Digitális bennszülöttek: hogyan lehet szót érteni velük?
// 2010 // feb // 04
Mindannyian a szüleink ellenében határoztuk meg magunkat, mégis, a most felnövő netgeneráció mintha egyre gyorsabban távolodna az őt nevelőktől. Miért nélkülözhetetlen, hogy egy tanár, egy szülő szót értsen a internet világába született "mai fiatalokkal"?
Talán nem volt olyan nemzedék a világtörténelemben, amelyik ne kesergett volna azon, hogy mennyire érthetetlen, más - és többnyire satnyább - az éppen felnövekvő, a következő generáció. A nemzedékek közötti választóvonal egyidős lehet az emberiséggel. Az én szüleim voltak az úgynevezett "nagy generáció", akik oly sok mindenben szakítottak szüleik szokásaival, értékeivel. Én a számukra gyakran érthetetlen X-generációhoz tartozom, a saját gyerekeim pedig a netgenerációt gyarapítják. Semmi különös, egyik jön a másik után, gondolhatnánk, de mégis úgy vélem: ez a legutóbbi lépés nagyobb, mint akár a hippik szexuális forradalma, akár a mi velünk született életuntságunk és relativizmusunk.
A most felnövekvő gyerekeket nevezik digitális bennszülötteknek is. Ők azok, akik már az után születtek, hogy elindult az első webszerver a CERN-ben (1991), sőt talán az után is, hogy elküldték az első sms-t Finnországban (1993). Mindaz, amit nekünk a kommunikációról, az információáramlásról meg kellett tanulnunk, számukra adottság. Az ősszel táborba vittem egy csapat gimnazistát, akik jeges döbbenettel élték meg, hogy a táborhelyen nincs térerő; amikor először mondtam nekik, hogy nem lesz, azt hitték, csak viccelek.
Ez a generáció nagyon sok dolgot lát másként, mint a korábbiak évszázadokon át, és nagyon sok dolgot tesz másként, mint ahogy mi megszoktuk. (Izgalmasan foglalta ezt össze Michael Wesch ebben a videóban.) Van, ami egyértelműen pozitív hatás az életükre. Nekik olyan tágra nyílt ki a világ, amire mi gondolni sem tudtunk. Harminc éve hatalmas dolog volt, ha valakinek levelezőpartnere volt a Szovjetunióból, és kéthavonta váltottak üzenetet; a mai gyerekeket az sem érdekli feltétlenül, honnan való az, akivel éppen csetelnek. Olyan közösségek alakulnak ki a technikának köszönhetően, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Ha manapság valakinek az a hobbija, hogy barokk concertókat ír, gond nélkül talál százötven hasonszőrűt a hálón, akivel eltársaloghat arról, ami a legjobban érdekli. A közösségi lét a netgeneráció lételeme, de nem igaz, hogy csak a hálón folyik: a blog- és fórumtalálkozók azt mutatják, hogy nem csak a virtuális kapcsolatra van bennük igény.
Az, amit mi gyakran csak üres mantraként mondunk el, hogy nem a lexikális ismeret, hanem a tudás megszerzésének a képessége a fontos, számukra evidencia. Miközben a közoktatás nyögve-nyelve bírkózik azzal, hogy ne csak ismereteket tanítson és kérjen számon, hanem képességeket és kompetenciákat is, a gyerekek nem nagyon értik, minek megtanulni azt, amit egy tizedmásodperc alatt köp ki a Google vagy a Wikipedia. (És mielőtt belemennénk abba, hogy mennyire megbízhatatlanok az internetes források, higgyük el, hogy a középiskolai tankönyvekben is vannak bődületes hülyeségek.) Egészen más az elképzelésük a szellemi tulajdonról: nem csak könnyeben használják fel, alakítják át értelmezik újra a másét, de a sajátjukat is gond nélkül adják közre.
Vannak más, nem feltétlenül pozitív (vagy csak nekem nehezebben emészthető) változások is. A diákjaim elképzelése a magánéletről, az úgynevezett privacyról radikálisan más, mint az enyém. És nem csak annyiban, hogy számukra elképzelhetetlen, hogy a telefonjuk ki legyen kapcsolva, vagy ne nézzék meg az e-mailjeiket naponta többször. Ha végignézzük, milyen képeket tesz fel magáról egy fiatal az iWiW-re, milyen videókat tölt fel a YouTube-ra, azt látjuk, hogy bennük nem élnek olyan gátlások, amelyek számunkra adottak és egyértelműek. A szerelmek és szakítások bejelentésének helye a közösségi oldal és a Twitter, a titkos napló helyébe pedig a bárki által elolvasható énblog lépett. Az elmúlt időszak botrányos iskolai esetei közül több úgy bukott ki, hogy a telefonnal készült videót valaki feltette a webre. Nem valószínű, hogy mostanság több iskolai balhé lenne, mint korábban, az viszont biztos, hogy ma sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak ezek.
Biztos, hogy türelmetlenebbek is lettek a fiatalok. Ami nincsen azonnal, az nem érdekes, mert van helyette más. Saját tapasztalatom, hogy miközben a diákok nagyszerű munkákra képesek (többek között az internet segítségével is), egyre nehezebb őket rávenni olyan feladatokra, amik heteken vagy hónapokon át húzódnak. De az új technika egészen különleges eszköz is a tanár kezében. Dolgozhatunk közösen webes projekteken, írathatunk úgy dolgozatot, hogy közben szabad a Google-t használni, készíthetünk videót az órán, és létrehozhatjuk a saját virtuális osztálytermünket is.
Szeretjük vagy nem, egy biztos: ők ilyenek, és egyre ilyenebbek is lesznek. Mi, első generációs digitális bevándorlók nem tehetünk mást, mint hogy alkalmazkodunk hozzájuk, amiben tudunk és megtanuljuk velük használni a technológiát. Ma a legtöbb hivatalos (iskolai, állami) forrás csak azt hangsúlyozza a diákoknak az internetről, hogy milyen veszélyek várnak ott rá. "Vigyázz, a csetszobákban pedofilok vannak!" - mondjuk, miközben a gyerek egyrészt már rég nem csetszobába jár, másrészt ezer ismerőse van a közösségi hálón, és egy se pedofil.
Minden kamasz gyerekkel nehéz, de a helyzet csak akkor válik reménytelenné, ha a szülő és a gyereke között megszűnik a kommunikáció. Ez az új világ kommunikációs csatorna a gyerekeink számára, nem kell ugyanolyan intenzitással részt vennünk benne, mint ők teszik, de meg kell értenünk és tudnunk kell használni. Nem kell mindenben követnünk a gyerekeinket, de muszáj szót értenünk velük.
25 komment
A Komment.hu cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá.
Ha még nem regisztrált,
tegye meg itt!
Mivel a Komment.hu szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashat.
25
sola62
2010. 03. 03. 10:23
Lehetne meghatározni a közösség fogalmát?
Én bizony azt látom, hogy a gyerekek (tanítom őket, így belelátok kicsit az életükbe) miközben a webközösségek részévé akarnak válni, fokozatosan individualizálódnak valódi indivídum nélkül. -csetel az osztálytársával, aki a szomszédban lakik, és nem jut eszébe átmenni hozzá!-
A szülők 7-8 percet beszélgetnek a gyerekkel naponta!!, miközben a gyermek 4-5 órát tölt képernyő előtt. Tizenéves korosztály feladata a társadalmi szocializáció, amit csak valódi interperszonális interakciók során lehet elsajátítani. Tudni illik ahhoz szükséges a beszéd hanglejtésének, a gesztuskészletnek a megértése.
Félek tőle, hogy egy valódi szociokultúrális katasztrófa felé haladunk gigabit-nyi sebességgel.
Ha az élő beszéd szerepét nem állítjuk helyre, a beszhéden alapuló gondolkodási és szociális képességek mennek szükségszerűen veszendőbe.
A gondolkodás és az élő, beszélt nyelv ugyanis nem választható el. Nem tud kognitív műveletekben jó lenni az, aki nem tudja kifejezni szabatosan, közérthetően a gondolatait.
Véleményem szerint a net kiválló információ forrás, kapcsolódási pont emberek között, de egy percig sem gondolhatjuk komolyan, hogy valódi közösségek alakulhatnak ki rajta. Ami ma van, az kereskedelmileg generált igényekre épített pszeudoközösségek halmaza. Pótszer. Az ég óvjon attól, hogy a valódi emberi kapcsolatok helyébe lépjen. Az lészen csak egy szép új világ!!
24
morvai.j.zs
2010. 02. 20. 00:49
... és újraolvasva a kommentárokat is még két dolgot juttatnak eszembe:
mpolgar(18) a szociálpszichológia (és szocped.) jó ideje foglalkozik ezzel a kérdéssel, amit Ön is ecsetel, hogy ti. az elődgenerációk általában nagyobb követelményeket támasztanak az utódgenerációkkal szemben, mint egymás között, önmagukkal szemben. Talán ez azzal magyarázható, hogy az ember végső soron önmaga meg nem valósítható / vagy meg nem valósított / énjét látja a gyermekében, és egy olyan szerepet szán neki, amelyet a saját értékrendjének megfelelően maga is szeretett volna betölteni, de valamilyen oknál fogva nem volt rá lehetősége. És ezzel kitűzött maga elé egy olyan célt, amelynek elérése némi hiúsággal is eltöltheti. A gond csak akkor kezdődik, hogy az utódgeneráció a megváltozott világban bizony mindig egy kicsit más értékrendbe csöppen bele - az ellentétek így elkerülhetetlenek. Féltjük, óvjuk a gyermekeket "minden rossztól", pláne attól, amit mi a hiányos (és gyakran fel nem frissített) tudásunkkal már nem igazán értünk. (Persze lehet olyan is, hogy a magát tökéletesen megvalósító egyén, a társadalmi hierarchia csúcsán álló számára a gyermekvállalás csupán státusszimbólum - biztos adatokat nem ismerek, de el tudom képzelni, hogy az ő gyermekeik között nagyobb arányban fordulnak elő az olyanok, akik valóban ellenőrizetlenül töltik a szabadidejüket, bármiféle szülői korrekció hiányában. Nem keveset hallani sikeres emberek elkallódott gyermekeiről. De természetesen ez nem lehet általános.)
Charna (19): a gyerekek tanításával kapcsolatos "nem élvezni, kell, nem az a cél, hogy a gyereket érdekelje, és ezért csinálja" megállapítással kissé vitatkoznék. Egyrészt éppen az azonnali "van vagy nincs" helyzetértékelés - amiről a cikk szerzője is ír a lurkók türelmetlensége kapcsán - miatt a gyereknek igenis kell ösztönzés annak érdekében, hogy teljesítsen. Felfogni nagyon nehéz még gyerekkorban, hogy hosszú távon mi az érdeke, és mi nem, mert a gyermek ki van szakítva még abból a társadalomból, ahol a valós élet játszmái zajlanak - optimális esetben a gyerek jó ideig olyan közösségben nő fel, ahol a JÁTSZMÁKNAK CSAK GYŐZTESEI VANNAK! "A boldog és gondtalan gyermekkor..." - szoktuk (volt) mondani, nem kevés nosztalgikus érzéssel feltöltődve (persze optimális esetben).
A játék az élet fontos (azt hiszem, egyik legfontosabb) része - nem csak gyermekkorban, még a felnőttek társadalmában is. Ugyanis a játék során mérhetjük össze igazán képességeinket, erőnket, tudásunkat, változtató-pontenciálunk nagyságát úgy, hogy egyik félnek sincs reális veszítenivalója: itt nyertes és legyőzött interakciójában a két fél egymásról alkotott kezdeti ítélete (egészséges körülmények között) megmarad a játék végére is. Ezért sem szabad a játékot túl komolyan venni.
Másfelől a gyermekek részéről játék lehetőséget ad arra, hogy kockázatmentesen próbálják ki a különböző döntési stratégiákat, amely a felnőtté válás fontos része. Ezért is fontos, hogy a tudásanyag átadása során arra törekednünk, hogy az érdekesen hasson a nebulókra - lehetőség rendszeresen játékosságot csempészni a módszereinkbe (az ésszerűség határain belül).
23
morvai.j.zs
2010. 02. 19. 22:24
21. és 22. mindent elmondtak, amit ebben a témában el lehet.
Még talán annyi: a híradástechnikai eszközök "óvó tekintete" mellett korunk gyermekei a kommunikáció szabályait és formáit - sajnos - leginkább egymás között sajátítják el (tisztelet az odaadó és figyelmes szülőknek); ebből aztán az sül ki, hogy egészen kis formás közösségek (akár sportegyesület fiataljai, vagy egy iskolai osztály) egyre inkább kezdenek olyan tartalmi alakzatot ölteni, mintha a Legyek ura című Golding-regényből lépnének át közénk.
22
mpolgar
2010. 02. 19. 10:21
Kedves Paja!
Valami olyat fogalmazott meg, amit én mindig szerettem volna, de eddig nem sikerült!
Igen, ez az! Hogy egy család, legyen akár csonka is, de tud valamit adni a gyereknek, ha akar, és ha normálisan, felelősségteljesen gondolkodik.
El kellene érni, hogy a gyerek, vagy bárki más, eszközként használja a modern kor vívmányit és ne pótcselekvésre!
Ha a szülő értelmet ad a gyerek-szülő kapcsolatnak, akkor nem lesz arra szükség, hogy számára teljesen idegenekhez forduljon megértésért, magyarázatokért az őt érintő kérdésekben.
Az nem baj, ha utána néz dolgoknak, mindaddíg, míg az őt érintő kérdéseire választ, magyarázatokat kap otthon, például a hús panírozása, vagy favágás, esetleg kertészkedés közben. Aztán, majd kialakítja a saját véleményét, de nem gyökértelenül, nem száll el. A gyerekeknek, a fiataloknak kötődniük kell, igaz, nem kötelességük mindenben követni a szüleiket.
Ebben az egyensúly megtalálása a legnehezebb, de, ha nem kapnak rá esélyt, akkor hogyan oldják meg?
21
paja
2010. 02. 19. 09:27
Én 32 éves elvált férfi vagyok! De hát gyerekek, mit vártok a jövö generációjától ha mi se tudjuk helyretenni a világot.Elöször mutassunk példát MI! Egy boldog és kiegyensúlyozott felnött jó példa a gyeremekei elött, nem egy 12 órát átdolgozott szétesett ember adjon tanácsot hogy hogy kell boldog lenni ha neki se megy.ELÖSZÖR MI RAKJUNK RENDET MAGUNKBAN, ABBOL LESZ A VILÁG!!!ÉS NEKIK SEM KELL MAJD PÓTLÓLAGOS ÉLMÉNYEK UTÁN SZALADNIUK! MERT HA A FIAM INKÁBB VELEM RÁNTJA KI A HÚST AZ EBÉDHEZ ÉS KÉRDEZI MILYEN ZENÉT HALLGATSZ APA ÉS NEM A GÉP ELÖTT ÜL SAJÁT ELHATÁROZÁSÁBÓL AKKOR GYÖZTÉL!!!!! DE ELÖTTE GYÖZTESNEK KELL LENNI A VILÁGBAN ÉS ÁTADNI AZ ÉLMÉNY HOGY SZÉP EZ!!! CSAK AZTÁN FOGJA BENNED KERESNI AMIT MOST MÁSHOL KERES......
20
Marcsi 63
2010. 02. 18. 08:22
Reszelőnek:kikérem magamnak nem vagyok sajnálni való.63 éves egyedűl élő nyd. vagyok .Csodálom ezt a technikát ha nem is mindent értek belőle. Hidd el önszorgalomból önállóan tanúltam meg a használatát,pedig nem is tartozom a magasan kvalifikált diplomás nyugdíjasok közé.És nem csekken fizetek hanem bankolok. Használom az iwiw-et ahol a hátam mögött hagyott 36 évem/elköltöztem/csodálatosan tarthatom a kapcsolatot a régi barátaimmal.Fotóalbumaim vannal fennt a neten a videopleyer és youtub mindennep elvarázsol. Itt tudom megmutatni a saját élményeimet is. Ennyit előljáróban magamról. Sajnos, hogy nem tanítják meg, mert nincs rá idejük a mai szülőknek hogy csak mértékkel és az értékeset használják ki a mai gyerekek a NET-ből.Én azért igyekszem, hogy majd a szülők helyett én vezessem rá kisunokámat a net rejtelmeire. Tudom sok nyd.talán rosszabb helyzetben van mint én, de higgyék el, hogy soha nem késő elkezdeni" rákattanni".Könyebb kritizálni a fiatalokat. Minket is kritizáltak és nem értettek meg a szüleink és a generációik.Ez mindíg így volt és így is marad ha nem teszünk ellene az az ÉRTE. Én is nagyon sokat robotoltam,de a gyermekemmel hétvégeken és nyáron tartalmas kirándulásokat szerveztem.Igyekeztem a szépre jóra nevelni, olvasásra szoktattam, mert nekem még esténként volt időm és a sok munka után energiám mesekönyvből mesét olvasni és diafilmeket vatíteni neki. És mit ad Isten a példa ragadós mert az egy éves kisunokámnak a most felelős orvosként ő is olvas és diafilmeket vetít, tehát amit itt írtak előttem a családi példaadás az az egyedűli ami még talán segíthet az értékek átadásában.Hajrá nagyik és nagypapák mutassuk meg a "digitális bennszülötteknek" a szépet és a jót. Persze ehhez a jó pedagógsokra is szükség lenne?Engem egy Kossuth díjías tanyasi tanitónő tanított az 50-es években a szépírásra, a hazaszeretetre, a szép magyar versekre, a Kodály módszerre és még ma is fújom mindet a szép népdalokat. Az orvos menyem csak néz a mikor a kisunokámnak énekelem. Hát erről ennyit,azért nem féltem a mai fiatlokat sem, mert szerencsére nem vagyunk egyformák.Üdv egy nyíregyházi nagyi.
19
Charna
2010. 02. 08. 17:54
Üdv!
Annak ellenére, hogy a cikk túl sok mindent nem mondott, csak kb annyit, hogy "az internetnek van jó és rossz oldala, és a gyerekek szeretnek a gép előtt ülni", jó hogy egy-két embert értelmes hozzászólásra buzdított.
Igen. Az elmúlt pár évtizedben, a világ erősen kitágult, és olyan dolgok részeseivé válhatnak a mai fiatalok, amiről az öregek csak álmodtak régen. Ennek hála erősen megváltozott az emberek értékrendje, -lásd azt a részt, ahol a fiatalok nem értik, hogy mi értelme azt megtanulni amit a google 0.34 sec alatt kidob- de ez nem feltétlen rossz, ahogy azt a cikk és hozzászólók is írták. A világ változik, és a mai érett generációknak örülni kéne, hogy az utódaik nem ismerik, vagy nem úgy ismerik a korlátokat, mint ők.
Az hogy a fiatalság, pláne a netzombi generáció csak a gép előtt ül, részben a szülők hibája. Egész kis korban lehet elkezdeni a gyereket nevelni arra az értékrendre amire szeretnék. Ami persze erősen változik benne, hála a környezetének és különböző hatásoknak, de egy "normális" (kinek mi?) alapot lehet adni a gyerekeknek, amivel elkerülhető a teljes függőség. Én épp lecsúsztam ebből a generációból, ('90es vagyok) de hamar lett ámítógépünk, bár a net kissé késett. De az összes oldal, játék és program ellenére, mindig tudtam, hogy hol a határ, és örömmel mentem kirándulni, szakkörökre, vagy akármilyen értelmes programra. Azért, mert otthon kaptam egy rendes alapot. Megjegyzés, ez öcsémnél nem jött össze, ő már igazi függő...
Az iskolai programokról annyit, hogy ez olyan mint a tanulás. Nem élvezni kell, nem az a cél, hogy a gyereket érdekelje, és ezért csinálja. Annyi ész kell a gyerekbe, hogy tudja: ezt kell. Mert a saját jövőmet építem vele. Tanulok, okosodok, művelődök. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert számos itteni cikk kommentárjai közt felfedezhető az olyan hozzászólás, hogy érdekessé kell tenni a gyereknek. Igen. Az óvodában. Később, már lehet elég esze, hogy tudja mit kell és mit nem.
Az internetet meg nem érdemes szidni, hogy mocskos dolgokat szed össze a gyerek és az iskolai, meg otthoni felvilágosító óráknak annyi értelme, hogy a gyerek felvilágosítja a szüleit, mert a neten sokkal többet tanult. mpolgár jól mondta. Valóban egy újságos stand legalább annyi "érdekességet" kínál. Ott ugyan úgy nincs korlát. 14 évesen gond nélkül vehettem playboyt a nap közepén, ha akartam. Mindent lehet jóra és rosszra használni, az már nevelés kérdése, hogy a gyerek vagy a nagymama mire használja a netet és a számítógépet.
Tényleg a legnagyobb baj az, ha nincs egy jó alap, és így megszűnik egy valós, és ugyan olyan jó világ. Ahol mindig elmegyünk a szép és a jó mellett. A mai értékrendszerben már nem esemény egy szép felhő, vagy a frissen vágott fű illata. Vagy akár egy régóta áhított pisilés élménye...
Olyan legény vagyok, aki részmunkaidőben számítógépeket, és programokat javít, és igen, fiatalabb koromban egészen érdekes dolgokat kerestem és találtam a neten. De mindig volt annyi eszem, hogy tudjam hol a határ. Szóval ezúton köszi a szüleimnek, akik nélkül ez nem jöhetett volna létre. Köszi, köszi.
(az arany szobrocskát majd később átveszem)
18
mpolgar
2010. 02. 08. 14:00
Újra elolvasva a cikket, eszembe jutott még egy-két dolog.
Dédanyám, még azt mondta a nagyapám új kerékpárjára, hogy mi a fenének kell ez neki, hová siet? Ma, a mi generációnk közül sokan rendelkeznek autóval, szidják is a még élő nagyszüleink. Büdös, drága, meg egyáltalán minek úgy sietni? –kivéve, ha őket is elvisszük!
Egy római mondás szerint, minden generáció ugyanazokban a küszöbökben szokott megbotlani.
Már én is látom, hogy a generációs problémák java része abból származik, hogy minket nem értettek, és mi sem értjük a gyerekeinket.
Felgyorsult a fejlődés, és ez az élet minden területére érvényes. De, míg a következő generáció boldogul vele, addig nincs nagy baj. Majd, ha már ők sem értik, ők sem érzik jól magukat benne, akkor lesz gond. Mi viszont, az idősebbek, már küszködünk vele, de a jótéteményeit élvezzük.
Gyerekkoromban még kevés helyen volt televízió. A napokban készítettem egy jelentést, ahol feketén-fehéren le kellett írnom, hogy az idősek fő szórakozási forrása, a tv, de nem is keresnek mást, hiszen ez kényelmes. Olyannyira, hogy tőlük hallottam először a Haiti katasztrófáról, mielőtt még hozzám eljutott volna a hír. Száz évvel ezelőtt ki álmodott volna erről? Mikor nézhettek volna egész délutánokon keresztül andalító, borzongató szerelmi és családi sorozatokat egész délután?
Régen, egy ilyen hír megérkezte hetekbe tellett, az időjárás jelentés fogalmát nem ismerték, a huszadik században egy mozi előadásra heteket kellett várni, a bálban zenekar szolgáltatta a talp alá valót, ma rendelnek a CD-tárból. Használják a mikrót, feldúlódnak, ha a dédunoka esküvőjén nem készül video, stb. Senkinek nem jut eszébe, hogy mi történne, ha nem lenne vezetékes gáz, villany, hűtőszekrény, fagyasztó, mosógép, centrifuga, hideg-meleg vizes fürdőszoba, vízöblítéses WC, konzerv, és mélyhűtött élelmiszer, liofilizált kávé, tartós tej.
Aztán a telefon! Sokuknak nemhogy vezetékes, de, mobiltelefonja van. Érdekes módon, tudják használni, látják az előnyét, számlafizetéskor a hátrányát. Egyikőjük sem szabadult még meg tőle. Hiába szidják, már felfedezték az Internetet is, kezelni, használni ugyan nem tudják, de időnként /segítséggel/, e-mailt váltanak a gyerekeikkel, látják a legújabb képeket a dédunokáról, sőt már azt is igénylik, hogy „kamerátot” is szereljünk fel.
Ezek mind a mai modern kor vívmányai, amiknek a hasznosságát megértették, és élnek a lehetőségekkel. Senkinek nem jut eszébe, hogy régen nem voltak ezek az eszközök, ma viszont kényelmessé teszik az életet. Akkor talán mégsem olyan rossz!
Abban igazuk van, hogy sivárabb lett az életünk, egy baráti látogatást elintézünk egy telefonnal, nem levelet írunk, hanem SMS-t, e-mailezünk, sokszor megnézünk egy természetfilmet a kirándulás helyett, nem olvasunk, hanem filmet nézünk, nem újságot olvasunk, urambocsá’, pletykálunk, hanem 10 perces híradót, és sztárpletykákat nézünk.
Eszembe jut, a falumban lévő régi szokás. Esküvőre, keresztelőre, temetésre „hívogattak”. Ma, a hangosbemondó járja.
Ostorozzuk a fiatalokat, hogy elsivárosodott az életük. Az enyém is, az idősebbeké is. Rohanunk, nem vesszük észre a mellettünk elrohanó szépségeket, értékeket. Mindent készen akarunk kapni.
Ebben mi is elől járunk, a fő gondunk az, hogy a mai gyerekek minket is megelőznek.
Meg kéne tanulnunk, hogy ezek használata mellett ne feledjük el, hogy van természet-még!-, hogy ha ezeket az eszközöket ki veszik a kezünkből, akkor is tovább kell élni, és ha elfelejtjük a megoldásokat, akkor keservesen kell újra megtanulni.
Már, akinek sikerül!
17
mpolgar
2010. 02. 08. 12:27
Nem vagyok fiatal, de én a számítógépekben nem látok több rosszat, mint az elmúlt időknek, a maga korában sokat szidott technikai fejlődésében. Használni kell, és főképp arra, ami belőle nekünk jó. Az elmúlt évszázadokban is felfedeztek sok dolgot, aztán maradtak a hasznosak, vagy a kevésbé hasznosnak látszónál rájöttek, hogy mire, és hogyan kell élni vele.
Hogy a gyerekek sokat ülnek a számítógép előtt, ez kicsit a felnőttek hibája is. Nem vagyok benne biztos, hogy tömegesen ezt tennék, ha kapnának más, egészségesebb, a világot ugyanígy kinyitó lehetőséget. Egyik előttem szóló említette a cserkész táborokat. Nagy szükség lenne arra, hogy sok egyesület, szervezet, vonja be a fiatalokat a programjába, fejlessze a közösségi életet, kösse le a fölös energiájukat. Talán csak akarni kellene.
Van nekünk sporttal, ifjúsággal foglalkozó minisztériumunk. Adhatna értelmet is a hivatalhoz. Egyre többször jut eszembe az úttörők világa. Ahol jól működött, ott nem feltétlenül kis „vörös gyerekek” nevelését szolgálta, a közösségi élet színtere volt, táboroztattak, közös szórakozást adtak, és neveltek is. Már megint kidobtuk a fürösztő vízzel a gyereket is! Nem az úttörőket sírom vissza, hanem egy szervezetet, amelyik valóban gyerekcentrikus, az ő igényeiknek, életkoruknak megfelelő programot kínál a sporttól kezdve a szórakozásig, természetjárásig, művelődésig, ismeretterjesztésig, nem elszigetelten, hanem országos szervezetként.
A szülők sem élnek már közösségi életet, azt látom, hogy egyre inkább reprezentáció a társadalmi élet, egyfajta kínos kötelesség. Nem hallom, hogy közös kirándulásokat szerveznek, közösen nyaralnak. A köteles grillpartik, a munkahelyi összejövetelek ezt nem pótolják. Ők is sokszor leülnek a gép elé, és ott ismerkednek, ismeretlenekkel beszélnek, vitatkoznak (mint mi), szórakoznak, információ áradathoz jutnak, nem a természetbe megy ki, hanem megnézi képernyőn a naplementét.
Az iskolák sem nyújtanak ehhez sok segítséget. Az ottani rendezvényeket ritkán sikerül a gyerek számára kívánatossá tenni.
A különböző, erre hivatott intézmények sem járnak élen a munkában. Az ingyenes programok mellett sok olyan van, amihez mélyen bele kell nyúlni a szülőnek a pénztárcájába. Ez bizony többe kerül, mint a havi internet előfizetés. Sokszor, pont ezek érdekelnék a gyereket, de számára elérhetetlen.
Marad a számítógép, a szülőnek sokszor ez rendkívül kényelmes, el van a gyerek csendben, sokba se kerül, és még azt mondják, hogy ezzel tanul is.
Ismerek olyan szülőt, aki csak akkor engedi meg korlátozott időben a használatát, ha már a gyerek minden feladatát elvégezte, a jelszót csak ő tudja, és azt is leellenőrzi, hogy milyen oldalakon járt a gyerek. Ez is lehetne egy megoldás.
Említette valaki, az internetes vásárlást. Én úgy gondolom, hogy az a gyerek, aki ezt minden következmény nélkül megengedheti magának, máshol is elkövetheti. Csábítási lehetőség mindig és mindenütt rendelkezésre áll, aki akar, élhet vele, a boltokban is kapható számtalan felesleges dolog, nem kell ahhoz számítógép, hogy valaki hülyeségeket, és felesleges dolgokat vegyen, ha van rá pénze, vagy ha kifizetik helyette.
Még egy dolog: sokan azt írják a rovására, hogy sok szemetet lehet elérni a segítségével. Ezzel csak annyiban vitatkozom, hogy ha végignézem az újságos standot, akkor ott mit látok? Már az elmúlt századokban is megjelent a ponyva, a propaganda, az igénytelen irodalom, a reklám, de az utcai mutatványosok is rengeteg, mások által veszélyesnek minősített, botrányos információt közöltek. A titokban terjesztett röplapokról már nem is beszélve.
Aki akarta, hozzájutott, számunkra ez ma már csak kultúrtörténeti érdekesség.
Változott a világ. A szüleink a padlásról csempészték le az indexen lévő könyveket, mi az ágy alá dugdostuk a Dekameront és más általuk tiltott irodalmat, a mai gyerekek pedig az Interneten kutakodnak. Ha rosszabbak lettünk, mint az elődeink, az nem ezek miatt történt.
16
reszelő
2010. 02. 08. 08:10
Azok keseregnek a modern technológia miatt, akik számomra érthetetlen módon nem vették fel a kesztyűt, írtóznak a pc-k, az internet használatától, pedig van 150 eFt-, van havi 4 eFt-a zsebükben, igaz, hogy ezeknek a százezreknek nincs bankkártyájuk, folyószámlájuk, a nyugdíjat a postás viszi, a költségeiket csekken fízetik be, a félreértés elkerülése vágett csak a diplomás nyugdíjasokról beszélek. Egy önmagát kirekesztő réteg siránkozása nem lehet meghatározó ebben az esetben. Sajnálni való, de ilyen sokfélék is vagyunk.
