Folyik a választási kampány, jöhetnek az új ígéretek, amelyek állami programokat ígérnek a magyar ipar versenyképességének megtámogatására. De vajon tényleg a központi segítség elégtelen volta akadályozza meg, hogy vállalataink sikeresek legyenek a világpiacon?

Ajánlat

Üzennek a görögökTallián Miklós a görög válság ránk nézve hasznos tanulságairól

Bádogváros, csettegőkTallián miklós írása a magyar barkácskultúráról

"Itt ötven éve nem találtak fel semmit"Tallián Miklós írása turisztikai kampányfilmről és valódi innovációról

OK.hu

Munkát, kenyeret meg hasonlókat szoktak ígérni, különösen választási kampányban, és természetesen a hazai ipar (meg persze a mezőgazdaság és a művészfilmek) nemzetközi versenyképességének javítását. Aztán rendszerint erre irányuló programokat jelentenek be, amelyek néhány milliárd forint elköltése után szinte minden eredmény nélkül zárulnak le. Az ok nagyon egyszerű, és a máig nosztalgiával emlegetett szocialista ipari termelésből visszamaradt hagyományokban keresendő.

A versenyképesség kulcsa ugyanis az innováció, a sikeres innovációhoz pedig tudni kell kitalálni, mit akar a vevő, aztán tudni kell a megfelelő terméket jó minőségben kifejleszteni. A szocialista rendszerben azonban a vállalatoknak egyik sem volt feladata.

Az első követelmény egy tervgazdaságban nyilván nem teljesülhet, hiszen a célokat nem a fogyasztó, hanem a tervhivatal szabja meg, és a fogyasztónak egyébként rossz terméket gyártó céget nem éri semmiféle hátrány. A minőségről sem érdemes beszélni. Ha a nosztalgiát lehámozzuk, nyugodtan elismerhetjük, hogy a szocialista termékek igen nagy része rettenetesebb szintet képviselt a mai olcsó, kínaipiacos gagyinál is. (Persze, volt benne anyag, az igaz, de minek, ha szétesett, átrozsdásodott, elromlott, és kalapáccsal kellett verni, hogy működjön.)

A termékfejlesztés alapvető gondjai azonban sokkal mélyebben beépültek a magyar vállalkozói szféra örökségébe, mint azt hinnénk - és rendkívül kevés innovatív, valódi terméket vagy szolgáltatást eladni képes cég van, amelyik képes volt ebből kitörni. A szocialista szisztéma ugyanis pontosan fordítva működött, mint ahogyan az egy normális, profitorientált és jó termékeket előállítani képes cégnél szokásos.

Egy hatékony vállalkozás erőforrásainak minél nagyobb részét igyekszik fő tevékenységeire fordítani, azaz arra, hogy minél kelendőbb terméket fejlesszen, minél jobb minőségben gyártson, minél jobban szolgáltasson. Ami ehhez távolról sem kapcsolódik, de a zavartalan működéshez szükséges, mint például a telephely őrzése, étkeztetés, karbantartás és hasonlók, azt kiszervezi vagy eleve külső céget bíz meg vele, így nem kell egy cégnek ezerféle tevékenységet folytatnia, az összeshez szükséges engedélyeket beszereznie és így tovább. A kutatás-fejlesztésben pedig a fő tevékenységhez kapcsolatos tudást és innovációt tartja a cégen belül, és a soron következő termékre koncentrál, az aktuális termékcsalád utáni második és harmadik generációt megalapozó technológiát fejleszti közösen az iparral együttműködő háttérintézményekben, a nagyobb és tehetősebb cégek pedig ezenfelül a további tervekbe illeszkedő alapkutatásokat is támogatják.

A szocialista vállalkozás pontosan az ellenkezőjét teszi. Sok kicsi, a fő profilba nem illő tevékenységgel van elfoglalva, a menzástól a portásig mindenki a cég alkalmazottja, az erőforrásokat a melléktevékenységek szervezése és fenntartása viszi el, ezeket ráadásul méretgazdaságossági okokból csak igen drágán tudja üzemeltetni. Emiatt aztán nem jut a termékfejlesztésre, így kénytelen azt kiszervezni. A termékfejlesztést így olyanok végzik, akiknek ez nem feladatuk, és ilyen kompetenciáik nincsenek, vevői visszajelzés pedig még kevésbé jut el hozzájuk, így még kevésbé piacképes termék készül, és így tovább. Ez megakadályozza a normális fejlesztési stratégiák kidolgozását is, hiszen az elvileg hosszabb távú fejlesztésekre szolgáló infrastruktúrát stratégia nélkül, összevissza használják arra, amire nem is való.

Ördögi kör, de a szocializmus számos terméke így keletkezett, ha pedig netán "tőkés exportra" volt lehetőség, akkor tényleg boldog-boldogtalan azon az egy motorvonaton vagy májkonzerven dolgozott, semmi máson - időnként tényleg elfogadható egyszeri teljesítményt nyújtva, de a fenti okok miatt a továbblépés lehetősége nélkül. Amelyik cég pedig mégis sikeres lett, azt azzal büntették, hogy eltarthatta sikertelen társait, így az egyébként tipikusan világháború előtti szaktudással fejlesztett, korukban jó színvonalúnak számító termékek sem voltak képesek a piaccal lépést tartani.

Tipikus példa erre a magyar gép- és járműipar. Mechwart András korában gépészeti termékekkel jelentős exportpiacokat lehetett elérni, a villamosipar pedig nemzetközi súlyú volt. A szocializmus beköszöntével, az elzárkózással azonban megszűnt az innovációs kényszer, és a szellemi vérkeringésből is kimaradtunk. A felhalmozott tudásból még kifutotta pár jobban sikerült Ikarus-busz, néhány szériányi exportált vasúti szerelvény, egyebek. De ha elolvassuk a többi, szocializmusban hagyományosan jónak tartott fejlesztés történetét, mindegyiknél valami olyasmit fogunk látni, hogy "komoly konstrukciós hiányosságok ellenére jól szolgált", vagy valami hasonló. Azóta meg a legkomolyabb újítás az öngyulladós buszok megalkotása volt. Ez nem valamiféle külső ármány eredménye, ez egyszerűen azért van, mert a kommunista rezsim elzárkózott a világ tudásának átvételétől, nem volt innovációs kényszer, a meglévő tudásbázist pedig rossz stratégiával használták, ezért az utódcégek képtelenek voltak versenyképes termékkel előállni.

Amelyik vállalat ki tudott ebből lépni, megtartani a fejlődéshez szükséges kulcs-szaktudást, az tudott sikeres lenni. A többiek azonban nyilván nem bírták a versenyt a jobb stratégiával induló konkurenciával, és mára eltűntek, így ez a mentalitás legjobban az állami szféra cégeiben (vagyis az állami tulajdonú, illetve az állam által kiemelten kezelt vagy döntően stabil állami megrendeléseket teljesítő vállalkozásoknál) maradt meg.

Minden olyan intézkedés, amely ennek túlélését segíti, csak ront a helyzeten, mert elhiteti, hogy a szisztematikus, vállalati kultúrával együtt fejlődő innováció és a kulcsfontosságú tudás megőrzése nélkül is talpon lehet maradni - pedig nem. Senkinek sem sikerült eddig, és ezután sem fog. A termékfejlesztés szocialista modelljét el kellene hagyni végre és megtanulni egy olyan stratégiát, ami a világon mindenhol máshol képes működni. Nem abban vagyunk speciálisak, hogy nálunk ne lehetne ilyesmit megvalósítani, legfeljebb abban, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne sikerüljön.