Helyes-e, ha a Magyarországot sújtó válságért csak a rendszert, a kormányt, a külső körülményeket okoljuk, hogy aztán a megoldást is kívülről várjuk? Mit tehetnének a magyar munkavállalók, a vállalkozók, általában a polgárok azért, hogy minél előbb kimásszunk a mai gödörből? Négyrészes sorozatunk első részének kiinduló kérdése: vajon mi az oka annak, hogy béreink igen messze állnak a nyugat-európai bérektől, s mit tehetnénk ez ellen?

Ajánlat

Nincs gyors kiútTallián Miklós írása a szociális kártyáról

Még egy csapásAntal Dániel írása a nyilvános jövedelmi listáról

Egyoldalúan nem megyAntal Dániel írása a szigorodó banki hitelekről

Másokat büntetveTallián Miklós írása az állami vezetők bérmaximumáról

OK.hu

Biztosan sokan vannak, akik a következő, kevesebben, akik a jelenlegi kormánytól várják a válság megoldását. Ám a kormányok valójában igen keveset tudnak tenni a gazdasági helyzet megoldásáért, még ha jelentős eszközeik is vannak a gazdasági környezet javítására - például működő üzemek államosításával vagy a gazdaságban keletkező jövedelmek, adó formájában történő elvonásával és elherdálásával. Bármit is gondolunk azonban a magyar államról és politikai rendszeréről, akkor mehetünk leginkább biztosra, ha személyesen vesszük fel a válsággal a harcot.

Sokszor panaszkodunk arra, hogy béreink igen messze állnak a nyugat-európai bérektől, de ritkán nézünk magunkba, és kérdezzük meg, hogy ennek mi is lehet az oka?  Hogy lehet az, hogy egy osztrák sógor egy óra alatt kétszer akkora jövedelmet termel, vagy egy holland még többet? Mi az oka annak, hogy már 2008-ban 18 százalékkal több jövedelmet állított elő egy szlovák, mint egy magyar munkás? A Groningeni Egyetem munkagazdaságtani kutatóintézete hosszú évek óta gyűjti és elemzi az ilyen nemzeti különbségeket.

Nagyon sok polgártársunknak nincsen megfelelő szakképzettsége, tapasztalata vagy munkakultúrája, és biztosan van olyan is, aki a válság hatására úgy lett munkanélküli, hogy valójában jól dolgozott.  Köztudott, hogy a magyarok jelentős része nem dolgozik - vagy nem legálisan teszi. Nagyon sok középkorú alkoholbeteg és depressziós ember válik rokkantnyugdíjassá, mint ahogy valószínűleg igen sok csaló gerincbeteg műveli feketén a földjét - és közben kapja a rokkantellátást, mert elvileg le se tud hajolni a kapáért. Az Ausztriától vagy Szlovákiától való lemaradásunkat jelentős részben már a válság előtt is az alacsony foglalkoztatottság okozta. A statisztikáinkat jelentősen, de nem döntő mértékben rontja, hogy olyan kevesen dolgozunk legálisan, szervezett munkahelyen, rendszeres időbeosztással. Tényleg szükség van minden olyan intézkedésre, amikor egy képzetlen, rossz munkakultúrájú embernek (újra) munkát adunk, vagy rávesszük, hogy menjen el dolgozni bármilyen rossz presztizsű vagy rosszul fizetett munkahelyre, ugyanis a bérlétrát csak alulról lehet megmászni. Azonban lemaradásunknak nem ez a fő oka.

Látszólag az a helyzet, hogy azok a magyarok, akik munkahellyel rendelkeznek, sokat dolgoznak a pénzükért, órában mérve valamivel többet, mint a szlovákok és sokkal többet, mint az osztrákok. De nincs-e itt is néhány hatás, ami a statisztikát megbolondítja? Vajon hány másodperc alatt jön oda hozzánk egy bolti eladó a Mariahilferstrassén, és hány másodperc alatt a Nagykörúton? Melyikük tud ténylegesen többet segíteni egy termék kiválasztásában és melyikük teszi látható helyre a megürült polcon az árut? A Westbahnhofon vagy a Nyugati pályaudvaron látunk több, látszólag lézengő vasutast? Melyik európai nagyvárosban látunk építőmunkásokat sósborszeszt szopogatni az útpadkán? Hol fordítja el a tekintetét a pincér, akitől rendelni szeretnénk? Sajnos sok magyar csak bejár a munkahelyére, de nem dolgozik ott. Elvégzi a feladatot, ha ráküldenek egy felügyelőt, egy kisfőnököt, de magától nem idegesíti magát.

A helyzet az, hogy a magyarok valamivel több időt töltenek a munkahelyükön, mint szlovák társaik, és talán napi egy-két órával többet, mint a nyugat-európai dolgozók, de egy-egy óra alatt csak fele annyi értéket hoznak létre, fele annyi embert szolgálnak ki, fele annyi árut termelnek mint a nyugatiak. Persze vannak üdítő kivételek: sokan dolgoznak világszínvonalú - és valljuk be, többnyire nyugat-európai, amerikai vagy távol-keleti tulajdonú és vezetésű - cégeknél, ahol azonosan felszerelt munkahelyeken ugyanakkora, vagy nagyobb értéket állítanak elő, mint nyugat-európai vagy éppen koreai versenytársaik (és nem mellesleg három-négyszer annyit, mint a magyarországi cégek többségénél dolgozó honfitársaik). A statisztikák szerint a helyzet mégis az, hogy összességében, a munkával töltött idő különbségét is figyelembe véve, a Magyarországon végzett munka átlagosan sokkal kevesebbet ér, mint nyugat-európai polgártársainké.

Magyarországon a kétezres években átlagosan évi 3 százalékkal emelkedett az egy óra munkára jutó GDP értéke, miközben a reálbér évente körülbelül 5,4 százalékkal nőtt. Aki más országban fektette be a pénzét a környékünkön, nem csak azért járt jobban, mert a kelet-európai munkások évente átlagosan 5,8 százalékkal termeltek több értéket, hanem azért is, mert Magyarországon évente 2,4 százalékkal több bért kellett fizetnie az alacsonyabb teljesítményért. Gyerekes struccpolitika arra játszani, hogy "csak akkor fogok annyit hajtani, ha ugyanúgy megfizetnek, mint a német kollégámat", hiszen se a következő kormány, se egy magyar tőkés, se a külföldi befektető nem fogja nekünk meghitelezni a magasabb bért és megnézni, hogy képesek leszünk-e jobban, többet koncentrálni, nagyobb szívvel és nagyobb lélekkel végezni a munkánkat. Az is tévhit, vagy kellemes önbecsapás, hogy Magyarországon nem becsülik meg a jó munkaerőt. Igaz, hogy a magyar menedzserek átlagosan gyengébb vezetői képességűek, mint a nyugat-európaiak, de általában mégis képesek elkülöníteni az alkalmas és alkalmatlan beosztottjaikat. A nagy átlag pedig azt mutatja, hogy Magyarországon gyorsabban lehet megmászni a karrierlétrát, mint Nyugat-Európában, és az alkalmazásban állók fizetése is sokkal gyorsabban nő.

Összességében az fog jól járni, aki folyamatosan igyekszik, a napi nyolc órán belül többet és jobb minőségben akar és tud dolgozni. A magyarországi bérek továbbra is gyorsabban fognak emelkedni és közelíteni fognak a nyugat-európaiakhoz, hiszen azok, akik már most is olyan jól és szorgalmasan dolgoznak, mint osztrák vagy holland kollégáik, bármikor át is költözhetnek, amikor jövő áprilisban az utolsó (Ausztriára és Németországra vonatkozó) munkavállalási korlátok is megszűnnek a magyar állampolgárok számára. Ezzel szemben azok, akik eddig nem voltak ilyen jók, és nem lesznek képesek többet, jobban, pontosabban dolgozni, azok egyre növekvő ütemben fogják elveszíteni az állásukat, illetve a válság után kénytelenek lesznek alacsonyabb presztízsű, a legrosszabbul fizető állásokba visszamenni.

Nem szabad azt hinnünk, hogy a gazdasági problémáinkat valami megfoghatatlan dolog, egy inkompetens kormány vagy a világkapitalizmus okozta. Való igaz, hogy ezek is közrejátszottak a mostani nehézségekben, de észre kell vegyük, hogy a legtöbb európai ország nem süllyedt olyan mélyre a válságba mint mi, sőt, Lengyelországban fenn is maradt a növekedés. Az európai gazdaságnak csak viszonylag kis része van állami tulajdonban, ezért a gazdasági visszaesést a kormányok aligha tudják kezelni. Ahhoz, hogy Magyarországon jobban éljünk, becsületesebben és keményebben kell dolgoznunk, megtakarításaink nagyobb részét kell itthon befektetnünk és több ésszerű kockázatot kell vállaljunk. A legtöbbünk számára nem más, mint a több munka a legkézzelfoghatóbb gyógyír.