Nemcsak Magyarországot sújtja a gazdasági válság, Görögország helyzete például odáig fajult, hogy felmerült az eurózonából való kilépése. Egy EU-tagállam válsága egyrészt kockázati tényező a többi tagállam számára is, másrészt újonnan rámutat az unió gyenge pontjaira. Milyen tanulságai vannak ránk nézve a görög helyzetnek?

Ajánlat

Semmi közük hozzáTallián MIklós írása a dohánytermékek egységesített jövedéki adójáról

A megalkuvás nem jó semmireTallián Miklós írása a lisszaboni szerződésről

OK.hu

Ismétlés a tudás anyja, úgyhogy bevezető helyett megint elmondom, hogy az Európai Unió lényege és értelme a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásának garantálása a tagállamokon belül és azok között. Minden egyéb csak ballaszt, jó esetben csak felesleges, rossz esetben kifejezetten hátramozdítja a négy alapszabadság teljes megvalósulását.

Az unió nagyszabású cselekvési programjainak sikeressége is összefügg azzal, hogy az adott terv mennyire szorosan kapcsolódik az alapszabadságok erősítéséhez, az euró bevezetése például inkább sikeres, jó lépés volt, az európai elnök- és külügyminiszter-választás pedig egy rossz vicc, az alkotmányból alapszerződéssé mutálódott gigantikus, leginkább a semmire sem jó szociális jogokat körülbástyázó alapszerződés pedig tragikus. Annak, hogy hihetetlenül aprólékosan és részletesen szabályoz egy csomó mindent, amihez egy államszervezetnek semmi köze, viszont sokszor nem ad semmilyen garanciát a négy alapszabadság reális veszélyek elleni védelmében, komoly következményei lehetnek.

Erre kiváló példa a görög pénzügyi válság. Igen, nemcsak Magyarországon fordul elő ilyesmi, hanem másutt is, ők is többet költöttek a kelleténél, és az ottani Veres Jani szintén trükkök százait alkalmazhatta, hogy eldugja a hiányt még az EU elől is, de utólag mégis kiderült, mennyi az adósság. A költekezést persze vissza kell fogni, amennyire csak lehet, és egyelőre csak kósza újságírói felvetések formájában, de felmerült az is, hogy Görögország esetleg kiszállna az eurózónából.

A válság ugyanis nemcsak nekik rossz, hanem a zóna összes többi államának is kockázatnövekedést jelent. Mégsem tudnak semmit tenni, a büntetés vagy az uniós pénzek megvonása csak rontana a helyzeten, a kilépés szintén hatalmas költségekkel járna, valamint az újra bevezetett nemzeti valuta kellemetlenül gyorsan kezdene el leértékelődni. Emellett egy ilyen akció nagy presztízsveszteség volna mindenkinek.

Így viszont a görög példa azt üzeni: bármit meg lehet tenni következmények nélkül, a kellemetlen mellékhatásokat pedig mindenki más zokszó nélkül köteles elviselni, ilyenek pedig vannak bőven. És akkor ez még csak Görögország volt, képzeljük el, mi történne, ha mondjuk Németország vagy Franciaország kezdené el ugyanezt az utat járni. Vagy, hogy valami fenyegetőbbet mondjak, mi lenne, ha a magyar kormánynak támadna az az ötlete, hogy nem izgul tovább a deficit miatt, és amikor megkérdik, ezt mégis hogy gondolja, elkezd a görögökre mutogatni, hogy lám, nekik szabad.

Persze a baj már megtörtént, és utólag tényleg keveset tehetünk, viszont érdemes megnézni, mi vezetett ide: pontosan az, hogy az unió nem a négy alapszabadság garantálásával van elfoglalva, hanem mindenféle piaci szereplők vegzálásával.

Ha ezek helyett a négy alapszabadsággal törődtek volna, nem lenne ekkora gond a görög válság, sőt, könnyen lehet, hogy nem is lenne görög válság. A mobilitás és a monetáris unió ugyanis szorosan, kölcsönösen összefügg, magyarázni sem kell, a monetáris unióhoz pedig szigorú kritériumrendszer tartozik (maastrichti kritériumok), amelyeket minden tagállamnak folyamatosan teljesítenie kellene. Ezek nélkül ugyanis az egység csak formális, drasztikusan eltérő gazdaságpolitikájú államok nem is képesek fenntartani, és gyökeresen eltérő gazdaságszerkezetű államok közt a négy alapszabadság is igen nehezen valósulhat meg. Az eurózónába épp ezért csak olyan államnak szabadna belépnie, amely képes tartósan megfelelni a követelményeknek.

Ezt pedig egyes egyedül az államok féken tartásával lehet elérni. A világgazdasági recesszióban igen nagy szerepe volt az amerikai államnak a fedezetlen pénz kibocsátásával, a semmit sem érő, de szociálisan indokolt, népi demokratikus lobbicsoportok által kizsarolt, hitelekből kreált értékpapírokért való állami garancia-vállalással, és így tovább. A különösen súlyos görög és a magyar válságot pedig közvetlenül és szinte kizárólag az állam túlköltekezése okozta, egyébként mellékesen jegyzem meg, most már van fogalmunk arról, mi a következménye egy olimpia rendezésének.

A központi pénzügypolitikával rendelkező uniónak lényegében semmi más dolga nem volna, mint hogy ennek megpróbálja elejét venni. Nyilván nem lehet minden ostobaságot és csalást előre kiküszöbölni és nem is ez a cél, de a jelenlegi tökéletes védtelenségen lehetne javítani.

A bonyolult, sok ember döntései és vélekedése által befolyásolt piaccal ellentétben, az államok motivációja egyértelmű, cselekedeteik mindig ugyanarra mutatnak: minél több pénzt fordítani a rövid távon népszerű cselekvésre, cserébe minél nagyobb kontrollt gyakorolni az állampolgárok felett. Ezt a kellemetlenséget megszüntetni nem, de csökkenteni lehet, megfelelő intézmény- és szabályrendszerrel, csakhogy az unió épp az ellenkező irányba halad.

Ami rendelkezés jelenleg alkalmazható volna a célra (pl. a maastrichti kritériumok betartása egész jó ötlet a sima államcsőd ellen), amögött sem áll semmilyen jogi, intézményi támogatás, az alkotmányozás pedig már az egész szerződés salátatörvény-jellegéből és szociális alapszemléletéből fakadóan erodálja a szigorú, következetes, egyértelmű törvénykezés szellemét és gyakorlatát. Ha viszont az EU így tesz, a tagállamok is ebben az irányban fognak továbbmenni, ez pedig nem csökkenteni, hanem növelni fogja a göröghöz és a magyarhoz hasonló válságok számát és súlyosságát.