A Magyar Országos Levéltár és az Országos Széchényi Könyvtár kulturális emlékezetünk őrzője, ám - néhány valóban figyelemre méltó újításon kívül - nem közönségbarát, és nem felel meg a 21. századi kutatási feltételeknek. De még a 20. század végieknek sem. Mely alapvető lépéseket kellene megtennie a vezetőségnek, hogy mindez változzon? 

Ajánlat

A könyvkiadó haláláraAblonczy Balázs írása Püski Sándorról

Budapest-Macondo retúrAblonczy Balázs írása a fővárosi emléktáblákról

A lángoszlop mint bizsuAblonczy Balázs írása Wass Albertről

OK.hu

A kulturális kormányzat egy sor nemzeti közintézmény élén hajtott végre vezetőcserét az elmúlt hónapokban. Van új irányítója a Magyar Nemzeti Galériának, a Magyar Országos Levéltárnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak, a Magyar Nemzeti Múzeumnak és egy sor más, a kulturális tárca alá tartozó intézménynek. A frissiben kinevezetteket nyilván nem volna méltányos egy kalap alá venni: van köztük egy évtizede az adott intézményben dolgozó szakember, a Római Magyar Akadémia vezetésében már bizonyított történész^*, illetve az MSZP soproni képviselőjelöltjeként nevet szerző, a szakállamtitkári székből átkéredzkedő politikus.

Személyes érdeklődésből, önkényből, gyarlóságból, érdekből figyelmünket fordítsuk most két kitüntetett intézmény, az országos levéltár és a nemzeti könyvtár felé. E két név a legtöbbek számára valószínűleg poros, könyvekkel és iratokkal teli épületet idéz, ahol görbe hátú, sokdioptriás szemüveget viselő, fakókék köpenyes emberek talicskáznak senkit nem érdeklő papírhalmokat. A kép természetesen hamis: mindkét intézmény fontos, sőt a nemzeti lét szempontjából egyedülálló jelentőséggel bír. Legyünk patetikusak: a nemzet emlékezetét őrzik. Mindaz, amit a magyarság legjobbjai és legrosszabbjai összehoztak az elmúlt évszázadokban: leírtak, vélekedtek, gondolkodtak, felemeltek és elejtettek, ott van a két intézmény irtózatos hosszúságú polcain. Déd- és ükszüleink adatai, múltja, városai, falvai, adója, háborúi, sorsai és szenvedései egyaránt ott bújnak meg a lapokon: csaknem minden, amit tudunk az ország történelméről, a mi múltunkról. Legyen szó az 1911-es báli szezon legszebb toalettjeiről (Szalon Újság, kötelező) vagy Károly Róbert valamely nagy jelentőségű adományleveléről. S az már csak talán a fenti két intézmény rossz közönségkapcsolatait minősíti, ha a fenti sztereotípia bárkiben is kialakulhat, vagy esetlegesen nem is hallott még róluk.

Márpedig a két intézmény körül hosszú évek óta bajok vannak.

Nem szakembereik minőségével, nem feltétlenül az általuk végzett munkával vagy a végrehajtott fejlesztésekkel: a nemzeti könyvtárban az elmúlt időszakban modern számítógépes munkaállomások épültek, egy sor külföldi adatbázis, katalógus elérhetővé vált. Az országos levéltár megújult honlapján keresztül olyan hallatlanul fontos (és nagyon érdekes: csak rajta, rajta!) adatbázisok érhetők el, mint az 1944 előtti minisztertanácsi jegyzőkönyvek, az MSZMP iratai, középkori oklevelek vagy legutóbb éppen az egészen felfoghatatlan jelentőségű MTI-adatbázis, amely a hírügynökség összes, 1945 előtti hírét kereshetővé teszi. S mivel a levéltár élére olyan főigazgató került, aki aktív részese volt a munkának, jó esély van arra, hogy ezek a törekvések folytatódnak.

A két intézmény bajai éppenséggel a látogatókkal és a nyilvánosság okszerű felhasználásával vannak összefüggésben. Mit mondjunk egy nemzeti könyvtárra, amely az elmúlt években fű alatt heti egy nappal csökkentette amúgy sem túl hosszú nyitva tartását (egy-egy órát lecsippentve a napok elejéről és végéről), a raktári szolgálatot (a könyvek látogatók számára történő átadását) este ötkor bezárja, amely egészen lehetetlen feltételekhez, illetve röhejes adminisztrációs procedúrákhoz köti a sokszorosítást és a fénymásolást (1950-es évek előtti dokumentumokról ne is álmodjunk); amely egyre hosszabb nyári szüneteket tart, pontosan abban az évszakban, amikor a kutatók egy részének valóban lenne ideje kutatni - mostanában olyan másfél hónaposakat. Jelen helyzetben, ha valaki péntek este kér valamit a raktárból, kedden reggel kaphatja meg legkorábban. A szombati napon a hét és fél millió dokumentummal rendelkező nemzeti könyvtár egy jobban ellátott kerületi könyvtár lehetőségeivel bír. Az évekkel ezelőtt munkába állított katalógusszoftver teljesen alkalmatlan feladatára: ráadásul a keresőmotor tíz-tizenöt percenként visszaugrik a keresőoldalra, közölve a kutatóval, hogy a keresési ideje lejárt. Aki így állította be, sohasem folytatott bibliográfiai kutakodást.

Számtalanszor előfordult az is, hogy a pénzszerző eseményekre kiadott termek (vagy a Várgondnokság hatáskörébe tartozó Oroszlános Udvarban zajló csinnadratta) zavartalan forgalma miatt a könyvtár amúgy is rövid nyitva tartását tovább kurtították. Mindezekre a hiányosságokra a könyvtár korábbi vezetése a pénztelenség említésével reagált, ami nyilván így lehet, de naívan úgy vélem: ilyen súlyú intézmény esetén a nemzeti könyvtár vezetője maga is alakítója egy adminisztratív környezetnek. Jelesül tiltakozik az elvonás ellen, ha pedig úgy érzi, a pénztelenség veszélyezteti a rábízott intézmény működtetését, levonja a szükséges következtetéseket. Az "ahogy lehet" hamissága a magyar közélet egyik régi rákfenéje. Az új főigazgató első interjújában az olvasók visszacsábításáról beszélt: sok szerencsét hozzá.

Nyilvánossághoz való hozzáállás dolgában az OSZK még annyiban jobban áll, hogy a kapuknál legalább idegen nyelveken megszólalni tudó dolgozók strázsálnak. A Magyar Országos Levéltár kapujában semmilyen nyelven nem beszélő fegyveres őrök, a Kulturális Örökségvédelmi Kht. munkatársai fogadják a belépőt és zavarják el a turistát, aki esetleg Dudits Andor épületet díszítő freskóira kíváncsi. A MOL-ban az elmúlt években csökkentették az olvasói helyeket, drámai állapotban vannak a segédletek (azok a kötetek, amelyektől elindulhat a kutatás): némelyiküket az ötvenes évek végén állították össze, és a sok kihúzás, javítás miatt csaknem használhatatlanok. A fotójegy drága (4000 forint egy napra), a levéltári anyagok kiszolgálása még közép-európai mércével mérve is tűrhetetlenül lassú (jobbára három munkanap, mint csaknem mindenütt az országban, és egyszerre csak kevés anyagot lehet megkapni) és nehézkes. Az új főigazgató pályázatában egy csomó hasznos és régóta szükséges lépés, valamint a levéltári dolgozóknak szánt helyesírás-tanfolyamok problémája mellett kiemelten kezelte az állományvédelem kérdését. Utóbbi üdvös szándék, de a levéltár látogatói számára rendszerint újabb fénymásolási mizériát, engedélyeket és díjakat jelent. Ugyanő bevételnövelésként például a "kényelmi szolgáltatások", így például a családfakutatás alapját jelentő egyházi anyakönyvek elérésének költségtérítésessé tételét tervezi. Nyilván messzire vezető, erősen teoretikus vita lenne arról eszmét cserélni, hogy mennyiben alapjog a saját múlt megismerése, és az állam szerveinek mennyiben kell családfakutatásra szakosodott cégek profitszerzését támogatniuk, de kutatásért való pénzkéréssel 7 ország (köztük Magyarországgal szomszédos, sokszor negatív példaként említett államok) másfél tucat levéltárában végzett kutatás során soha, sehol sem találkoztam.

Nem fogok bezzegelni, mert azt utálom, és még az is lehet, hogy ilyesmi létezik másutt, de érdemes lenne gondolkodni azon, rendben van-e az, hogy évi 3460 kutató-látogató (2008-as adat, innen) kiszolgálása után megszorításokról beszélnek és tűrhetetlen ügyfélforgalmat vizionálnak.

A fenti anomáliák egy részénél, csakúgy mint a teljesen kutatás- és nyitottságellenes "támogató nyilatkozat" követelésénél a levéltárak vezetői vagy munkatársai rendszerint a rossz levéltári törvényre mutogatnak. De éppenséggel az évi több mint egymilliárd forintból, több száz munkatárssal, három nagy telephelyen működő Magyar Országos Levéltár, mint a nemzeti múlt kitüntetett helye, épp jelentőségénél fogva abban a pozícióban van, hogy kezdeményezheti a törvényi környezet megváltoztatását. Persze csak akkor, ha akarja.

Ezt a rugalmatlan és elavult, bármifajta felhasználói igénynek ellenálló struktúrát, amelyben a két nemzeti közgyűjtemény ténykedett eddig, a működtető munkatársak készsége, hozzáértése tette valamennyire elviselhetővé. Nagy kérdés, hogy a január elsején hivatalba lépő új vezetők lesznek-e elég bátrak és innovatívak ahhoz, hogy nekikezdjenek e merev rendszerek lebontásának és átalakításának. Hogy valóban létrejöjjenek a szavakban sokszor megfogalmazott 21. századi kutatási-örökségőrzési körülmények. De elegendők lennének a 20. század végiek is, egyébként. Mert személyes áldozatvállalásra, szimpátiára, ügyszeretetre tartósan intézményt építeni nem lehet.

^*Csorba László és e sorok szerzője egyazon munkahelyen, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékén dolgozik.