Svájcban népszavazással döntöttek arról, hogy ne épülhessen több muzulmán minaret az országban. Visszaszoríthatja-e ez a radikális iszlám európai terjedését?

Ajánlat

Túl a terrorizmuson és a pisztáciánDavid Frum írása arról, hogy miért pont idén vonultak ki az utcára az irániak

Kertész, problémákNovák Attila írása a nagy vihart kavart Kertész Imre-interjúról

OK.hu

A napokban Svájc népe - egy radikális jobboldali párt (SVP) által kezdeményezett népszavazással - kiszavazta a minareteket az ország közforgalmából, a szavazók több mint 57%-a (viszonylagosan magas részvétel mellett) döntött arról, hogy ne épüljön több mohamedán templom az országban. Az eredményt  leginkább dicsőíteniük azoknak kellene, akik a "kispolgári", illetve a "rasszista" jelzővel írták le a svájciak döntését, hiszen a demokratkus, azaz a többségi döntés legitimitásán nyugvó népakarat győzött - egyébként ama liberális elv ellenében, mely lehetővé tenné nem pusztán az egyének, hanem a nagyobb, így a (vallási) közösségek számára is a szinte korlátlan önépítést, még akkor is, ha azt a többség nem akarja.

Ugyanakkor egy esetlegesen életbe lépő minaret-ellenes törvény nem igazán érne semmit sem. A svájci muzulmánok jó része eleve bosnyák, albán, illetve a Kemal Atatürk világi "forradalma" átalakító hatásain keresztülment olyan török, aki nem éppen a radikális iszlamizmust akarja és terjeszti - a harcias vahabbita szárny hatása is jóval kisebb itt, mint számos más európai országban. A 320 ezer svájci muzulmán az ország lakosságának kevesebb, mint 5%-át jelenti, miközben Franciaországban már elérte a 10%-ot. Pár nyugat-európai nagyvárosban az iszlám jelenlét nagyon erőteljes: a négy legnagyobb holland városban (Amszterdam, Rotterdam, Hága és Utrecht) a leggyakoribb név, melyet fiú kisbabáknak adtak idén, a Mohamed vagy ennek variációja volt. Ez a jelenlét becslések szerint Marseille-ban és Rotterdamban elérte a lakosság 25%-át, Malmőben 20%-át, Brüsszelben és Birminghamban 15%-át. Európa egy része fél, sokan szélsőjobboldali pártokat támogatnak, mások törvényeket hoznak. A demográfiai mérkőzésben nyerésre álló iszlám rettegéssel tölti el az európai jóléti államok polgárait, akik ha a gyerekvállalás tekintetében nem veszik is fel a versenyt, bástyákat próbálnak meg építeni szekularizált kulturájuk sáncai köré.

Az európai iszlám tekintetében két nézőpont, tehát a teljes befogadás és a teljes elutasítás Szküllája és Kharübdisze között vándorol a helyi közvélemény s az igazság is - nyugalmat nem találva. Ha európai történeti példáknál maradunk, óvatosságra inteném az "iszlamistázó" publicistákat, akiknek a fejében sokszor elválaszthatatlanul keverednek össze a különféle radikális iszlamista terorszervezetek és a sokkal békésebb muszlim világ képei. Ha pedig történelmi analógiát keresünk erre a kisebbség-többség viszonyra, nem nehéz találnunk, hiszen az európai zsidóság számtalanszor volt ehhez hasonló törvény alanya, azaz olyan a vallásgyakorlatot korlátozó rendelkezésé, amely ugyan nem taszította ki egészen őket a társadalomból, de indokolatlanul megnehezítette a hagyományos élet megélését. Így egy 1937 januárjában bevezetett lengyelországi törvény komolyan korlátozta az ortodox zsidók kóser marhavágását (kasrut), majd nem sokkal később a lengyel szejm megtiltotta, hogy a kóser húst nem zsidóknak adják el.  (Mellesleg ma az állatvédők és a humanisták veszélyeztetik leginkább a hagyományörző európai iszlám és zsidó lakosság vallási előírásaiknak megfelelő marha-és csirkeellátását.)

Természetesen az akkori lengyelországi helyzet nem hasonlítható a svájcihoz, az intenció és a környezet is teljesen más. A muszlim bevándorlók mögött ott állnak az arab országok, törvényi diszkriminációnak nem voltak eddig kitéve. Ugyanakkor az érvkészlet, amelyet sokszor az iszlámot elutasító nyugati politikusok használnak, mármint hogy a "vallásszabadságnak is megvannak a határai", mutat némi hasonlóságot azzal, amivel a zsidóság találkozott Európában a felvilágosodás után. Az idegenkedés a zsidó lakosságtól sok helyen legalább annyira erős volt, mint ma az iszlámtól, talán azzal a különbséggel, hogy legalábbis jó pár országban a saját közösségen belül is erős reformmozgalmak indultak el, míg az iszlámban ezeket elszigetelt értelmiségiek képviselik (nem számítva persze a nem vallásosokat).  A zsidó népesség Lengyelországban a két világháború között a népesség közel tizedét tette ki (1931-ben volt népszámlálás), sokuk a többségtől teljesen eltérő életformát élt. Ugyanis a judaizmusban - az iszlámhoz hasonlóan -  nincsen különbség a nép tagjának és a vallás alanyának lenni, ebből következően a teljes embert, annak minden cselekvését felöleli és szabályozza - legalábbis az ortodox felfogás szerint. Ez a fajta vallási építmény nagyon nehézzé tesz bármiféle asszimilációt egy olyan világban, amely a vallásban is levetné azokat a partikulárisnak tartott tulajdonságokat (étkezés, ruházat stb.), amelyek azonban csak a nyugati felfogás szerint azok, máshol alapvető jelentőséggel bírnak. Az ultraortodoxia egyik atyja, Hatam Szofer rabbi (1762-1839), a zsidóságnak a környező társadalmakhoz való asszimilációját megelőzendő, megalkotta a Salem jelentéssel bíró betűszavát (héberül: teljes) a Sem (név), a Lason (nyelv) és a Malbus (viselet) szavakból, ami ideológiailag azt jelentette, hogy ezeket semmiképpen sem szabad megváltoztania egy hagyományörző zsidónak, különben az asszimiláció útjára lép.

Ha ezeket a történeti momentumokat tekintjük, világossá válik az, hogy nem csak az iszlám és a judaizmus hasonlít egymásra, de a két vallást, illetve annak tömegeit elutasító egykori és mai attitüd is, amely a saját identitásra és kulturára veszélyes csoportot lát annak képviselőiben. A "saját kultúra" itt azt az európai civilizációt jelenti, amelyből (a vészkorszak előtt járunk) a zsidóság ki volt zárva. (A párhuzam ennél tovább természetesen nem él meg, hiszen teljesen más a két vallás európai történeti kontextusa, a muszlimoknak nem kell szembenézniük további diszkriminációval, hiszen milliárdos népesség, befolyásos szervezetek és több állam lép fel - lásd Irán és Líbia esetét - az érdekükben, míg a második világháború előtti zsidóság tekintetében nem ez volt a helyzet. Izrael állama még nem létezett, a zsidó szervezetek pedig nem voltak olyan erősek, hogy hatékonyan közbe tudtak volna avatkozni, s befolyásuk - paradox módon - a holokauszt után s azzal összefüggésben erősödött meg.)

Visszatérve történetünk elejére: a minaret-törvény nem fogja megakadályozni a radikális muszlimokat abban, hogy tanaikat hirdessék. Ráadásul a mártíromság tradicionális felfogását is képviselhetik egy olyan európai világban, amely a hagyományos és saját értékei iránt már régóta ható (és egyébként az életet élhetőbbé tevő) szkepticizmust és relativizmust, valamint az elterjedt szekularizmust törvényekkel kívánja ellensúlyozni, és bevándorlási politikával szabna gátat a harmadik világ beözönlésének. Ám mivel ezek a lépések nem annyira a saját hagyomány féltéséből, mint a másiktől való félelemből fakadnak, így és együtt kétségessé teszik a vállalkozás sikerét.