Magyarország: nem gyereknek való vidék
// 2010 // jan // 29
Ma Magyarországon számtalan módja van annak, hogy szóval, gesztusokkal, nézéssel a honpolgár kisgyerekes sorstársai értésére adja: a gyerekek idegesítik, a gyerekek zajosak, neveletlenek és kényelmetlenek. Mit árul el rólunk, hogy ilyen gyakran és ilyen sokan találják idegesítőnek kiskorú honfitársainkat?
"A szüleid nem tanítottak meg rá?" - hangzik az erősen pedagógiai jellegű kérdés a boltban/váróteremben/buszon. És hát a feddés csak részben szól a rendetlennek minősülő gyereknek, igazából mind a hangerősség, mind a tónus a gondviselőnek van címezve, aki - úgy tűnik - képtelen hozzáfegyelmezni a kiskorút egy feltételezett közösségi normához. Utóbbi nem létezik már régóta, s bár feltámasztása lehet, hogy üdvös lenne, jelen formájában ezzel csak annyit üzen a polgártársunk: "idegesít a kölyköd, csinálj vele valamit".
A kisgyerekes szülők ma Magyarországon számtalan hasonló mondatot tudnak idézni a "ne tessék hozzányúlni"-tól (múzeum, tipikusan), a "ne itt szaladgálj"-on át az "ide nem fog felférni"-ig (tömegközlekedés). Az élőbeszéd mellett még számtalan módja van annak, hogy gesztusokkal, nézéssel a honpolgár kisgyerekes sorstársai értésére adja: a gyerekek idegesítik, a gyerekek zajosak, neveletlenek és kényelmetlenek. Ez nem generációs szakadék. Van szerencsém személyes élményként idézhetni a nálam fiatalabbtól kapott feddést, miszerint ha a gyerek fél az utcán póráz nélkül rohangáló kutyától, az baj, hiszen "így mindig félni fog tőle". És néha látom fiatal emberek tekintetét a repülőn, amikor csecsemősírást hallanak. Szóval ez nem ifjak-vének harca.
Érdemes megkérdezni az ismerős kismamákat: tíz esetből hányszor segítenek nekik az aluljáróból felcipelni a babakocsit, vagy a villamoson-buszon hányszor engedik át nekik azt a helyet, ami a babakocsinak van kijelölve. Figyelem: nem ülőhely!, csak egy hely, ahova be lehet állni, és akkor a készség nem akadályozza mások mozgását. És persze vannak még a panaszos szállóvendégek, akiket zavar a gyereklárma, és emiatt a hotel hajlandó akár fizetni is, csak ne lássa a többgyerekes családot. Esetleg jön a szemrehányás a buszon, gyerekkel piacra igyekvő szülőnek (Budapest, kertváros, hétköznap délelőtt): "Miért ilyenkor kell vásárolni jönni?". Mind-mind megtörtént esetek, név és cím a kiadóhivatalban.
Szóban mindenki marhára szereti a gyerekeket. A szülőre feddőleg szólnak vadidegenek, hogyaszongya "tegyen már sapkát a kis fejére, megfázik". Meg lehet elandalodni a szőke tincsek, huncut szemek láttán - jobbára addig, amíg a gyerek nem mozog, hanem magatehetetlenül fekszik a babakocsiban. Ha járni kezd, neveletlen kis szörnyeteg lesz belőle, akinek azok az ostoba szülei mindent megengednek. A sokgyerekes családok általános megvetés tárgyai, hiszen jó eséllyel vagy hívő katolikusok, vagy cigányok, és az egyik rosszabb, mint a másik.
Mindenesetre mindkettő a gyerekeiből akar megélni, a mi pénzünkből, és ez rémes.
Elszórtan vannak ugyan jó kezdeményezések: sok étteremben van etetőszék, néhol gyerekmenü. Lehet kapni útikönyvet, amely a kisgyerekes családoknak szól. De az alapállapot mégiscsak az, hogy aki kisgyerekes, az 1., felelőtlen - hiszen hogyan tartja el a gyereket a mai világban, 2. nyilván mindent megenged, és rosszul nevel, mert a gyerek futkározik, felmászik és megfogdos, összetör; tessék, ugye megmondtam, 3. valamiképpen élősködik a közösség javain, visszaél a türelmével, és abszurd előjogokat követel magának.
Bár az elvárás az lenne, hogy a gyerek csendben üljön, s olyan frusztrált zombivá váljon, mint önjelölt közösségi nevelői - és később jó eséllyel ilyen is lesz, egyébként -, kezdetben nem az. Rohangál, hangoskodik, kérdez: érdekli a világ. Csak hogy lefussuk a kötelező köröket: igen, én is ismerek botrányosan nevelt, füstölőillatban pácolt, szigorúan vászonkendőben sétáltatott gyereket, aki hat napig ugyanabban a pelenkában mászkál, meg elkényeztetett, akaratos kis hülyét, akinek már a dömperje is Maserati volt. De figyelmeztetek mindenkit: aki azzal érvel, hogy vannak ilyen gyerekek, következésképp minden gyerek ilyen, az valamit nagyon elronthatott a felső tagozaton. Úgyszintén nem ér használni ebben a kontextusban a "néha", a "legtöbbször" és a "majdnem mindig" határozókat sem. Egyébként pedig: ha a gyerekek többsége ilyen lenne, az ürügy lenne-e arra, hogy mi neveljük a másét?
A helyzet az, hogy a magyar társadalom nemcsak a múltjával nincs kibékülve, a jövőjével sem. Amennyiben a jövőt a gyerekek jelentik. A gyerekeket és természetes környezetüket, a gyerekeseket (ne adj' isten: a családot) nemcsak azért kéne megbecsülni, mert majd fizetik a tébét és a nyugdíjat utánunk a még láthatóan sokáig fennmaradó felosztó-kirovó rendszerben. Hanem azért is, mert a hozzájuk való viszony a közösség tudatosságát, jövőbe vetett hitét s főként: kohézióját is mutatja. Az a nemzet/társadalom, amely nyűgként tekint a gyerekre, nem húzza sokáig. A mi hazánk sem.
Magyarország ma gyűlöli a gyerekeket.
160 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
162
Dr.Pizza
2010. 11. 22. 20:22
"Magyarország: nem gyereknek való vidék" Magyarország a teljes gazdasági, társadalmi, erkölcsi széthullás útján lévő alapjaiban beteg képződmény, ami lassan nemcsak gyerekeknek, hanem senkinek sem való. Ha fiatalabb volnék, mennék és azt is letagadnám, hogy valaha itt éltem. De sajnos nem vagyok elég fiatal, és még szomszéd kerületben is nehezen szoknám már meg. Életem első felét a kommnyisták tették sikeresen tönkre, második felét a (jórészt kommenyistából lett) demokrata uraságok, ha lehet, még sikeresebben. Így már csak a Szózat szavai vonatkoznak rám, itt élned, s (lehetőleg minél előbb) halnod kell.
160
ablonczy balázs
2010. 11. 22. 15:31
...Esetleg nem kell komolyan venni egy udvariasságból adott Vasárnapi Hírek-interjút.
Ps.: Jártam más országban, sőt éltem is sokfele hosszan. Például akkor, amikor a fenti cikket írtam. Úgyhogy fölöslegesnek tartom a személyeskedést.
De ha tetszik, csak bátran.
159
S X
2010. 11. 22. 13:17
"Imádom Magyarországot" - fogalmazott a Vasárnapi Híreknek adott interjújában Angelina Jolie. "Mióta gyerekeim vannak, minden országot abból a szemszögből nézek, hogy mennyire gyerekbarát. Magyarország jeles!" - tette hozzá az elsőfilmes rendezőnő, aki arról is beszámolt, hogy járt magyar étteremben (a nevét sajnos nem jegyezte meg), cukrászdában, valamint, hogy az Orczy Kalandpark annyira tetszett a gyerekeinek, hogy még egyszer vissza kellett menniük.
Nos, vagy Jolie nem látott még más országot (és ezért tartja Mo-t jelesnek gyerekügyben) vagy... vagy Ablonczy úr.
158
mpolgar
2010. 02. 22. 14:58
Hogy még egy kicsit szidjam a médiát, illetve, a médiatörvényt. Igaz, nem kapcsolódik szorosan a témához, de mint diagnosztikai tényező, fontos lehet.
Számomra az egyik legnevetségesebb, és tökéletesen felesleges dolog, az a bizonyos szám a képernyő sarkában. Ez csak azoknál szolgál jelzésnek, aki erre figyel, de ki az, akinek erre figyelnie kellene, vagy ezt komolyan kellene vennie? A gyerek, a szülő, esetleg, maguk azok, akik ezeket nyomatják olyan műsoridőben, mikor gyakorlatilag csak gyerekek, vagy borzongó nyugdíjasok nézik a műsorokat?
Ez, azt jelezné, hogy milyen korosztálynak szánják, illetve, nem javasolják egy-egy műsor, film megtekintését.
Mindezt kiteszik délelőtt 11-kor, délután háromkor, az estiekről azért nem beszélek, mert olyankor feltehetően otthon tartózkodik a szülő.
Kit érdekel, hogy az egyedül otthon tartózkodó gyerek mit néz, mit lát, annak ellenére, hogy kitették azt a bizonyos számot a képernyő sarkára? Ugye, nem gondolta senki komolyan, hogy majd attól kikapcsolja a gyerek, és nem nézi meg? Abba belegondolt-e valaki, hogy pontosan ezek a tiltó számok, jelzések egyenesen vonzzák a gyereket? Ifjúságom idején majd meghaltam, hogy ilyen számomra nem kívánatos filmeket megnézzek, még akkor is, ha nem tetszett?
Viszont, ha nem jelenik meg, akkor ez büntetést von maga után, letiltanak műsorokat, esetleg pontosan olyanokat, ami valóban érdeklődésre tartana számot.
Talán, azt kellene szabályozni, hogy a gyerekek lelkét romboló, pszichés állapotát befolyásoló műsorokat nem kellene olyan időszakokban vetíteni, amikor ők ezt minden gond nélkül, és akadálytalanul megnézhetik.
Igaz, ma már nagyon sok gyerek szobájában ott van a tv, éjszaka is ellenőrizetlenül nézheti, ha a szülő nem figyel oda, de ez már a gyermekét felelőtlenül nevelő szülő problémája, és bűne.
Már megint az átgondolatlanság, fejetlenség, a jobb és bal kéz problematikája!
A szabály az szabály, még akkor is, ha nincs értelme, logikája, sőt, egyenesen arról szól, hogy felelősségvállalás nélkül az érdekeltek bebizonyíthassák, hogy ők mindent megtettek, de még maguk sem veszik komolyan.
A büntetést viszont be kell fizetni, a műsorokat letiltani, ha valaki betartotta az ostoba, amúgy felesleges szabályt, az kifogástalan, tehet továbbra is mindent úgy, mint eddig, erkölcsi felelőssége nincs.
Hol voltak a pszichológusok, pedagógusok, a gyerekükben felelősséggel gondolkodó szülők, amikor ezek a törvények, szabályok születtek? Egyáltalán,megkérdezték őket, tényleg hatékony intézkedéseket akartak hozni, vagy csak ez is olyan semmire való látszatintézkedés volt, mint sok más, amire hivatkozni lehet?
157
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 19:40
mpolgár[156]
Azt hiszem, ezzel igen sokan vagyunk így.
Elgondolkodom az élményeimen, és tagadhatatlan, jobban megragadnak a kellemetlen incidensek, mint a kellemesek. A jót ugye könnyen megszokja az ember, olcsó közhely, de igaz, sokszor akkor vesszük észre a hiányát, amikor már nincs.
Amikor minden klappol és remekül mennek a dolgok, azt természetesnek tartjuk.
Igen (ahogyan, korábban írta), sokszor még a "köszönömöt" sem ismerjük. Pedig rengeteget jelenthet egy embernek, ha látja, hogy legalább észreveszik a figyelmességét, nem ritkán lemondását.
Visszakanyarodva a témához, úgy gondolom, ez a gyerekeknél fokozottabban érvényes. De csak úgy működhet, ha megtanítjuk, hogyan tegyen különbséget jó és rossz között. Hogy van különbség szeretet és (majom)szeretet között: hogy nem lehet mindent elnézni.És újabb közhely (most ezek jönnek elő), hogy minden ember azt értékeli igazán, amelynek eléréséért erőfeszítést kell tennie.
De akkor legyen ott az eredményélmény, a jutalmazás, és ami fő, ezt történjen következetesen.
És ugyan mindenkit (persze a gyereket is) megilletnek a jogai, de tudni kell, hol a helyünk. Úgy vélem, szabadságról és demokráciáról csak akkor beszélhetünk, ha mindenki csak addig érvényesíti a jogait, amíg azok másokéit nem sértik.
Ez már gyermekkorban el lehet kezdeni tudatosítani.
156
mpolgar
2010. 02. 21. 15:51
Morvai. J Zs.!
Sajnos igaza van, mindig lelkiismeret furdalásom támad, ha emberekről kell ítéletet mondjak, még akkor is, ha tudom, hogy igazam van. Nem tehetek róla, így neveltek!
A baj az, hogy sokan nem néznek magukba, fogalmuk sincs, hogy az elvárásaik mellett ők milyen romboló munkát végeznek másokban. Pedig, ha tetszik, ha nem, együtt kell élnünk, és ezt meg kell oldani!
Ennek ellenére, nagyon sok kedves emberrel, sőt, segítőkésszel találkoztam, de ők mindig csendben, természetesen az áldozatvállalás látszatát is kerülve tették, amit tettek. Talán ezért nem jutnak eszembe. Több kellene belőlük, akkor nem ilyen kellemetlen, negatív kicsengésű példák jutnának eszembe.
Talán, ha az idősebbek, nemcsak magukkal, hanem, mint a régi öregek a jövő generációval, többet törődnének, ha, jobb híján, nem rajtuk akarnák megbosszulni a saját keserűségüket. Ha, elfogadnák az élet nagy, és megkérdőjelezhetetlen igazságát, hogy az élet nélkülem is megy tovább, hogy én a múlt vagyok, de ők a jövő. Ez nem azt jelenti, hogy leírom magam, viszont az idő múlásával tudomásul veszem, hogy át kell adni a helyemet, és ez a feladat, úgy, mint nekem, nekik sem könnyű. Irigylem a letűnt világok bölcs öregeit! Megelégedettebben, békességesebben vették tudomásul az idő múlását!
Makarenkó! Itt is talált! Ma nem szokás őt emlegetni, sőt, talán szégyenletes, hogy valaki rá hivatkozik. Pedig, az eredményei igazolják, sokan alkalmazzák a módszereit, még többen szeretnék, de….?
Félre kéne tenni az álszenteskedést, az eredményekre kellene koncentrálni, nem mindenféle új, kipróbálatlan, eddig bizonyítatlan dolgokra kellene hivatkozni. A régiek talán tudtak valamit. Nem ártana időnként visszanyúlni az ő tapasztalataikhoz, jól bevált, kipróbált régi szokásaikhoz, módszereikhez.
Lányom most végzi a pedagógia szakot. Tanult rengeteg okosságot, de azt még végzősként sem tanították, hogy a krízishelyzeteket hogyan kezelje, egyet tanult meg csupán, hogy féljen, mert neki se joga, sem lehetősége nincs, pusztán felelősséggel tartozik.
Szomorú, hogy ilyen tanárjelölteket engednek ki az egyetemekről, pedig, tőlük várja mindenki, hogy majd megneveli azt az ifjúságot, amely a jövőnk záloga!
155
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 14:12
Tisztel mpolgár!
csak remélni tudom, hogy amit megosztanak egymással a fórumon a hozzászólók, az egy idő után (remélhetőleg minél hamarabb, amíg még nem késő) azokban is letisztul, akik arra hivatottak, hogy segítsék a "kulcskeresőket".
Kommentárjához hozzáfűzni már nem sokat lehet.
Még talán annyi: a "kommunista" Makarenko személyére való hivatkozást körüllengő némi pironkodás (amit kiérzek a szavai mögül) normális esetben teljesen indokolatlan, ugyanakkor elszomorító jelensége társadalmunknak, hogy létezik. Alapvető problémánk (ahogyan azt hiszem éppen Ön fogalmazott korábban, talán éppen ebbe a témakörbe vágó egyik kommentjében), hogy hajlamosak vagyunk "a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni". Történelmi tények sora bizonyítja, hogyan akart itt Magyarországon az új elit mindig mindent másképp csinálni, mint az előző - még ha egyes területeken az új intézkedés, szemlélet zavarosabb és kevésbé célravezető, ésszerű és megfontolt is volt, mint a korábbi.
A mai magyar oktatásban uralkodó viszonyok ezt ékesen példázzák.
Más.
Megdöbbenve és szomorúsággal olvasom [151] és [152] kommentjeit.
Feltehetnénk költői kérdéseinket: meddig van létjogosultsága az általánosításoktól való tartózkodásnak?
Mikortól számít az ködösítésnek?
És ilyen generációs kibékíthetetlenségek mellett hogyan mehet végbe egyáltalán az értékek átadása, apáról-anyáról gyermekeinkre, nagyszülőkről unokára?
És egyáltalán: érdemesek egyáltalán ezek az értékek, hogy a teljességükben, szőrőstől-bőrőstől átadásra kerüljenek?
A választ ki sem kell mondani.
De mi lehet a megoldás?..
154
mpolgar
2010. 02. 21. 10:46
Kedves Morvai J. ZS.!
Nem mintha ennyire sokat szeretném használni a billentyűzetet, azért írok ismét, mert nagyon örülök annak, ha látom, hogy valaki tényleg komolyan belegondol az oktatás, az oktatás helyzetének mai gondjaiba, nem a népszerű, hangzatos gyerekközpontúnak nevezett, és sajnos, sokszor a teljes csődöt jelentő elméleteket szajkózza. Az a legnagyobb baj, hogy a gyerekek sokszor jól érzik magukat egy teljesen „szabad” iskolai és nevelési rendszerben, de mire felnőttek lesznek, nem biztos, hogy azt megköszönik.
Sok hozzászólónak ajánlok én is egy könyvet. A neveléstudomány egyik klasszikusa, Makarenkó írta, a címe: Az új ember kovácsa. Igaz, hogy kommunista, igaz, hogy szovjet volt, igaz, hogy a tapasztalatai egy más környezetből származnak, de ma is igazak, sőt használhatóak. Leginkább azért, mert olyan gyerekek társadalomba való visszavezetését vállalta, amilyen gyerekekkel a mai pedagógusok is sokat küszködnek, és számukra ismeretlen a megoldás, vagy uram bocsá’ törvénybe ütköző.
Alapvetően nem alkalmazott fizikai erőszakot. Viszont, ma is létezik a „makarenkói pofon” fogalma. Ez tulajdonképpen egy, az ideggyógyászatban is alkalmazott sokkterápia. Nem arról van szó, hogy üssük, vágjuk, fizikailag bántalmazzunk egy gyereket. De, talán be kellene látni, hogy vannak olyan gyerekek, akik otthon, a környezetükben ezeket a kulcsokat kapták. Igaz, sokszor a szép szó, a figyelem, ugyanilyen erővel hat, de, mi van akkor, ha nem? Ilyenkor egy jól alkalmazott, indokolt, egyszeri, idejében odatett pofon többet ér, mint egy egész órás, unalomig ismert lelkifröccs. Természetesen ezzel társulnia kell a megbocsájtásnak, a figyelemnek, a felelősségvállalásnak, jó pszichológiai érzéknek, és felkészültségnek.
Mikor egy eltérő tantervűnek becézett „páriatelepre” kerültem tanítani, -azért volt ilyen, mert a normál iskolában nem kívánatos gyerekeket száműzték ide-, apám, akinek nagy tapasztalata volt ebben, azt a tanácsot adta: -az első nap bizonyítsd be, hogy te vagy a vajda, utána nem lesz bajod, ezek a gyerekek kezelhetőek, hálásak, sőt tehetségesek, csak más viselkedési szabályokat tanultak eddig. Megjegyeztem, alkalmaztam, és nem csalódtam.
Tapasztalatom szerint, a gyerekek nem ostobák, élnek a lehetőségeikkel, mint mi felnőttek, igyekeznek a dolgok könnyebbik végét fogni, folyamatosan „próbálják” a környezetüket, megpróbálnak minél több előnyt szerezni maguknak, ha tehetik. Ha ez nem megy, akkor besimulnak, alkalmazkodnak, elfogadják a szabályokat, és utólag, érettebb korukban még hálásak is a lehetőségért, hogy ezt megtehették.
A régi pedagógusok nagyon nagy része értette ezeket a „kunsztokat”, ma sem tanítani, sem alkalmazni nem szabad. Pedig igen nagy szükség lenne rá, hiszen minden gyerek más, minden gyereknek mások a kulcsai, minden gyerek másként vehető rá a jóra, szépre. Mint anyám nagyon szépen mondta: -"minden gyereknek van egy aranykulcsa, csak meg kell találni, azzal nyitható egy egész élet. Egyik gyerekben ott van egy Nobel-díjas fizikus, a másikban egy világhírű intarziakészítő, de ha nem segítünk, akkor az soha nem jön elő."
Ma hiányolom a kulcskeresőket, és azokat, akik a kulcskeresőket segítik.
153
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 04:46
Négy fentebb kifejtett, igen értékes gondolathoz kapcsolódnék.
1.) lackó(141): a cikk címe és utolsó mondata valóban hagy némi kívánnivalót maga után. Legfontosabbnak azt gondolom, hogy a szerző az olvasókat - és kicsit saját magát is - félrevezeti a "gyűlölet" fogalmának használatával. A "gyűlölet" több annál, mint amennyit egy gesztusból érzékelhetünk, ez egy tartósan fennálló érzelmi állapot, és feltételez egy szorosabb, mélyebb ismeretet a másik iránt. Egyetlen szitok (vagy ne adj' isten pofon) egy ismeretlen szülő, ismeretlen gyerekének egy reggeli zsúfolt buszon - hogyan is lehetne gyűlölet. Ahogyan Lackó írja, az illető másnap már meg is bánja tettét, más kérdés, hogy a gyerekre gyakorolt hatása attól még nem változik. De ez sem egyértelmű: gyerekkoromban (a '80-as években) akkori tanárainknak még módjukban állt egy-egy makarenkói pofonnal helyreállítani bennünk a világ rendjét, ha a helyzet úgy kívánta. AKKOR rosszul esett, de ma - felnőtt fejjel - nem gondolom azt, hogy a fejlődésemben mérhetetlen károkat okozott volna. És az eddigi hozzászólások színvonalát tekintve úgy látom, másokéban sem.
2.) mpolgár(144) remekül fejti ki a mai szóhasználatba (és a közgondolkodást formáló retorikába) beivódott "esélyegyenlőség" értelmezés tarthatatlanságát. A szegregáció megszüntetését célzó átgondolatlan kísérletek kapcsán pedig egy idézet jut eszembe: "...növeli, ki elfedi a bajt..."
A szolgadiák [145]) "intézményéhez" adalékként egy történet. A XX. század egyik legnagyobb szociológusa, Pierre Bourdieu is alulról kezdte: amikor bekerült a Sorbonne-ra, ugyanabban a helyzetben találta magát, amiről itt szó van ("aki hozzászokott, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni"). A felső körökből érkező csemeték világa bénítóan hatott rá, és még egy ilyen lángelmének is csak nagy nehézségek árán sikerült utolérnie a többieket. Aztán már idősebb korában (ahogyan a mpolgár fogalmaz) egyszerűen "ledarálta" a gazdagabbakat. Ma köztudottan arról ismert, hogy bevezette a társadalmi (kulturális és kapcsolati) tőke fogalmát a tudományba - amely mára a XXI. században fontosabb lett mint a materiális, vagy akár a szellemi (tudásalapú) tőke. Ennek a felismerése pedig ugye mondanunk sem kell, hogyan változtatja meg a TÉNYLEGES esélyegyenlőségről alkotott elképzeléseket...
3.) BH(146) elmélkedéséhez: a mai magyar oktatási rendszer egyik legtragikusabb (és a jövőre nézve igen katasztrofális) tendenciája, hogy egyre inkább visszaszorul a felvételi vizsga intézménye. Egyrészt a diákok objektív megmérettetésének hiánya (ezt nem kell külön ecsetelni) egyértelműen növeli az esélyegyenlőtlenséget. Másfelől az oktatás színvonala általános, középiskolákban is (továbbá felsőfokú intézetekben a "hozott anyag" pallérozhatósága) tudjuk, milyen irányba fog elmozdulni.
4.) Végül a liberális oktatáshoz kapcsolódó álláspontokhoz.
- a.) hogy a lib. "nem azt engedi meg a gyereknek, amit akar, hanem azt, hogy ne tegye, amit nem akar" (vagy valami hasonló) - hát kérem, igazán gazdag irodalmi tárháza van annak, hová jut egy társadalom fiatal nemzedéke, ha a törvényhozók abból feltételezésből kiindulva, hogy a DIÁKOK TUDJÁK, MI A JÓ NEKIK, különféle jogokkal ruházzák fel a tanuló ifjúságot. Akit érdekel a téma, ajánlom elolvasásra Menyhay Imrének A Nobel-díj, a tanárverés és a pénzügyi válság című tanulmányát (megjelent a Valóság 2009/2. számában).
- b.) a gyermek testi fenyítésével kapcsolatos, korábbi a "fizikai erőszak minden formáját elítélem" tartalmú kommenthez: először érdemleges tisztázni, mi is valójában a fizikai ERŐSZAK. Másodsorban: az 1.) pontban említett pofon kapcsán mondanám, hogy amikor még pedagógusok és szülők között KÖLCSÖNÖS TISZTELET ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS leledzett ebben az országban, egy pofont otthon még elmondani sem mertem - mert tudtam, hogy kapok mellé még egyet... A szülő tudta, hogy a tanár nem ok nélkül adta. És nem kellett pályaalkalmassági vizsga sem: a neurotikus tanárokat kollégáik idővel kivetették maguk közül. Ennyi.
