Marosvásárhelyen egy olyan ember emlékművét állítanák fel, aki húsz évvel ezelőtt Ceausescu parancsára vett részt a temesvári vérengzésben. A szoborállítást az RMDSZ is megszavazta. Miért?

Ajánlat

Örüljenek-e a romániai magyarok?Kelemen Attila írása a romániai elnökválasztásról és az RMDSZ lehetséges céljáról

Az erdélyi DollyMarius Cosmeanu írása Magyarország politikai klónozásáról Erdélyben

Erdélyi capriccioSipos Géza írása az erdélyi kiegyezésről és a radikalizálódás veszélyeiről

OK.hu

Egyik nap petíció jött mailben. A címet olvasva déja vu érzésem támadt: "Mondj nemet Stefan Gusa marosvásárhelyi szobrának felállítására!" Ez a "mondj nemet" agyonhasznált formula, még a Ceausescu-időkből, amikor szeretett elnökünk agyament Nyugat-ellenes kampányaiban kellett részt vennünk ("Mondj nemet a nukleáris fegyverekre!" stb.). De nincs mit tenni, politikai rendszerek mennek, a nyelv marad. Végső soron a németek sem törölték a Führer szót a szótárból csak azért, mert néhány évig egy idióta töltötte meg tartalommal. Mégis, az említett tiltakozás kezdeményezői lehettek volna fantáziadúsabbak.

De túl a nyelv penészén, a petícióban érintett kérdés valóban súlyos: a marosvásárhelyi tanácsosok megszavazták, hogy szobrot állítsanak Stefan Gusa tábornoknak, aki 1986 és 1989 között a román vezérkar főnöke volt.

Miért súlyos ez? Mert Stefan Gusa annak a tábornoki különítménynek volt a tagja, amelyet Nicolae Ceausescu 1989. december 17-én Temesvárra küldött és amely tehát jelen volt a városban akkor, amikor sor került a 17-e és 20-a közötti vérengzésre, amelynek 73 áldozata volt. Gusát bátran nevezhetjük az alattvaló prototípusának. A hadi törvényszék vádirata 1997-ben bűnösnek találta, de a pert nem lehetett lefolytatni, mert Gusa 1994-ben meghalt.

"Halottakról jót vagy semmit" - mondja a magyar közmondás, én azonban azt gondolom, nem éppen jól mondja. Leon Wieseltiert hívom segítségül, aki így fogalmazott: "az embernek is gyökere van, mégsem növény", gondolkodik is, következésképpen felel is a tetteiért. Főleg akkor, ha azoknak áldozataik is vannak.

Az ötlet, hogy Gusa tábornoknak szobrot állítsanak Marosvásárhelyen (vagy bárhol Romániában), nos, ez az ötlet vérlázító. A javaslatnak, amelyet a felelőtlen városi tanácsosok elfogadtak, története van, éppen úgy, mint a város összes szobrának, legyen akár 1989 előtti vagy utáni. Ismervén ugyanis azok megvalósításának történetét, a helyi politikai elit nyomorúságát és jelentéktelenségét ismered meg leginkább. A múlt visszaszerzése komoly és jelentős munka minden közösség számára. Annál is inkább egy olyannak, amelynek az utóbbi évszázadban több diktatúrához is volt szerencséje. De jobb, ha ezt azokra bízzuk, akik értenek is hozzá, azaz történészekre, társadalomtudósokra stb., nem pedig politikusokra.

A javaslatnak tehát, amely a hozzám is elküldött tiltakozást szülte (amelyet tavaly szeptemberben indítottak és amelyet immár több mint ezernégyszázan írtak alá) külön története van. A szobrot egy már meglévő és hosszú évekkel ezelőtt épített (ha az emlékezetem nem csal, 2000 előtti) talapzatra emelnék, amelyet Ion Antonescu marsallnak szenteltek volna, akit azonban a román állam időközben "lefokozott" azoknak az atrocitásoknak a következtében, amelyeken a romániai zsidóknak és romáknak kellett átmenniük a második világháború idején. Így aztán megtalálták Gusa tábornokot. A marsall felcserélése a tábornokkal sok mindent elmond a kortárs román elit állapotáról. Ahogy sokat elmond az is, hogy a javaslatot a Stefan Gusa Tábornok Alapítvány terjesztette elő, amelyet Daniela Veronica Gusa de Dragan hozott létre. Ő a tábornok lánya és Iosif Constantin Dragan üzletember felesége, aki viszont nem más, mint Nicolae Ceausescu üzlettársa, fiatalkorában pedig a Vasgárda szimpatizánsa. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ez az egész szósz a helyi RMDSZ-tanácsosok beleegyezésével folyik, összeáll a kép. Semmi retusálásra nincs szükség.

Marosvásárhelyen cserekereskedelem folyik, vagy ha tetszik: "gentlemen disagreement" született. A magyar és a román politikai vezetők megegyeztek, hogy a szobrok ügyében létezzen egy paritás. Felállítanak a románok egy Vitéz Mihályt? Uccu, a magyarok is benyomnak egy Petőfit. Megjelenik az egykori magyar polgármester emlékműve? Semmi gond, uraim, jönnek a románok is a magukéval. "Szeretnétek Sütő Andrást?" - kérdezik a románok. Nyugodtan, de lenyomjuk a torkotokon Gusa tábornokot. Ide a szavazatokkal, kedves magyar tanácsosok! Nagyjából ilyen a marosvásárhelyi karlenyomós.

Mindezek tetejébe, illetve mindennek következtében a város egy ízléstelen építészeti stílus helyszíne is lett, ahol mindkét etnikum a közelebbi vagy távolabbi múlt alakjaival rulettezik. A marosvásárhelyi szobrok esztétikai szempontból is azokra az időkre emlékeztetnek, amikor Gusa tábornoknak Temesvárra kellett mennie.