157 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
158
mpolgar
2010. 02. 22. 14:58
Hogy még egy kicsit szidjam a médiát, illetve, a médiatörvényt. Igaz, nem kapcsolódik szorosan a témához, de mint diagnosztikai tényező, fontos lehet.
Számomra az egyik legnevetségesebb, és tökéletesen felesleges dolog, az a bizonyos szám a képernyő sarkában. Ez csak azoknál szolgál jelzésnek, aki erre figyel, de ki az, akinek erre figyelnie kellene, vagy ezt komolyan kellene vennie? A gyerek, a szülő, esetleg, maguk azok, akik ezeket nyomatják olyan műsoridőben, mikor gyakorlatilag csak gyerekek, vagy borzongó nyugdíjasok nézik a műsorokat?
Ez, azt jelezné, hogy milyen korosztálynak szánják, illetve, nem javasolják egy-egy műsor, film megtekintését.
Mindezt kiteszik délelőtt 11-kor, délután háromkor, az estiekről azért nem beszélek, mert olyankor feltehetően otthon tartózkodik a szülő.
Kit érdekel, hogy az egyedül otthon tartózkodó gyerek mit néz, mit lát, annak ellenére, hogy kitették azt a bizonyos számot a képernyő sarkára? Ugye, nem gondolta senki komolyan, hogy majd attól kikapcsolja a gyerek, és nem nézi meg? Abba belegondolt-e valaki, hogy pontosan ezek a tiltó számok, jelzések egyenesen vonzzák a gyereket? Ifjúságom idején majd meghaltam, hogy ilyen számomra nem kívánatos filmeket megnézzek, még akkor is, ha nem tetszett?
Viszont, ha nem jelenik meg, akkor ez büntetést von maga után, letiltanak műsorokat, esetleg pontosan olyanokat, ami valóban érdeklődésre tartana számot.
Talán, azt kellene szabályozni, hogy a gyerekek lelkét romboló, pszichés állapotát befolyásoló műsorokat nem kellene olyan időszakokban vetíteni, amikor ők ezt minden gond nélkül, és akadálytalanul megnézhetik.
Igaz, ma már nagyon sok gyerek szobájában ott van a tv, éjszaka is ellenőrizetlenül nézheti, ha a szülő nem figyel oda, de ez már a gyermekét felelőtlenül nevelő szülő problémája, és bűne.
Már megint az átgondolatlanság, fejetlenség, a jobb és bal kéz problematikája!
A szabály az szabály, még akkor is, ha nincs értelme, logikája, sőt, egyenesen arról szól, hogy felelősségvállalás nélkül az érdekeltek bebizonyíthassák, hogy ők mindent megtettek, de még maguk sem veszik komolyan.
A büntetést viszont be kell fizetni, a műsorokat letiltani, ha valaki betartotta az ostoba, amúgy felesleges szabályt, az kifogástalan, tehet továbbra is mindent úgy, mint eddig, erkölcsi felelőssége nincs.
Hol voltak a pszichológusok, pedagógusok, a gyerekükben felelősséggel gondolkodó szülők, amikor ezek a törvények, szabályok születtek? Egyáltalán,megkérdezték őket, tényleg hatékony intézkedéseket akartak hozni, vagy csak ez is olyan semmire való látszatintézkedés volt, mint sok más, amire hivatkozni lehet?
157
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 19:40
mpolgár[156]
Azt hiszem, ezzel igen sokan vagyunk így.
Elgondolkodom az élményeimen, és tagadhatatlan, jobban megragadnak a kellemetlen incidensek, mint a kellemesek. A jót ugye könnyen megszokja az ember, olcsó közhely, de igaz, sokszor akkor vesszük észre a hiányát, amikor már nincs.
Amikor minden klappol és remekül mennek a dolgok, azt természetesnek tartjuk.
Igen (ahogyan, korábban írta), sokszor még a "köszönömöt" sem ismerjük. Pedig rengeteget jelenthet egy embernek, ha látja, hogy legalább észreveszik a figyelmességét, nem ritkán lemondását.
Visszakanyarodva a témához, úgy gondolom, ez a gyerekeknél fokozottabban érvényes. De csak úgy működhet, ha megtanítjuk, hogyan tegyen különbséget jó és rossz között. Hogy van különbség szeretet és (majom)szeretet között: hogy nem lehet mindent elnézni.És újabb közhely (most ezek jönnek elő), hogy minden ember azt értékeli igazán, amelynek eléréséért erőfeszítést kell tennie.
De akkor legyen ott az eredményélmény, a jutalmazás, és ami fő, ezt történjen következetesen.
És ugyan mindenkit (persze a gyereket is) megilletnek a jogai, de tudni kell, hol a helyünk. Úgy vélem, szabadságról és demokráciáról csak akkor beszélhetünk, ha mindenki csak addig érvényesíti a jogait, amíg azok másokéit nem sértik.
Ez már gyermekkorban el lehet kezdeni tudatosítani.
156
mpolgar
2010. 02. 21. 15:51
Morvai. J Zs.!
Sajnos igaza van, mindig lelkiismeret furdalásom támad, ha emberekről kell ítéletet mondjak, még akkor is, ha tudom, hogy igazam van. Nem tehetek róla, így neveltek!
A baj az, hogy sokan nem néznek magukba, fogalmuk sincs, hogy az elvárásaik mellett ők milyen romboló munkát végeznek másokban. Pedig, ha tetszik, ha nem, együtt kell élnünk, és ezt meg kell oldani!
Ennek ellenére, nagyon sok kedves emberrel, sőt, segítőkésszel találkoztam, de ők mindig csendben, természetesen az áldozatvállalás látszatát is kerülve tették, amit tettek. Talán ezért nem jutnak eszembe. Több kellene belőlük, akkor nem ilyen kellemetlen, negatív kicsengésű példák jutnának eszembe.
Talán, ha az idősebbek, nemcsak magukkal, hanem, mint a régi öregek a jövő generációval, többet törődnének, ha, jobb híján, nem rajtuk akarnák megbosszulni a saját keserűségüket. Ha, elfogadnák az élet nagy, és megkérdőjelezhetetlen igazságát, hogy az élet nélkülem is megy tovább, hogy én a múlt vagyok, de ők a jövő. Ez nem azt jelenti, hogy leírom magam, viszont az idő múlásával tudomásul veszem, hogy át kell adni a helyemet, és ez a feladat, úgy, mint nekem, nekik sem könnyű. Irigylem a letűnt világok bölcs öregeit! Megelégedettebben, békességesebben vették tudomásul az idő múlását!
Makarenkó! Itt is talált! Ma nem szokás őt emlegetni, sőt, talán szégyenletes, hogy valaki rá hivatkozik. Pedig, az eredményei igazolják, sokan alkalmazzák a módszereit, még többen szeretnék, de….?
Félre kéne tenni az álszenteskedést, az eredményekre kellene koncentrálni, nem mindenféle új, kipróbálatlan, eddig bizonyítatlan dolgokra kellene hivatkozni. A régiek talán tudtak valamit. Nem ártana időnként visszanyúlni az ő tapasztalataikhoz, jól bevált, kipróbált régi szokásaikhoz, módszereikhez.
Lányom most végzi a pedagógia szakot. Tanult rengeteg okosságot, de azt még végzősként sem tanították, hogy a krízishelyzeteket hogyan kezelje, egyet tanult meg csupán, hogy féljen, mert neki se joga, sem lehetősége nincs, pusztán felelősséggel tartozik.
Szomorú, hogy ilyen tanárjelölteket engednek ki az egyetemekről, pedig, tőlük várja mindenki, hogy majd megneveli azt az ifjúságot, amely a jövőnk záloga!
155
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 14:12
Tisztel mpolgár!
csak remélni tudom, hogy amit megosztanak egymással a fórumon a hozzászólók, az egy idő után (remélhetőleg minél hamarabb, amíg még nem késő) azokban is letisztul, akik arra hivatottak, hogy segítsék a "kulcskeresőket".
Kommentárjához hozzáfűzni már nem sokat lehet.
Még talán annyi: a "kommunista" Makarenko személyére való hivatkozást körüllengő némi pironkodás (amit kiérzek a szavai mögül) normális esetben teljesen indokolatlan, ugyanakkor elszomorító jelensége társadalmunknak, hogy létezik. Alapvető problémánk (ahogyan azt hiszem éppen Ön fogalmazott korábban, talán éppen ebbe a témakörbe vágó egyik kommentjében), hogy hajlamosak vagyunk "a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni". Történelmi tények sora bizonyítja, hogyan akart itt Magyarországon az új elit mindig mindent másképp csinálni, mint az előző - még ha egyes területeken az új intézkedés, szemlélet zavarosabb és kevésbé célravezető, ésszerű és megfontolt is volt, mint a korábbi.
A mai magyar oktatásban uralkodó viszonyok ezt ékesen példázzák.
Más.
Megdöbbenve és szomorúsággal olvasom [151] és [152] kommentjeit.
Feltehetnénk költői kérdéseinket: meddig van létjogosultsága az általánosításoktól való tartózkodásnak?
Mikortól számít az ködösítésnek?
És ilyen generációs kibékíthetetlenségek mellett hogyan mehet végbe egyáltalán az értékek átadása, apáról-anyáról gyermekeinkre, nagyszülőkről unokára?
És egyáltalán: érdemesek egyáltalán ezek az értékek, hogy a teljességükben, szőrőstől-bőrőstől átadásra kerüljenek?
A választ ki sem kell mondani.
De mi lehet a megoldás?..
154
mpolgar
2010. 02. 21. 10:46
Kedves Morvai J. ZS.!
Nem mintha ennyire sokat szeretném használni a billentyűzetet, azért írok ismét, mert nagyon örülök annak, ha látom, hogy valaki tényleg komolyan belegondol az oktatás, az oktatás helyzetének mai gondjaiba, nem a népszerű, hangzatos gyerekközpontúnak nevezett, és sajnos, sokszor a teljes csődöt jelentő elméleteket szajkózza. Az a legnagyobb baj, hogy a gyerekek sokszor jól érzik magukat egy teljesen „szabad” iskolai és nevelési rendszerben, de mire felnőttek lesznek, nem biztos, hogy azt megköszönik.
Sok hozzászólónak ajánlok én is egy könyvet. A neveléstudomány egyik klasszikusa, Makarenkó írta, a címe: Az új ember kovácsa. Igaz, hogy kommunista, igaz, hogy szovjet volt, igaz, hogy a tapasztalatai egy más környezetből származnak, de ma is igazak, sőt használhatóak. Leginkább azért, mert olyan gyerekek társadalomba való visszavezetését vállalta, amilyen gyerekekkel a mai pedagógusok is sokat küszködnek, és számukra ismeretlen a megoldás, vagy uram bocsá’ törvénybe ütköző.
Alapvetően nem alkalmazott fizikai erőszakot. Viszont, ma is létezik a „makarenkói pofon” fogalma. Ez tulajdonképpen egy, az ideggyógyászatban is alkalmazott sokkterápia. Nem arról van szó, hogy üssük, vágjuk, fizikailag bántalmazzunk egy gyereket. De, talán be kellene látni, hogy vannak olyan gyerekek, akik otthon, a környezetükben ezeket a kulcsokat kapták. Igaz, sokszor a szép szó, a figyelem, ugyanilyen erővel hat, de, mi van akkor, ha nem? Ilyenkor egy jól alkalmazott, indokolt, egyszeri, idejében odatett pofon többet ér, mint egy egész órás, unalomig ismert lelkifröccs. Természetesen ezzel társulnia kell a megbocsájtásnak, a figyelemnek, a felelősségvállalásnak, jó pszichológiai érzéknek, és felkészültségnek.
Mikor egy eltérő tantervűnek becézett „páriatelepre” kerültem tanítani, -azért volt ilyen, mert a normál iskolában nem kívánatos gyerekeket száműzték ide-, apám, akinek nagy tapasztalata volt ebben, azt a tanácsot adta: -az első nap bizonyítsd be, hogy te vagy a vajda, utána nem lesz bajod, ezek a gyerekek kezelhetőek, hálásak, sőt tehetségesek, csak más viselkedési szabályokat tanultak eddig. Megjegyeztem, alkalmaztam, és nem csalódtam.
Tapasztalatom szerint, a gyerekek nem ostobák, élnek a lehetőségeikkel, mint mi felnőttek, igyekeznek a dolgok könnyebbik végét fogni, folyamatosan „próbálják” a környezetüket, megpróbálnak minél több előnyt szerezni maguknak, ha tehetik. Ha ez nem megy, akkor besimulnak, alkalmazkodnak, elfogadják a szabályokat, és utólag, érettebb korukban még hálásak is a lehetőségért, hogy ezt megtehették.
A régi pedagógusok nagyon nagy része értette ezeket a „kunsztokat”, ma sem tanítani, sem alkalmazni nem szabad. Pedig igen nagy szükség lenne rá, hiszen minden gyerek más, minden gyereknek mások a kulcsai, minden gyerek másként vehető rá a jóra, szépre. Mint anyám nagyon szépen mondta: -"minden gyereknek van egy aranykulcsa, csak meg kell találni, azzal nyitható egy egész élet. Egyik gyerekben ott van egy Nobel-díjas fizikus, a másikban egy világhírű intarziakészítő, de ha nem segítünk, akkor az soha nem jön elő."
Ma hiányolom a kulcskeresőket, és azokat, akik a kulcskeresőket segítik.
153
morvai.j.zs
2010. 02. 21. 04:46
Négy fentebb kifejtett, igen értékes gondolathoz kapcsolódnék.
1.) lackó(141): a cikk címe és utolsó mondata valóban hagy némi kívánnivalót maga után. Legfontosabbnak azt gondolom, hogy a szerző az olvasókat - és kicsit saját magát is - félrevezeti a "gyűlölet" fogalmának használatával. A "gyűlölet" több annál, mint amennyit egy gesztusból érzékelhetünk, ez egy tartósan fennálló érzelmi állapot, és feltételez egy szorosabb, mélyebb ismeretet a másik iránt. Egyetlen szitok (vagy ne adj' isten pofon) egy ismeretlen szülő, ismeretlen gyerekének egy reggeli zsúfolt buszon - hogyan is lehetne gyűlölet. Ahogyan Lackó írja, az illető másnap már meg is bánja tettét, más kérdés, hogy a gyerekre gyakorolt hatása attól még nem változik. De ez sem egyértelmű: gyerekkoromban (a '80-as években) akkori tanárainknak még módjukban állt egy-egy makarenkói pofonnal helyreállítani bennünk a világ rendjét, ha a helyzet úgy kívánta. AKKOR rosszul esett, de ma - felnőtt fejjel - nem gondolom azt, hogy a fejlődésemben mérhetetlen károkat okozott volna. És az eddigi hozzászólások színvonalát tekintve úgy látom, másokéban sem.
2.) mpolgár(144) remekül fejti ki a mai szóhasználatba (és a közgondolkodást formáló retorikába) beivódott "esélyegyenlőség" értelmezés tarthatatlanságát. A szegregáció megszüntetését célzó átgondolatlan kísérletek kapcsán pedig egy idézet jut eszembe: "...növeli, ki elfedi a bajt..."
A szolgadiák [145]) "intézményéhez" adalékként egy történet. A XX. század egyik legnagyobb szociológusa, Pierre Bourdieu is alulról kezdte: amikor bekerült a Sorbonne-ra, ugyanabban a helyzetben találta magát, amiről itt szó van ("aki hozzászokott, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni"). A felső körökből érkező csemeték világa bénítóan hatott rá, és még egy ilyen lángelmének is csak nagy nehézségek árán sikerült utolérnie a többieket. Aztán már idősebb korában (ahogyan a mpolgár fogalmaz) egyszerűen "ledarálta" a gazdagabbakat. Ma köztudottan arról ismert, hogy bevezette a társadalmi (kulturális és kapcsolati) tőke fogalmát a tudományba - amely mára a XXI. században fontosabb lett mint a materiális, vagy akár a szellemi (tudásalapú) tőke. Ennek a felismerése pedig ugye mondanunk sem kell, hogyan változtatja meg a TÉNYLEGES esélyegyenlőségről alkotott elképzeléseket...
3.) BH(146) elmélkedéséhez: a mai magyar oktatási rendszer egyik legtragikusabb (és a jövőre nézve igen katasztrofális) tendenciája, hogy egyre inkább visszaszorul a felvételi vizsga intézménye. Egyrészt a diákok objektív megmérettetésének hiánya (ezt nem kell külön ecsetelni) egyértelműen növeli az esélyegyenlőtlenséget. Másfelől az oktatás színvonala általános, középiskolákban is (továbbá felsőfokú intézetekben a "hozott anyag" pallérozhatósága) tudjuk, milyen irányba fog elmozdulni.
4.) Végül a liberális oktatáshoz kapcsolódó álláspontokhoz.
- a.) hogy a lib. "nem azt engedi meg a gyereknek, amit akar, hanem azt, hogy ne tegye, amit nem akar" (vagy valami hasonló) - hát kérem, igazán gazdag irodalmi tárháza van annak, hová jut egy társadalom fiatal nemzedéke, ha a törvényhozók abból feltételezésből kiindulva, hogy a DIÁKOK TUDJÁK, MI A JÓ NEKIK, különféle jogokkal ruházzák fel a tanuló ifjúságot. Akit érdekel a téma, ajánlom elolvasásra Menyhay Imrének A Nobel-díj, a tanárverés és a pénzügyi válság című tanulmányát (megjelent a Valóság 2009/2. számában).
- b.) a gyermek testi fenyítésével kapcsolatos, korábbi a "fizikai erőszak minden formáját elítélem" tartalmú kommenthez: először érdemleges tisztázni, mi is valójában a fizikai ERŐSZAK. Másodsorban: az 1.) pontban említett pofon kapcsán mondanám, hogy amikor még pedagógusok és szülők között KÖLCSÖNÖS TISZTELET ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS leledzett ebben az országban, egy pofont otthon még elmondani sem mertem - mert tudtam, hogy kapok mellé még egyet... A szülő tudta, hogy a tanár nem ok nélkül adta. És nem kellett pályaalkalmassági vizsga sem: a neurotikus tanárokat kollégáik idővel kivetették maguk közül. Ennyi.
152
mpolgar
2010. 02. 20. 10:11
Reggel a szomszédos boltban nagy a zsúfoltság. A szomszédos iskola tanulói és a munkába menők itt vásárolják meg a tízóraijukat, vagy a napi élelmüket. Idős, nyugdíjas néni
a sorban egyszerűen kikerüli a gyerekeket, előre megy, kér száz féle dolgot a péksüteményes pultnál, közben megkérdezi, hogy hogyan szolgál az eladó egészsége, milyen az időjárás, hol fáj a háta, lába, stb. Az eladó szeretne haladni, de nem engedi, még kétszer visszafordul, feltartja. A pénztárnál előre megy, mert sántikál, ő nagyon beteg, nem tud állni. Közben eljön a becsengetés ideje. A gyerekek egy része visszateszi az uzsonnáját, és szalad, hogy el ne késsen. Az a szegény, állni nem bíró nyugdíjas, pedig még egy óra múlva is a bolt előtt beszélget -állva-, mindenkiről leszedi a keresztvizet, szidja az udvariatlan, tapintatlan fiatalokat, újabb pletykákkal szolgál –honnan tudja?- majd 10 óra tájban hazamegy. Addigra már üres a bolt, úgy kóvályoghatna, beszélgethetne, ahogy az ideje, meg az egészségi állapota engedi.
Lányomék végre, nem olcsón, szereztek egy parányi lakást. A lakók java része egyedülálló, idős ember. Mikor tudomást szereztek a változásról, nem az volt az első kérdésük, hogy kifélék, mifélék, milyen emberek, hanem, hogy van-e gyerekük, vagy kutyájuk, mert az hangos, zavarja a nyugalmukat, nem akarnak ilyen lakótársat. Tudni kell, hogy az udvaron számtalan macskát etetnek, a kidobott ételmaradékokat a lányomék szokták eltüntetni,- földszinten lakók lévén. A macskáknak ugyan nincs gazdája, de a lakók etetik szegény párákat, csak gyerek nem kívánatos a házban.
Ilyen dologból, tapasztalatból nem kell sok, néhány után az ember leszűri a tanulságot, és rendkívül csalódott. Eljön az a pillanat, amikor általánosít, és lehet, hogy olyanokat fog megkérdőjelezni, rosszul megítélni, akik nem érdemlik.
Biztos, hogy ők a hibásak ebben?
151
mpolgar
2010. 02. 20. 10:07
Kedves +++!
Sok dologban igaza van, történetesen akkor, amikor azt írja, hogy ezt a kérdést ilyen értelemben sarkítani, és általánosítani túlzás. Ezzel teljesen egyet értek.
De azt is értem, amit mások írnak, és tudom, hiszem magam is észleletem, hogy rengeteg a negatív tapasztalat a gyerekes szülők, és gyerekeik megítélésében. Hiányzik valami!
Történetesen a megértés, az odafigyelés. Nem kellene ehhez sok! Csak nem kellene másokra áthárítani a negatív értékítéletet, vissza kellene gondolnunk a magunk ifjúságára, nehézségeire, megoldatlan, minket nyomasztó gondjainkra. Ma a szülőket ugyanaz nyomasztja, mint minket fiatal szülő korunkban.
Sajnos, azt látom, hogy ha egy kisgyerekes házaspár felszáll a buszra, akkor nem segítenek, még akkor sem, ha ez nem kerülne erőfeszítésbe, ha a gyerek a lábával harangoz, rászólnak, sőt a szülő nevelési képességeit megkérdőjelezik, megjegyzéseket tesznek. Viszont, ha egy család felszáll öt, tényleg másokat zavaró, a szó szoros értelmében korlátokat, mások tiszteletben tartását nem ismerő gyerekkel, akkor mindenki hallgat, örül, hogy megúszta, aztán legközelebb kiadja a mérgét – másoknak.
A lányom évekig nem volt hajlandó egyedül buszra szállni, jegyet lyukasztani, mert egyszer egy sofőr olyan módon megalázta, kellemetlen helyzetbe hozta, hogy még a gondolattól is nyavalyatörős volt. A jegye a kezében volt, de miután az első lyukasztónál sokan várakoztak, ő elment a következőhöz. Ki lehet találni, hogy mi történt. A vezető odarendelte a gyereket, lecsalózta, szemetezte, már kis korában bűnözőnek kiabálta ki, a gyerek ott állt, -hiába mutogatta a már kilyukasztott jegyét-, kiszolgáltatottan, megalázottan, az igazsága tudatában, és senki nem kelt a védelmére, sőt, még szidták a szüleit, a neveltetését, az egész fajtáját. Lehet, hogy ez a sofőr aznap már nyelt rengeteg mérget, esetleg megfenyegették nem fizető utasok, de miért egy védtelen tíz éves gyereken kellet bebizonyítania, hogy őt nem lehet átverni?
Más: terhes voltam, mellettem a másfél éves kislányom, a boltban egy kedves eladó azt mondta, hogy menjek előre, ekkora nagy hassal ne álljak a sor végén. Egy elegáns idős hölgy első reakciója az volt, hogy megkérdezte: ezért csináltattam-e fel magam? Ezzel az ügy nem ért véget, mert a későbbiekben érdekes módon mindig találkoztunk a gondolák között, és teljesen véletlenül, a nehéz kosara mindig súrolta a lányom fejét. Később megtudtam, hogy a hölgy egy ismerősöm édesanyja, akit korábban a földre taszított egy család, mondván, hogy nekik helyet kell adni, mert számtalan gyerekkel vannak. Rajtunk verte le a sérelmét.
A villamoson, mikor nem volt hely, és hasonló módon utaztam két beteg gyerekkel, egy fiatalember megpróbált nekem helyet csinálni, akkor azt a választ kaptam, hogy aki kismajmot hozott a világra, az viselje a sorsát. Az illető egy hatvan körüli hölgy volt, aki számtalan szatyorral foglalt el egy ülőhelyet, a másikon ő trónolt. A szatyorban rengeteg gyerekholmi, játék, kisgyereknek való cucc volt. Ugyan kinek a kismajmának szánta?
Egy házaspár két kisgyerekkel, és egy babakocsival szállt fel a buszra. Természetesen, megpróbálták összezárni a kocsit, de valami miatt nem ment pillanatok alatt. A reakció az volt, hogy hagyják itt őket, akinek telik ilyen babakocsira, az fogadjon taxit, a fenének kell ennyit várakozni az ilyen gazdagékra, nekik nem tellett ilyenre, mégis felnevelték a gyereküket. Hozzáteszem, a kocsi nem volt elérhetetlen, méregdrága darab.
150
+++
2010. 02. 19. 22:27
Nagyon szomorú ........hogy ilyen irományok születnek, az meg még szomorúbb, hogy sokan be is dőlnek. Legközelebb azt olvashatjuk, hogy már meghaltunk itt Magyarországon?? Nem is élünk!! Aki netán még nem vállalt gyermeket, az meg se próbálja, mert nálunk "gyerek(ek)et esznek az emberek"!!??? Ez is csak azt sugallja, hogy ezt se akarjon már a "magyar". Aztán tényleg "kihalunk" itt, miközben 15 millióan vagyunk a Kárpát-medencében!!!!
Persze van hogy előfordulnak hasonlók, mint amit a cikkíró is említ, de azért ez alapján meghozni a címben szereplő következtetést....ez túlzás!!! ebből is le kellene vonni a következtetéseket, mert a tanulság az, hogy nem figyelünk egymásra, pedig látható a nyugati "fejlett" országok példáján, hova vezet a" mert én megérdemlem", na meg a "senki nem számít csak magamat megvalósítsam" szemlélet.
Tehát a tanulság, ez a felfogás nem vezet sehova, és igenis nyitottabba kell(ene) egymáshoz állni.
149
mpolgar
2010. 02. 05. 13:43
Kedves Titokgazda!
A problémáját tökéletesen értem, annak ellenére, hogy a gyerekeim idősebbek, mint Önök.
Fiatalabb éveimben, terhességem alatt, mikor a gyerekeim kicsik voltak, én is ilyen nehézségekkel néztem szembe. A különbség pusztán annyi volt, hogy akkor, nem illett hangot adni a véleményemnek.
Ma, megteszem.
Saját, és az előttem járó generációkkal az a bajom, hogy elfelejtették magukévá tenni a mi elődeink életszemléletét.Régebben a világot mindig a jövő mozgatta, ma azt tapasztalom, hogy ma mindig a MA a fontos. Hogy ezt ki intézte így, nem tudom, talán nem is fontos.
Remek családom volt, remek életszemlélettel megáldott emberekkel. Sajnos, a maiakról ugyanezt nem mindig mondhatom el.
Korjelenség?!
Sok, nagyon fontos dolgot felejtettünk el. Először talán a családot. Ki ismeri a harmadfokú rokonságát? Sokan már az unokatestvéreknél is zavarba jönnek! Nem vagyunk egy akkora ország, hogy ne tudjuk elérni a másikat, ha akarjuk. Azt látom, hogy egy temetésen csak a szűk rokonság, a szomszédság van jelen, pedig tudom, hogy nem földrajzi távolság kérdése.
Nem hiszem, hogy az a baj, hogy nem szeretjük a gyerekeket, -úgy általában. Elméletben mindenki szereti őket, csak találkozni ne kelljen velük! Mert hangosak, szétpakolják a lakást, kérdeznek, és miket! Sokszor, sok mindent már jobban tudnak, mint én, pedig még ott a fenekükön a tojáshéj! Megalázó! Mivel lehet ez ellen védekezni?
Nagyképűséggel, elzárkózással, a mai élet helyességének tagadásával, a fiatalok ostorozásával, ellenállással.
Pedig, azt hiszem a fiataloknak soha nem volt még annyira szüksége az idősebb generáció segítségére, mint ma. Kellene a tudásuk, élettapasztalatuk. Kellene, persze, ha van, az anyagi és fizikai segítségük. Kellene a bátorításuk, bíztatásuk, a régi példák felelevenítése, igaz, hogy azokat át kell ma már dolgozni, de hasznosak lehetnek. Kellenének a gyakorlati útmutatások., Nem kellene beleszólni az életükbe, hiszen, mi már nem mindig értjük a világot, még akkor sem, ha ezt megfeszülve próbáljuk.
Hát még az, aki meg sem próbálja! Kellene egy bátorító, bíztató kézfogás, amit soha nem felejtenek el!
Én lassan megöregedtem, nagyanyámat ilyen korában százévesnek láttam. Nagy erőfeszítéseket teszek azért, hogy tudjak olyan bölcs, tartózkodó, és életközeli lenni, mint amilyen ő volt 90 évesen.
A következő 30 évemre már készülök, -ha megadatik, hogy megérjem.
Strigulázok:
1. hogy mit nem szerettem, mi bántott fiatal koromban és mit nem?
2. hogy mire lett volna szükségem, és mire nem?
3. hogy mit fogadtam meg, és mit nem?
4. hogy mibe buktam bele,- pedig kaphattam volna segítséget, ha adják, de nem kaptam, vagy én sem kértem.
5. hogyan éltem meg a korszakváltásaimat, hogyan változott a szemléletem, és a régi öregekéhez képest, tényleg változott-e, és ennek mi a jelentősége?
6. hogy megértsem, az élet egy folyamat, ahol a kor nem érdem, pusztán állapot.
7. hogy jogom van-e ráerőltetni a magam véleményét, akaratát másokra, vagy hagyjam, hogy maguk küszködjék ki a sajátjukat.
8. hogy szabad-e elfelejtenem, hogy valamikor én is egy olyan reformer generációhoz tartoztam, akik mindent megkérdőjeleztek a szüleik életében?
9. muszáj-e mindenben nekem okosabbnak lennem, mint azoknak, akik ma próbálják megoldani az élet nagy kérdéseit, ahol én már csak csendes szemlélő vagyok?
10. szabad-e visszaélni a korommal azokkal szemben, akik ma élik az élet nagyon zavaros sűrűjét?
11. vegyem tudomásul, hogy a mai fiatalok sem ostobábbak, mint amilyen én voltam fiatalon.
12. a fiataloknak át kell adni a staféta botot, akár tetszik, akár nem, az övék a jövő, ha megfeszülök, akkor is.
13. a maguk világát úgyis úgy formálják, ahogy nekik a legjobb.
14. hogy kötelességem őket segíteni minden nehézség megoldásában, hiszem az én jóvoltomból születtek erre a világra, amit mi tettünk olyanná, amilyen.
15. ha én nem lennék, a világ kereke akkor is forogna.
// 2010 // jan // 29
