Jogszerű, ésszerű és igazságos törvényként reklámozta a kormány a vagyonadót, amelyről január 26-án az Alkotmánybíróság megállapította, hogy sérti a jogbiztonságot, s ezért legnagyobb részét megsemmisítette. Hogyan függ össze a jogbiztonság a versenyképességgel, s miért rendkívül kártékonyak a most meghiúsulthoz hasonló tervek a magyar gazdaság egészére nézve? 

Ajánlat

Fiskális alkoholizmus és furcsa kompromisszumokAntal Dániel írása a Költségvetési Tanácsról

Nyissuk ki az eurózóna kapuját!Antal Dániel írása Magyarország Európában betöltött helyéről

Üzennek a görögökTallián Miklós írása a minket is érintő görög válságról

Ajánlat

Alkotmányellenes az ingatlanadóAz [origo] cikke a témában

OK.hu

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb céljának annak kellene lennie, hogy csökkenő népességű, kis belső piaccal rendelkező országunk a lehető legnagyobb külföldi nettó jövedelemre tegyen szert a világpiacon.  A közgazdászok ezt a képességet nevezik nemzeti versenyképességnek. A most távozó kormány és elődje azonban a lehető legnagyobb mértékben csökkentette az ország versenyképességét, egyrészt az óriási összegű hitelekből megvalósított, pazarló költésekkel, és az ennek eredményeként beállt kamatnövekedéssel és forintválsággal, másrészt pedig a rossz hatékonyságú, átláthatatlanul bonyolult és piszok drágán fenntartott adórendszer folyamatos rángatásával. A hibás lépések egyike volt a vagyonadó bevezetése a tegnap eltörölt formájában. A Világgazdasági Fórum és a Világbank egybehangzó felmérései alapján a magyar adórendszer kiszámíthatatlansága és bürokratizáltsága majdnem akkora versenyhátrányt okoz nemzetgazdaságunknak, mint az adóbevételek értelmetlen és felelőtlen elkötése.

A most távozó kormány és az mögötte álló országgyűlési többség nem volt képes megfelelni annak a kettős elvárásnak, hogy az adórendszer megteremtse a közkiadások fedezetét és közben ne tegye lehetetlenné az adóköteles legális jövedelem megtermelését. Az adórendszernek úgy kellett volna a versenyképességet szolgálnia, hogy megmaradjanak azok a jövedelemszerzési lehetőségek, amelyekben az országnak komparatív előnyei vannak a világpiacon. Elvárható lett volna az is, hogy egy forint kivetett adóból a lehető legtöbb folyjék be, és az adóbevallás elkészítése a lehető legkevesebbe kerüljön az adóalanyoknak. Ugyanilyen fontos lett volna, hogy az adóváltozások a tényleges üzleti tevékenységet végző adóalanyok üzleti terveit ne döntsék dugába. Az év közben foganatosított, az elmúlt években gyakorivá vált adóváltoztatások néha alkotmányosak voltak, néha nem, de üzleti hatásuk nem volt sokkal jobb, mint az útonállók és feudális nagyurak önkényéből kivetett sarcoké.  Ha egy vállalkozó belekezdett valamibe az év elején, nem lehetett benne biztos, hogy ki tudja-e fizetni a munkásait vagy alvállalkozóit, vagy hogy marad-e neki a végén valami.

A vagyonadó nem csak az alkotmányosság mércéjén, hanem a gazdasági ésszerűség mércéin is elbukott. A Versenyképességi Kerekasztal tagjaként egyetlenként szavaztam a mostani kormány - elődjétől örökölt - "adóátrendezési" koncepciója ellen, mivel a nemzetközi és hazai tapasztalatok egyáltalán nem mutatták evidensnek a kormánytöbbségnek azt a véleményét, miszerint az "élőmunka", a tőke és a vagyon, valamint a kereskedelmi forgalomra kivetett adók közötti átrendezés érdemben befolyásolná egy ország versenyképességét. Idehaza ékesen illusztrálta az ilyen feltételezések gyenge megalapozottságát a BKV-sztrájk, amikor kiderült, hogy a munkaadók és a munkavállalók alkuja szempontjából csak az számít, hogy mennyi megy a közös és mennyi a családi kasszába. Az, hogy a munkaadó vagy a munkavállaló fizet-e, a tétel az "élőmunkát" vagy a "tőkét" terheli-e, elég keveset számított. 

A vagyonadó - hasonlóan a vasúti mellékvonalak 0,4 százalékos vasúti veszteség-csökkentési potenciáljához - az aránytévesztés és a reform-pótcselekvés mintája volt: a távozó kormány 50 milliárd forint bevételt remélt belőle, amivel sikerült volna körülbelül 46 milliárd máshol be nem szedett adót helyettesítenie, miközben a vagyonadó-bevételnél kétszázhetvenszer több pénzt, 13 és fél billió forintot tervezett kiadni 2010-ben. Az APEH néhány fillérért hajt be egy forintot, az ország pedig egyes - szerintem túlzó, de soha nem cáfolt - adatok szerint nemzeti jövedelméből több mint 4,5 százalékot, vagyis a most eltörölt adófajta huszonnégyszeresét fordítja a bürokratikus szabályoknak, elsősorban az adószabályoknak való megfelelésre. A vagyonadó beszedése az optimista kincstári számítások szerint a teljes bevétel 8-10 százalékába került volna, de nem tartottam megalapozatlannak azokat a véleményeket sem, amelyek szerint az ellenőrzés költsége és bevételek elmaradása miatt még rosszabb lett volna a közpénzek hasznosulásának aránya.  A vagyonadó költségeinek minden tizedik forintja az APEH bürokráciáját, és hasonló nagyságrendű összeg az adótanácsadókat, a postát és az elektronikus kormányzati központot gazdagította volna. Nem véletlen, hogy a nemzetközi példák az egyszerűen beszedhető fogyasztási adók terjedését mutatják. A vagyonadót csak a legvagyonosabb országokban alkalmazzák (és ott is módjával, igaz, sikeresen) - ez az adónem ugyanis igen rossz hatékonyságú, drágán bevezethető és népszerűtlen adófajta. A távozó kormány is tisztában volt ezzel: az ÁFÁ-ból mintegy 47-szer nagyobb adóbevétel remélt, ezért a fő tétjét az ÁFA emelésére tette, amelynek a hatása, azon túl, hogy tovább mélyítette a recessziót, névlegesen több mint  460 milliárd forinttal javította a költségvetés egyenlegét. Ez az intézkedés tehát önmagában kilencszer többet hozott a közös konyhára, mint a szinte garantált pénzpocsékolás, az új adónem: a Fidesz eddigi legkézzelfoghatóbb választási ígérete az volt, hogy a sok milliárdos költségen bevezetett adót azonnal eltörli. Jó értelemben vett szimbolikus jelentősége van annak, hogy a várható kormánytöbbséget az Alkotmánybíróság megelőzte.

Mivel a bevezetett adó sem alkotmányos, sem racionális, utolsó hívei az igazságosság álságos érveivel hozakodtak elő. Azt sugallják, hogy sok adóalany elkerülte az adófizetést, és olyan ingatlanvagyont halmozott fel, amelynek bérbeadása után nem adózik. De vajon a vagyonadó bevezetése helyett miért nem próbálták rávenni az APEH-et arra, hogy az egyébként közhiteles és nyilvános földhivatali adatokból könnyen azonosítható középosztálybeli ingatlantulajdonosoknak ezt a jövedelemszerző tevékenységét vizsgálja? Az ingatlan bérbeadása adóköteles - csakúgy, mint az öröklése és az átruházása. A most majdnem teljesen eltörölt vagyonadó egyáltalán nem lett volna alkalmas arra, hogy a tipikusan adózatlan, Svájcba menekített vagyonok továbbra is adózatlan tőkejövedelmét bevonja a közteherviselésbe - mivel csak az állam által már korábban is nyilvántartott ingatlanokra és nagy értékű járművekre vonatkozott. (Ráadásul az Alkotmánybíróság nehezen érthető logikájú döntése szerint az ingatlanokra alkalmazott érvelés nem alkalmazható a Rolls-Royce limuzinokra, a helikopterekre és hajókra, vagyis a megmaradt vagyonadó beszedése borítékolhatóan többe fog kerülni a bevételnél, ami a "dögöljön meg a másik tehene is" elvének a jogrendbe illesztésével egyenlő.)

Nem vitatható, hogy általában jobb volna a gazdaságnak, ha az Alkotmánybíróság nem a folyó költségvetési év egyes tételeit semmisítené meg, az előzetes normakontroll jobb az utólagosnál - de ennek elmaradásért aligha az Alkotmánybíróság a felelős. Még jobb volna, ha a hirtelen felindulásból elkövetett adókivetést és közpénzköltést - az egymással is vetélkedő Állami Számvevőszék és a Költségvetési Tanács verbális intervenciója mellett - további szabályok akadályoznák meg addig, amíg eleget nem teszünk uniós kötelezettségünknek, és nem csatlakozunk a nálunk felelősebben gazdálkodó európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz. Az Alkotmánybíróság 2006-ban megkezdett közpénzügyi aktivitása ugyanabba a logikába illeszkedik mint az utolsó külföldi hitelezőink, az IMF, a Világbank és az EU azon törekvése, hogy alkotmányos keretek közé szorítsák a közpénzügyek tekintetében szinte korlátlan szuverenitást élvező mindenkori kormánytöbbség szeszélyeit.

Közpénzügyeink rendbetételéhez nem új adónemek bevezetésén, hanem az adófajták számának csökkentésén keresztül vezet az út; nem az ellenőrzendő és bevallandó tételek számának növelésére, hanem csökkentésére van szükség.  Az alkotmányosság őrei jól tették, hogy korrigálták a távozóban levő országgyűlés döntését (ami egyébként olyan döntések sorába illeszkedett, amelyek miatt hazánk Görögországot is megelőzve Európa legfelelőtlenebbül gazdálkodó országa lett). Az áprilisban megválasztandó új parlamenttől ne várjunk kevesebbet, mint hogy legyen képes a költségvetés irdatlan méretű számai, fedezetlen hiánya és az adók mértéke, beszedési költsége, legitimitása és a gazdasági versenyképességre gyakorolt hatása tekintetében ésszerűbb döntéseket hozni. Körülöttünk mindenkinek sikerült.