Sólyom László felkérésére ült össze a Bölcsek Tanácsa, hogy álláspontot fogalmazzon meg a magyar oktatás jelenlegi helyzetéről, valamint hogy kijelölje a jövőjét. A Szárny és teher megfogalmazásai pontosak és kemények. Miben különbözik az elmúlt húsz év reformterveitől, és mik azok a konkrét változások, amelyeket kezdeményez?  

Ajánlat

Buták-e a gyerekeinkVarga Betti írása a gyerekek oktatásáról és az állam felelősségéről

OK.hu

Január 29-én megjelent a Bölcsek Tanácsának az oktatás megújításáról és a korrupció felszámolásáról szóló könyve, a Szárny és teher (a kiadvány letölthető innen). A Sólyom László által felkért szakemberek szerint közérdek, hogy az oktatás ne csak jól, hanem kiemelkedően jól működjön. Ehhez az is kell, hogy Magyarország beszéljen a hibákról, beszéljen az értékekről, és vitatkozzon róluk. Nemcsak a politikusok, szakemberek, pedagógusok, hanem a gyerekek, szülők, nagyszülők is, a kukástól a menedzserig. Ha semmi másról nem szólna a Szárny és teher első része, már akkor is örömmel olvastam volna. Mert valljuk be, Magyarországon általában nem a közös érdekek képviselésére vagy az összefogásra, pláne nem a gondolkozásra szólítják fel az állampolgárokat. A vita pedig egyenesen az ördögtől való.
 
A hazai oktatás helyzete elkeserítő. Nyilván nem az volt az újdonság, hogy baj van, de hosszú oldalakon keresztül olvasni, hogyan rohad minden szegmense: sokkoló. Mindenki látja és érzi, hogy gond van az iskolák üzemeltetésétől kezdve a tanárképzésen és az oktatás összes szintjén át a tehetséggondozásig mindennel. Csak éppen sokan nem akarnak erről tudomást venni. A Szárny és teher példája is ezt látszik igazolni: a vállalkozás jelentőségéhez képest kevés visszhangja van a kötetnek. De reméljük, ez csak a friss megjelenésnek tudható be.

A problémák, melyeket a tanulmány körüljár, nem most és nem is tíz éve kezdődtek. Divatos szidni a mai diákokat, hallgatókat, szörnyülködni eredményeiken és műveletlenségükön. Csak közben kifelejtünk egy fontos lépést: ezekről az eredményekről nem ők tehetnek. A mai gyerekeket felnevelő szülők és a diákokat tanító generációk egy jó részének felkészületlensége, s rajtuk keresztül a Kádár-rendszer máig ható szellemi igénytelensége legalább annyira hibáztatható, mint a rendszerváltás óta történt átgondolatlan, előkészítetlen reformok és intézkedések sora.

Utóbbiak maguk is az említett igénytelenségből fakadnak, és így az előző rendszerrel való kontinuitást mutatják. Gondoljunk csak a jogállamiság mély lenézésére, mely a jogszabályi és törvényi háttér szedett-vedettségében, felháborítóan hanyag kidolgozásában igen szemléletesen megnyilvánul, vagy például a felmerülő anyagi problémákra alkalmazott, óriási károkat okozó, átgondolatlan iskola-összevonásokra. A késő kádárizmus szellemisége maradéktalanul tovább él az oktatáspolitikában: az oktatási rendszer szereplőire nem úgy tekintenek, mint akiknek a feladata a közjó, a jövő, a nemzeti és nemzetközi érvényesülés biztosítása volna. Hanem úgy, mint alku- és pozícióharcok résztvevőire. Itt a cél nem az, hogy színvonalas, eredményes oktatás működjön, hanem, hogy minél kevesebb érdek sérüljön. Nem az számít, hogy ki milyen teljesítményt nyújt, hanem, hogy kinek milyen az érdekérvényesítő képessége. Ennek a gyakorlatnak a legnagyobb vesztesei a tanárok és a diákok.

És persze vesztese az egész ország is. Ha az oktatás színvonala magas, az ország is élhetőbb. Még jobb orvosok, mérnökök, pedagógusok, kutatók, szakmunkások dolgoznának, sikeresebb és erősebb kis- és középvállalkozások működnének. Magyarországnak értelmesebb állampolgárai és politikusai lennének. De úgy néz ki, jelen pillanatban nem ez a cél. Azért, mert az oktatás problémáiról való egyenes és őszinte beszéd szükségszerűen sérti mindazoknak az érdekeit, akiknek mind-mind megvan a maguk kis felelőssége abban, hogy ez a helyzet kialakult. Ők pedig sokan vannak, túl sokan.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a Szárny és teher nem állami pénzből, hanem nagy cégek támogatásával jelent meg. Ahogy az sem, hogy nem valamelyik nagy szakmai szervezet vagy politikai erő, hanem a magyar közéletben magányosnak, különcnek tekinthető Sólyom László kezdeményezte a Bölcsek Tanácsa felállítását és munkáját. Hasonló minőségű, átfogó dokumentumból az elmúlt húsz évben sem a szakma, sem a politika nem túlzottan sokat tett le az asztalra. A kívülállóság, a szakmai lobbierőktől és a politikai pártérdekektől való függetlenség tette lehetővé, hogy egy, a problémákra nyitott helyzetfelmérés és javaslatrendszer megszülethessen. A Szárny és teher legnagyobb érdeme, hogy közjóban, egységes nemzeti érdekben gondolkodik, és nem pedig különféle egyéni és csoportérdekek közt lavírozik. Megfogalmazásai pontosak és kemények. Nem szépít, nem tesz diplomáciai gesztusokat, nem keres mentségeket, nem óvatoskodik.

Sajnos arra itt nincs mód, hogy egyesével végigvegyük a javaslatokat, egy-kettőt azonban mindenképpen érdemes kiemelni. Elsőként azt, hogy az oktatási rendszert nem toldozni-foldozni kell, hanem átfogó, megalapozott reformokkal, az értékeinek, hagyományainak megtartásával, erősítésével működővé kell tenni. Reformok eddig is voltak, de a legtöbbet elkapkodottan, ésszerűtlenül hajtották végre. Igazán nagyívű oktatási reformot pedig csak kiváló pedagógusokra lehet alapozni. (Nem pedig ideológiákra és megszállott politikusokra, teszem hozzá.) Ezért a hivatás színvonalának és elismertségének növelése az egyik legfontosabb feladat.

A tanárképzésnek elitképzésnek kell lennie, magas szelekcióval, a szóbeli felvételi visszaállításával. Ösztöndíjakat, magas szintű továbbképzést kell biztosítani a pályán lévőknek, ezzel együtt be kell vezetni a folyamatos alkalmassági vizsgálatot, helyre kell állítani a szakfelügyeleti rendszert. A Bölcsek Tanácsa szerint nem lenne haszontalan, ha az orvosképzéshez hasonlóan a pedagógusoknál is bevezetnék a pályakezdő évek posztgraduális képzésként való kezelését, a személyes mentorálás rendszerét. Ajánlatos lenne a bolognai rendszer előnyei (több gyakorlat) megtartásával visszaállítani a tanári szakokon az osztatlan, ötéves, kétszakos képzést, ezzel együtt viszont az alacsony színvonalú képzőhelyeket meg kellene szüntetni. A már pályán lévő sikeres szakembereket pedig jó volna megnyerni az oktatásnak - például a mérnökképzésben. Természetesen ennek a szép új világnak alapfeltétele a versenyképes fizetés is, és egy olyan iskola, amit megfelelő szakértelemmel irányítanak. Éppen ezért az oktatás vezetőinek kiválasztását és képzését segítő program kidolgozása sem halogatható.

Ahhoz, hogy szakmailag kiváló pedagógusok, szakemberek kerüljenek ki az oktatásból, hozzá kell nyúlni a több sebből vérző felsőoktatáshoz. Mert milyen is a magyar "elitképzés"? A részben a kampányszerűen végrehajtott változtatások (pl. a bolognai képzés bevezetése, a felvételi és érettségi rendszer átalakulása) miatt az egyetemekre bekerülő hallgatók tudásszintje jelentősen csökkent. A magyar felsőoktatás eltömegesedett, a legjobb intézmények kivételével a világ felsőoktatásának áramaitól elzárt, nem vonzó a külföldi hallgatóknak. Nincs aktív kapcsolattartás, migráció az iparból az egyetemek oktatói kara felé, a gazdaság sikeres, tekintélyes szakemberei nincsenek jelen az utánpótlás képzésénél. Néhány év múlva pedig komoly hiány lesz a PhD-fokozattal rendelkező szakemberekből is. Vagyis nagy esélyünk van rá, hogy az ország elveszítse jelenlegi kedvező pozícióját a magasabb hozzáadott értékű és tudás-intenzív tevékenységeket megcélzó külföldi tőkebefektetések terén.
 
Egészséges versenyre van szükség az intézmények között, a bölcsődéktől az egyetemekig. Ezt ösztönözheti az áttérés a fejkvóta alapú finanszírozásról a feladatfinanszírozásra: vagyis a minőségi oktatást adó iskoláknak a "szabadon elkölthető" pénze sokkal több kell, hogy legyen, mint a minőségi tanításra nem képes iskolák esetében. Utóbbiak felzárkóztatásában viszont segítséget kell nyújtani. A színvonalbeli különbséget pedig nemcsak az intézmények, hanem a pedagógusok között is érdemes honorálni: a kiemelkedő eredményt elérő tanárok esetében a fizetésük emelésével és egyéb támogatásukkal; a nem kielégítően teljesítő kollégák esetében pedig szakmai, erkölcsi segítségnyújtásra, végső esetben elbocsátásra van szükség.

A diákokkal szemben is magasabb követelményeket kell állítani: az érettségi rendszer átalakítása fontos stáció mind a középiskolai, mind a felsőoktatási reform szempontjából. A felsőoktatásba kerüléshez meg kellene követelni az emelt szintű érettségit, és fokozatosan emelni kell az érettségin elvárt minimumot. Kötelezően választható tárgyként be kell lépnie egy természettudományos tárgynak a kötelező érettségik közé.
 
Ennek a komplex javaslatrendszernek az eredményeként 2020-ra a magyar oktatási és tehetséggondozási tevékenységek követendő példák lesznek az EU-ban, a nemzetközi rangsorokban előrelépünk valamennyi készségszinten, a versenynek köszönhetően folyamatosan javul az iskolák, oktatási intézmények színvonala. 2030-ra pedig a nemzetközi összehasonlító felmérésekben Magyarország az első tíz közé kerül.

A Szárny és teher optimista jövőképét újfajta pedagógiai szemlélete magyarázza: siker- és értékcentrikus. Az egész tanulmányt ki lehetett volna hegyezni a kudarcokra is: hogy összedől minden, és tízmillió funkcionális analfabéta országa leszünk. De negatív jövőképből amúgy is éppen elég van. Ráadásul a köldöknézés pont annak a mentalitásnak a része, melyet a Bölcsek Tanácsa meg kíván haladni.