A véres március nem tabu Marosvásárhelyen, ám kettéosztja a várost, amelyben nagyjából fele-fele arányban élnek románok és magyarok. Nemrég készült el az a tizenkét órás dokumentumfilm, amely az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket hivatott feldolgozni. De hogyan dolgozza fel az egymás mellett élő két város?

Ajánlat

A sértés mint cserealapMarius Cosmeanu írása a marosvásárhelyi szoborállításokról

OK.hu

A város északi részén járunk. Krúdys hangulat, késő ősz, kétoldalt mindenféle stílusú, de egytől egyig polgári kényelmet árasztó családi házak. A "polgári" annak minden mellékzöngéjével Marosvásárhely esetében kulcsszó. Belépünk egy barnára rozsdásodott széles kapun, mellettük magasra nőtt fáradtzöld gaz, szemben egy még mindig fehér, szecessziós villa. Ez egy olyan előkelő kis épület, amelyről sejtetted, de nem hitted, hogy létezhet. Később több hasonló villában jártam: jólszituáltság, magabiztosság, burger ízlés, gyakran rusztikus bútorok, jól elhelyezett antik családi ereklyék. Elképzeltem, ahogy a villaszomszédok azt mesélik egymásnak, hogy azt beszélik, hajnalban buszok viszik a kombinátba a perifériára frissen beköltöztetett románokat. Mert valóban, a hajnali buszok a többnyire magyarlakta belvároson keresztül vitték a város új lakosait az új vegyi üzembe. Hirtelen Marosvásárhely román város is lett.

Ez az a szorongás, amit nem dolgoztak fel a vásárhelyi magyarok, mi több, éppen ez az alapérzés, amit éppen áthagyományozni készülnek a következő nemzedékre. Mi viszont nem ismerjük a városszéli tömbháznegyedeknek a szorongását, a gyökértelenség bizonytalanságát, vagy azt, hogy a belvárosiak egyetlen helyzetet sem hagynak ki, hogy megalázzák az embert. Mert ez a románoké. Mi a vásárhelyi magyarok kifosztottságérzését ismerjük, amely érzés identitásuk részévé vált.

Egy vásárhelyi kocsma tulajdonosa meséli: valamit ki kell találni, mert kezdenek beszokni hozzá a románok. Amit mond, üzletileg nonszensz, kommunikációban pedig megoldhatatlan, de mégis ez foglalkoztatja az egyik legkiválóbb vendéglátósunkat, aki egyébként egyáltalán nem vérmes nacionalista. Egy másik vásárhelyi kocsma, ki tudja, miért, nem tesz ki cégtáblát. Egy harmadik hely olyan, mint egy kozmopolita lounge, mégsem hallani román beszédet.

Marosvásárhely a legnagyobb  romániai magyar város. Ugyanakkor nagyjából annyi magyar él itt, mint román. Ha beülsz egy taxiba, jó tudni, milyen nyelven szólalj meg. Azt figyeltem meg, hogy a magyar sofőrök jól látható helyre teszik ki a taxis igazolványukat. Az üzenet: ők magyarok, magyarul is lehet velük beszélni.

Nagyváradon, Kolozsváron egyre erősebb az "oldjuk fel" trend, Székelyudvarhelyen vagy Csíkszeredában az "oldják meg" a menő. Marosvásárhelyen az "oldjuk meg" pragmatizmusa a domináns. Adsz egy köztéri szobrot, kapsz egyet cserébe. Még csak nem is érdekel, hogy te kinek akarsz szobrot állítani.

Mi következik ebből? Egymás iránt praktikus közönnyel éldegélő két város, egy helyen. Aki megpróbál integrálni, veszít. Elemezők szerint a tavalyi polgármester-választásokon Borbély László ott bukott, hogy román átszavazókra spekulált. Elhitte magát. Mostanában felkapott hír lett, hogy a szóban forgó Borbély László bejelentette, hogy monstre dokumentumfilmet mutatnak be az 1990-es véres márciusi eseményekről, illetve egy dokumentációs tárat is hozzáférhetővé tesznek. Történész ismerőseim nem látták az anyagot, mint ahogy én sem. A kérdés, mint mindig, most is az, hogy a szóban forgó anyag mennyire erősít rá vagy mennyire árnyalja a magyar narratívát. Mert e tekintetben a közelmúltban két olyan próbálkozás is volt, amelyeket érdemesnek tűnik megemlíteni.

Az egyik egy gyerekkönyv. A 2008-ban kiadott Marosvásárhely kötet. Az anyagot fiatal, újhullámos történészek írták. Itt a márciusi események kulcsszavai: a forradalom utáni zavaros helyzet, az átmenet nehézségei, a magyarok követelései, amelyeknek gyorsan akartak érvényt szerezni, a románok félelmei, hogy elvesztik gyerekeik iskolai helyeit, a leitatott parasztok, akik buszon érkeztek az RMDSZ-székház elé, Sütő András megverése, a karhatalmak gyengesége, amelyek nem akartak vagy nem mertek közbeavatkozni, a nyárádmenti magyar cigányok szolidaritása, az 5 halott és 300 sebesült, a hatalmát féltő román elit, vagyis a Vatra Romanesca, amely az események hátterében állt, a hatalmas médiavisszhang. A második kötet már a fejlődő városról, a nemzetközi reptérről és a híres-nevezetes strandról szól. Azt üzeni, a bizalmatlanságot nem volt könnyű eloszlatni, de a város jó úton van. Nem lehetett könnyű gyerekkönyvben megoldani ezt az ügyet. Igaz, a kötetben szó van arról is, hogy a vásárhelyiek egy része "tehetetlenül vagy kárörvendve" szemlélte a város zsidóinak deportálását.

Egy másik kapcsolódó termék színházi. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20-asa a Transindex szerint az év előadása lett. Egy harmadik pedig folyamatban van, abban többet tudhatunk majd meg egy fiatal román pszichológus, Vasile Cernat kutatási eredményeiről is - ő kérdőívekkel ment a márciusi nemzeti narratívák nyomába.

A véres március nem tabu Marosvásárhelyen, de nincs is feldolgozva, kibeszélve. Mielőtt Marosvásárhelyre mennél, nem a véres március jut az eszedbe, hanem az, hogy itt mindenki nagyon "polgár". Vásárhely: flekkenfalva - gúnyolódnak a nem vásárhelyiek. Beérsz a főtérre, és egy másik jellegzetesség lesz szembeötlő: valószínűleg sehol a kozmoszban nincs egy főtéren nyolc péksütiárus. Mellesleg ennek a városnak két magyar napilapja, három magyar rádiója és különböző csatornákon három magyar nyelvű televíziós híradója van, a szupermarketek pedig magyar feliratokkal beszélnek a magyar vásárlókhoz, nemritkán magyartalan magyar feliratokkal. Kétnyelvűség? Talán inkább kétvárosiság.