nem vicc- 3! A másik képviselőjelölt nem is mert szembe nézni az érdeklődés hiányával, el sem jött, és nem is áll szándékában. Hozzáteszem, mindkettő aktív képviselő, egyik megyei pártlistás, a másik a választott. A két választás között egyiket sem láttuk egyszer sem, és munkájuk eredményével sem találkoztunk.
Érdekes volt a programbeszéde. Ígért fűt-fát, és virágot. Persze, feltételesen, mert a gazdasági válság, az ellenpárt áskálódása, stb. Ma már ezt kevesen hiszik el.
A kérdésekre, történetesen, hogy a térség problémáját hogyan, milyen koncepció alapján akarják megoldani a válasza az volt: ha a másik párt nem akadályozná őket, már, minden gond nélkül megoldották volna.
Újabb kérdés: miből, hogyan, milyen ütemben, mi módon, milyen feltételek mellett: ha a másik párt nem akadályozna, akkor…..
Következő kérdés: mi szerepel a térség fejlesztésével kapcsolatban a távlati terveikben? Válasz: ha a másik párt stb.
Csak egyet nem értek. Ha nyolc év alatt nem tudták kikapcsolni a másik pártot, és az ilyen hatékonysággal tudta, többségük ellenére megtorpedózni a jobbnál jobb elképzeléseiket, akkor miért ragaszkodnak továbbra is a hatalomhoz?
Pogány a sejtésem, ha a másik képviselő jelölt eljött volna hozzánk, nagyjából ugyanezt hallottam volna, azzal, hogy, ha mi kormányoztunk volna, akkor….
Nekem ez olyan mint egy ikerpár két tagja, aki mindig a másikra hárítja a felelősséget. Bogozza ki valaki, hogy igazából ki volt a hunyó!
Fel kéne végre nőni ahhoz, hogy nem sekélyes pártpolitika, nem egyéni érdek, hanem egy egész ország túlélése a tét. Ezt hangzatos, és hazug retorikával, egymásra mutogatással nem lehet megoldani. Talán, egyszer, a történelem folyamán a köz érdekében össze kellene fogni, aztán lehet, hogy még nagyobb lenne az a mézes bödön. De nálunk mindenki türelmetlen, és sajnos, még mindig működik a tehenem, meg a szomszéd tehene elve. Az sem baj, ha már lassan csak a használt almot vihetem el alóla, de legalább vittem valamit.
Régen, legalább annyi tartás volt a politizáló főurainkban, hogy kemény pénzekért, birtokokért, pozícióért adták el a becsületüket, és népüket.
Vagy többről van szó, csak nekünk elfelejtettek szólni róla?
27
morvai.j.zs
2010. 04. 06. 19:38
Kedves mpolgár!
Köszönöm az elismerő szavakat, mondhatom, ez kölcsönös!
Az évek során felszedett tapasztalatokat valószínűleg semmi nem pótolhatja (nyilván ezt még nem tudhatom) - igen; talán ezért foglalnak másképpen állást ebben a kérdésben akár Ön, akár Ismerős, mint a fiatalabbak.
Lehet, hogy túlzottan naiv vagyok ezekben a kérdésekben - de a naivitás (és ez igen önző természet) számos dolgon túl talán segíthet még abban is, hogy sok mindent elviseljen az ember, amibe akár bele is bolondulhat(na).
Arról nem is beszélve, hogy itt és most csupán elméleti szinten kapcsolódom a közélet kérdéseihez - a gyakorlatban is tevékenykedőkkel minden bizonnyal sokkal jobban járnánk.
De én is csak abból főzhetek, amim van. (Meg azt, aminek ismerem a receptjét - vagy legalábbis azt hiszem, hogy ismerem...)
Tisztelettel
26
ismerős
2010. 04. 06. 10:56
Kedves Morvai J.Zs!
Azért dereng a fény az alagút túlsó végén!Legalább is ez az érzet vesz erőt rajtam, amikor az Ön sorait olvasom. Nem csak most, általában is.Azt hiszem, ennyi levélváltás után ennyit már megkockáztathatok.Természetesen ezt a véleményemet továbbra sem a vitaindító írásra vonatkoztatom, hanem arra az érzékenységre, ahogy Ön reagál rá.Ön rendelkezik egy igen fontos tulajdonsággal, amiért irigylem, tudniilik, azt hiszem ösztönösen empátiával viszonyul minden felvetésre.Miközben látom,eme vonás általános érvényre jutása lehet(ne) a jövő hatásos eszköze a felemelkedésünkre, én (ma már)nem tudok ilyen engedékeny lenni. Talán a köztünk lévő három évtized lerakódásai a felelősek ebben.(Ezért tanúsítok önmérsékletet az aktív politizálás iránt)
Ezért van az, hogy semmi pozitívumot nem vélek felfedezni a vitaindító írásban.Sőt, kifejezetten károsnak tartom,mert távoltarthat az aktuális választástól.S ez sem segít abban a paradigmaváltásban, amit Ön is én is sürgetünk.Ellenkezőleg, csak késleltetheti bekövetkeztét.
25
morvai.j.zs
2010. 04. 05. 22:52
(folytatás)
A „minek választani?” kérdésére azt mondanám: az, hogy kire adjuk a voksunkat, talán mindegy is, meg nem is.
Mindegy abból a szempontból, ha a társadalom az újonnan megválasztott vezetőktől továbbra is elvárja, hogy minden problémáira megoldást találjon. Szintén mindegy, hogy kit választunk, abban az esetben, ha a politika a társadalmat továbbra is e téveszméjében kívánja megtartani.
De persze nem elhanyagolható a választás kérdése abból a szempontból, hogy jelzi a politika egyes szereplői felé, hogy a rendszer működtetése terén tett igyekezete mennyire szakszerű és az mennyire méltányolható – akár az ellenlábas politikai erőkhöz mérten is, tekintve annak a választók részéről történő „megbecsülését.” A vesztesnek – elvileg – tudnia kell, mit rontott el, hol kellene javítani, illetve ha rendszeresen visszaél a választók bizalmával, akkor esetleg végleg (< 5 %) elveszítheti azt. (Ez most az MSZP-vel nem fog megtörténni, de ha marad a jelenlegi garnitúra, és az új sem lesz sokkal jobb, akkor lehet, hogy 2014-ben igen.)
A jelenlegi helyzetben úgy érzem, inkább mindegy, hogy kire szavazunk, mint hogy nem – de persze itt is igaz lehet, hogy a sok rossz közül a legkevésbé rossz még talán mindig a legjobb…
(Kérdés persze, hogy ki, és mi alapon rosszabb a másiknál…)
24
morvai.j.zs
2010. 04. 05. 22:49
Kedves Ismerős!
Valóban számos elutasítást tartalmaz a cikk, de a helyzet szerintem nem ennyire vészes.
Hogy egy rendszert valós értékén kezeljünk, szükséges a politika és társadalom közötti újfajta kapcsolat megteremtése.
A politika résztvevői (kiegészülve számos bölcseleti technokratákkal) ideológiák és rendszerek mellett kardoskodnak, de sokszor figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a történelemben ez idáig számos rendszert működtettek ugyan több ideológiára alapozva, de ezeknek a gyakorlati kivitelezésre rendre hagyott némi kívánnivalót maga után.
A társadalom pedig figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy olyan konstrukcióra (mondjuk a rendszerre) hagyatkozik problémái lehető legszélesebb körű megoldásában, amelynek működési elveiről, feltételeiről, buktatóiról (pl. a működtetéséért elvben legmagasabb szinten felelősséget vállaló elit tényleges szándékairól is) többnyire igen kevés információval rendelkezik.
Amit pedig sokszor mindkét fél figyelmen kívül hagy: egy megkreált rendszer működése (működtetése) során felmerülő új problémák kezelése egy olyan aktív beavatkozást is igényelhet, amely során nem csupán az egyik félnek kell átértékelnie tennivalóit, és nem feltétlenül illeszthetőek össze az előzetesen – mintegy hipotetikusan megfogalmazott – használati utasítással.
A kérdés az (ami – ahogyan Ön említi – lehet negyedik, vagy akár századik út), hogyan tud a két fél kompromisszumra jutni abban a kérdésben, milyen elvárásokat támaszthatnak egymás iránt, és milyen hozzájárulások szükségesek az egyik fél részéről ahhoz, hogy a másik az általa vállaltakat teljesíteni is tudja. Rendszerünk egy több ponton szivárgó csőrendszer, és a politika ugyan befoghat ujjaival egyes nyílásokat – más részeken a kiszivárgás így még intenzívebbé válhat. Talán semmilyen politikai erőnek nincs annyi ujja, hogy minden résre jusson egy – ehhez a társadalomnak is meg kell mozdítani a kezeit.
Jómagam el tudnék képzelni egy új nemzeti kerekasztalt, ahol a politika jelenlegi (köreikben magasan jegyzett) képviselői leülnének, és nem alapelveket fektetnének le, hanem az ország nyilvánossága előtt megegyezésre jutnának abban, hogy a társadalmat foglalkoztató egyes kérdésekben milyen mértékig nyújthatnak segítséget, mit tudnak biztosítani egy mindenki számára elfogadható jogi szabályozás keretein belül – függetlenül attól, hogy egyik vagy másik párt éppen mely réseket és milyen mértékben szeretné betapasztani véges számú ujjaival.
Ez persze jelenleg elég idealizált elképzelés, mert hiszen a nagy-nagy kooperációban mindig lesznek olyanok, akik egyéni érdekeiket szem előtt tartva dezertálnak majd, és a megegyezőkre újjal mutogatva továbbra is elhitetik a társadalommal, hogy a politika bizony képes minden vele szemben támasztott elvárásunknak megfelelni – csak éppen a megegyező felek ezt tagadják, vagy csekély hozzáértésük folyományként képtelenek belátni.
Minőségi oktatás és nevelés segítségével – amiről a szerző ír – talán elképzelhető, hogy hosszú távon visszaszorul a dezertőr magatartásforma, és kitermelődik egy olyan generáció, amely leülteti elitjei a bizonyos asztal köré.
(folyt. köv.)
23
ismerős
2010. 04. 05. 12:11
Kedves Morvai J.Zs!
Az Ön kedvéért még egyszer elolvastam a vitaindítót, abban a reményben, hogy esetleg revideálhatom a (lesújtó) véleményemet.Szomorúan jelenthetem, minden marad a régiben.Most is csak azt mondhatom, a Szerző mindent elutasít, amihez csak nyúl.Ez persze a szíve joga, de azért a tisztesség úgy kívánta volna,hogy legalább felvázolja a jobb verziót! Ha szerinte létezik ilyen egyáltalán.(Vajon mi lenne az:harmadik, negyedik, századik út?)Ha meg szerinte sem létezik, minek az egész habosítás, amit a cikkével kelt. Hacsak nem az általános közöny felkeltése (azt sugallván,minek választani, hisz az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz)!
22
morvai.j.zs
2010. 04. 04. 23:26
Több, korábbi hozzászólóval szemben (legalábbis véleményüket látva) én az eddig végigolvasott cikkek közül ezt találtam talán az eddigi legjobbnak a kommenten!
A rendszereket emberek találták ki, emberek működtetik, az ideológiák talán némi fogódzót adhatnak ahhoz, milyen metódusok lehetnek a hibák lehető legjobb kiküszöböléséhez - legfőképpen az elemi emberi hajtóerők letöréséhez.
De egyetlen rendszer sem kalkulálhat azzal, hogy a legtökéletesebb (vagy inkább legkevésbé tökéletlen) működéséhez szükséges antropológiai jegyek az adott társadalmon belül milyen mértékben és milyen mélységben jutnak érvényre az egyének karakterében.
A politika és társadalom közötti kölcsönös elvárások tekintetében a rendszerek nem adnak választ kérdéseinkre, legfeljebb arra, milyen keretek között keressük a válaszokat.
Nem támaszkodhat az igazságosság fogalmára sem, amely igen viszonylagos, elméleti, és a folyamatosan táguló információs társadalomban újra és újra átértékelődik.
Talán így egyetlen politikai erő (és egyetlen ideológia) sem fogalmazhat meg kizárólagosságot. Végzetes komplikációktól mentes, aktív működtetése egy rendszernek (politika és társadalom részéről egyaránt) a hibák ellenére biztosíthatja azt, hogy hosszabb távon kialakuljon egy megegyezéses társadalmi szerződés, ahol mindkét fél tudja, hogy mit vár a másiktól, és ennek érdekében mit kell tennie.
Ez a lassú folyamat (mintegy szemlélet- vagy stratégiaváltás) persze minden rendszer működőképességét és tökéletességét befolyásolja - ugyanúgy a kapitalizmusét, mint ahogyan az államkapitalizmusét.
A "rend" jelentősége, amit a szerző említ: valószínűsíthetően a rendnek szerepe van abban, hogy az egyének többé-kevésbé ugyanúgy szocializálódnak a közösségben - legfőképpen a rendszer motorjának, az államiság intézményrendszerének elfogadása tekintetében. Még ilyen esetekben is nehezen számítható ki egy döntést követő válaszreakció, de hosszasan ismétlődő játszmák elemzése során nyert stratégiákkal a játékelmélet már úgy-ahogyan közelítheti.
Még két gondolat kapcsán szólnék.
A szerző említi a "történelmi szükségszerűség" álarca bújó döntési impotenciát a technokrácia részéről.
Történelmi szükségszerűség szerintem is nehezen megfogalmazható, mivel a döntés pillanatában egyáltalán nem ismertek a politika párhuzamos szereplőinek döntései és azok szempontjai sem.
Utólagosan, az események ismeretében lehet persze történelmi szükségszerűséget megállapítani visszamenőlegesen - de akkor is igen álságos, lévén az alternatíváknak csupán egyetlen megtörtént kombinációjára apellál.
"M1978" említi a kapcsolati tőkét.
Ezzel kapcsolatban azt szeretném megemlíteni, hogy a kapcsolati tőke korántsem a Kádár-rendszer sajátossága - még csupán kelet-európai különlegességként sem említhetjük. Az információs társadalmakban gyökeret vert az érdekérvényesítésnek ez a legkevésbé kockázatos eleme (mellékvágányával, vagy zsákutcájával: az immár intézményesen megjelenő korrupcióval együtt), Nyugat-Európában és az USA-ban ugyanúgy - talán még korábban is - , mint a függönytől keletre.
21
ismerős
2010. 04. 04. 22:44
Kedves mindenki!
Azt javaslom, olvassák el még egyszer (vagy kétszer) a vitaindító cikket, s rájönnek, hogy az tökéletesen alkalmatlan az értelmes megvitatásra!Valójában nihilizmus árad belőle.
20
Szent Eltvíz
2010. 04. 04. 15:59
"A magyarországi politikai élet, illetve a "politikai közbeszéd" sivárságát az jelzi leginkább, hogy a "demokratikus párbeszéd" mérhetetlenül dogmatikus és unalmas. A pártállami időszak szakzsargonját új szakzsargonnal váltották föl, ám sem tartalmilag, sem lényegileg nem változtattak azon. Amíg a negyven éves megszállás és diktatúra ideje alatt mindvégig a "szocialista haladásért" és a "tervgazdaságért" volt kötelező lelkesedni, és ezek jelentették a paradigma kereteit, addig mostanság a "piac" és a "kapitalizmus" lettek egyesek rajongási tárgyai"
A politikai közbeszéd természetesen nem egyoldalú, a kormány a kapitalista gazdaság eszköztárát propagálja és alkalmazza is amikor átmenet nélkül a vállalkozókra szabadít minden létező és létezhetetlen , régi uniós körökben sem alkalmazott közösségi jogszabályt,-másik oldalról ötven százalékra tehető posztszocialista beszedő-újraelosztó rendszert működtet, az ellenzék az állam elsőbbségét sulykolja, mondván: a gazdasági válság jelzi hogy a kapitalizmus önszabályozási képességébe vetett hit megdőlt, ezek kijelentés igazságtartalmát hagyjuk, ez sem igaz, de most nem ezt kell cáfolnunk.
A szélsőjobbos, nacionalista ellenzék még kevesebb tőkét illetve tőkést(globalizmust, külföldi befolyást stb, akar látni.
Igen, a legnagyobb probléma a doktriner szemlélet számára az ember, mert hiába akarunk itt ilyen-olyan reformokat, ha mindig van ellendrukker, hülye, megtévesztett, ellenérdekelt, pl hiába akar valaki abszolút racionális indokoknál fogva kevesebb önkormányzatot, régiókat, ha mások az embereket maga elé tartva nem engedi azt megvalósítani.
Miért? Mert az ember érdekes fajzat, nem elég neki a ráció, szüksége van a jól hangzó mesére is.Hogy? Ez már a róka és a holló története? valóban, de sajnos így működnek a dolgok .
